Head of the river race – London
2011.04.04. 23:56
„London…rossz kaja, még rosszabb időjárás, Mary istenverte Poppins…London!!!”
A helyzet, azért nem ennyire tragikus, bár tény, hogy London Európa egyik fővárosaként sok mindent adott a világnak. Például Budapest mellett először itt volt földalatti, amiben fővárosunkhoz képest kicsit többet invesztáltak az idők során, vagy ne is beszéljünk Harry Potterről és a King’s Cross-ba falazott bevásárlókocsiról, a Tate Modernról, az őrségváltásról. London egyenlő a „Ravasz az agy és két füstölgő puskacsővel”, a „28 nappal későbbel”, „Az ember gyermekével” vagy éppenséggel a The Street-cel. London adta nekünk azokat az iszonyatos garage és drum’n’bass himnuszokat, az indie pop-ot, a London calling-ot, Charles herceget, a London Eyet, vagy éppen a greenwich-i óraállítást. És még két dolgot:
- az Oxford-Cambridge nyolcas viadalt, és a
- Head of the River Race-t (HORR)
Míg előbbi, talán a világ legismertebb evezős versenye (az olimpia után), az utóbbi az egyik legnagyobb, ahol minden évben 400-420 nyolcas versenyez. Ezzel a világon csak a bostoni Head of the Charles említhető egy lapon, az is csak azért, mert ott sokkal több egységben rendeznek versenyeket ugyanakkor. Az Oxford–Cambridge a világ legismertebb versenye, de mit lehet tudni róla, azon kívül, hogy a két egyetem majdnem 150 éve küzd évente egymással, a csapat választást figyeli a sajtó és az egyetlen evezős verseny, amit biztos, hogy leadnak az m1-en. Nos, például azt, hogy mindkét versenyt Putney-ban, London egyik kerületében rendezik, ugyanazon a folyószakaszon, mindössze annyi különbséggel, hogy az Oxford-Cambridge-et a Temze forrása felé evezik, míg a HORR-t a folyó torkolata felé. Mindkét versenyt folyás irányba rendezik, ami azért lehetséges, mert az Atlanti-óceán ár apály változása lehetővé teszi, hol erre, hol arra folyik a folyó 8 óránként ciklikusan váltva az irányt.
Amit érdemes még a versennyel kapcsolatban tudni, hogy magyar csapat kb. 2003. óta indul, és két szerencsétlen évet leszámítva mindig előbbre és előbbre végzett. Először, emlékeim szerint, de erre majd biztos akad komment, a Műegyetem színeiben indult csapat, majd tisztán a Csepel csapata jutott a 29. helyig, amit 2008-ban egy Hungarian All-stars csapat váltott. 3 éve süllyedés törte ketté a sikereket