Grand American Tour vol1.
2010.03.07. 21:24
Amerika, ahogy a dolgok nagyobbik testvéri felében azt szokták mondani (úgy általában) Európa előtt jár. Valahogy most úgy éreztem mindez azért van így, mert a dolgoknak azt a bizonyos nagy részét európaiak, illetve a világ minden részéről odasereglett külföldiek teszik le az asztalra. Az egyetemeken, illetve a különböző „világ cégeknél”. Az MIT (Massachusetts Institute of Technology) valahogy teljesen ezt az érzést adta – senki se gondolja úgy, hogy itt valakiről gólyaperspektívában gondolkodom - ugyanakkor az említett egyetem campusán, illetve épületeiben járkálva egy dologra lettem figyelmes: Olyan tantárgyakat oktatak, amiket a mi egyetemeinket leginkább a kiselőadások kereteiben szoktak elővenni! Legalábbis erről tanuskodtak a kurzus kiírások, illetve amint azt az ábra is mutatja a diákok fizetése nem annyira rossz az egyetem elvégzése után. A „Kampusz” a Harward és az MIT esetében is mély benyomást tett. Az az igazi kampusz, amit mi, otthon, Budapesten nem is ismerünk. Rengeteg épület, mindenhol diákok, fák, mókusok, vöröstéglás épületek, amiknek homlokzatára valamelyik nagy tudós, költő szavait, nevét vagy egyszerűen csak közmondást írtak. Newton, Copernikus, Kepler és már indulhat is az összeesküvés elmélet.
Boston utcáin járva bebizonyosodott, házigazda nélkül ne menj idegen városba, ha teheted. Leginkább menekültünk vissza a szállásra minden este, hogy vége legyen a napnak és egyre közelebb kerüljünk a versenyhez, az induláshoz Kanadába és valami jó kaja lehetőségének.
(Ezt végül a verseny előtti nap kaptuk meg, mikor a szervezők által rendezett nyitó ebéden részt vettünk, illetve este a szálloda éttermében).
fun fact: Bostonban tanult éveken keresztül klubunk egyik üdvöskéje Walfisch D., akit biztos meglátugattunk volna, ha ma már nem Londonban élne...
Montreál – Metrózz!
11:45 volt a check-in ideje, de nem délben. A busz éjfélkor indult, szerencséreegyáltalán nem volt tömve, így mindannyiunknak jutott egy-egy duplaszék, ahol tetszés szerint kényelembe tudtuk magunkat helyezni az éjszakára. Mindössze egyetlen intermezzo esett meg – a határátlépés, amit az európai módival ellentétben az utasok és azok csomagainak leszállításával tettek meg, kb. 16 négyzetméterre beszorítva mind a 16 embert, plusz mindannyiunk csomagját, hogy a határőr/úr mindenkitől megkérdezhesse mit akar, hova megy, hogy jön vissza, meddig marad. Mindezt viszonylag hamar lejátszották az illetéskesek, akik szerencsére beszéltek angolul, még ha szinte franciául is. Végezetül, pedig manuálisan engedtek ki minket a zárt osztályról, mert a fotocellás kapu megadta magát az éjszakában.
Montrálban két kis csoportra oszlottunk: Gergő és Én, Gergő egy régi barátjánál és annak családjánál pihentünk, míg Csepi a unokatestvérének egy barátjánál szállásolta be magát, egy igazi Penthouseban.
Montreál legnagyobb nagysága, azontúl, hogy olimpia és világkiállítás is volt itt, van 3,4 millió lakosa, néhány iszonyatos hídja a Szent-Lörinc folyó felett és a magán a Szent-Lörinc folyón kívül, a földalatti hálózat. A metró keresztül és kasul átszeli Montreált, ami gyakorlatilag egy sziget, amit körbefolyt a Szt. Lörinc. Egy valódi földalatti város, nem csak a metró hatalamas terei, ami összvetve Londonnal, vagy akár Budapesttel iszonyatosan nagyok, mélyek, többszintűek (van, hogy három Metróvonal megy egymás alatt/felett), de ráadásul iszonyatosan melegek is. A földalatti hálózatot folyamatosan fűtik a kinti hideg miatt, sőt a belvárosban a felhőkarcolok alsó (értsd földalatti ) 3-4 szintjén bevásárló központok vannak, amiket folyosokkal, metrómegállókkal kötnek össze. Gyakorlatilag Luc Besson Metroja itt kell életre valóban, hiszen több ezren lehetnek, akik heteket élnek le anélkül, hogy valódi fényt látnának, valódi szelet éreznének.
Mindennek ellenére jó boltokat, szolgáltatásokat és ételeket találtunk. A világ mindentájáról van mit csipegetni, a palacsinta kötlező és humusz is finom volt. Internet és hozzá konnektor is van minden felé és a palacsinta tökéletes ismét kiemelném tökéletes – ahol mi ettünk, valódi műalkotás..
Ami kissé elkeserített, hogy itt is gyakorlatilag ugyanazokat a termékeket, márkákat, dolgokat, ötleteket lehet megtalálni, mint otthon (ami leginkább kiábrándító volt, hogy New Yorkban a Macys’ben ugyanazokat az olasz ruhákat találtam, amiket itt a sarkon is megtudok venni). Számítástechnika, és elektronika terén lehet, hogy jobb, de akkor már inkább Jappánba kellett volna mennünk.
Montreálban is az Emerican reggeleit tólták/ják: a rántotta mellé vajban sült krumpli, + vajas pirítós. A tejeskávé itt is 4 deci volt, minimális tejhabbal, de az ízre nem volt panasz. Van mogyoróvajas M&Ms – ami tényleg nincs itthon, nem is értem mért, és lövészbolt a külvárosban.
A pályán
Jó evezőshöz híven elzarándokoltunk a montreáli evezőspályához is, ami az F1 pálya tőszomszédságában üzemel. Azt hiszem, lehet, hogy nyáron kellett volna menni, mert maga a pálya olyan kiábrándító és szomorú látvány leeresztve, befagyva, beszürkülve, hogy majd elsírtuk magunkat és inkább rögtön a Szabadság-híd kétszeres nagyításához mentünk.
Montrálban minden kerek volt, az út, a felfedezés, a rókák, a Biodome, a palacsinta és a metró. A harmadik nap végeztével elbúcsúztunk szállásadóinktól és felszálltunk a New Yorkba tartó Greyhoundra, amin volt minden – kivéve ágy.
Liberta e paura
Az egyik legmeghatározobb elmény egész útunk során a kanadai-amerikai határ átlépése volt, visszafelé. Ez a határátkelő olyan volt, mint a filmekben. Nagy, kemény, ellenszenves, vas oszlopok, szöges láncok, és kopasz őrök. Maga a határátlépés viszonylag simán ment, mondjuk nem tudom mit kezdenek azzal, aki nem beszéli a szent nyelvet, de túléltük. Igaz tíz határőr nézett ránk szúrós szemekkel a pult túloldaláról, illetve, akik nem ott álltak felváltva a fegyverüket simogatták. Az első őr, aki felszállt a buszra olyan stílusban beszélt mint a drillinstructor (a kiképző tiszt) a Full Metal Jacketben, gyakorlatilag annyi hiányzott a mondandója végéről: ” Semmik vagytok!”
De túléltük.
Kojak
New Yorkba reggel nyolcrara érkeztünk meg. A Hudson túloldalán jártunk, mikor a teljes kómából kilökdöstek a többiek, és magamelőtt láttam Sinatra és Charlie városát, az Empire State Buildinggel a Szabadság-szoborral és a felkelő nap fényével, ami aransárgán kacsingatott rám a folyó túlsó partjáról.
Mint a filmekben, kidobták csomagjainkat a busz mellé, a porba, ahonnan össze kellett szednünk azokat. Ekkor már nem voltunk kedves utasok. A földalatt érkeztünk a városba és egy vagy két szint átlépése után a felszinen voltunk.
A nagy alma kitárult előttünk. Sárga taxik, felhőkarcolók és dudaszó. Pont, mint a filmekben. Kojak szelleme ott lebegett felettünk, ahogy a 42. utca felé vettük az irányt, gyakorlatilag végig az eget bámulva, semmint az utcát. Ami egyébként egyáltalán nem volt zsúfolt. Igaz zsebessel, már talán az első utcasarkon találkoztunk, de két hölgy is magától jött segíteni, a véletlenül sem helyinek kinéző szerencsétlen magyaroknak. A séta végén a Grand Central Stationnél vártunk házigazdánkra, aki beautózott Broklynnból, hogy felszedje csomagjainkat és mi egyből indulhassunk, hiszen az óra már ketyegett.
A Grand Central Station az a hely, ami rendszerint megjelenik valamelyik vagy bármelyik New Yorkban játszódó filmben (X-men 1), általában padok vannak a közepén és az amerikai építészet monumentálisságát hírdeti. Pusztán jelenével. Valójában padok nincsenek, a falak itt is gipszkartonból voltak, építészet kapcsán egyedül a földalatti állomás döbbentett le, hiszen gyakorlatilag a vasút hálózat Manhattan alatt fut végig – mint amilyen a mi kormánynegyedünkben lett volna. Ezzel szemben Amerika monumentálisságát hirdette az Irakból leselejtezett, kamoflázs ruhás, fegyveres, cb rádiós tengerészgyalogosok és majdnem rohamfelszerlést viselő rendőrök jelenléte.
(folyt köv. a következő bejegyzésben)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Orbán · dnhe2.blog.hu 2010.03.07. 21:32:48
Kép illusztrációk, most nincsenek, de talán ehhez, most nem is kell.
Remélem tetszeni fog, ez a kissé más, sokkal személyesebb, de nem evezős írás-
Üdv.: Gergő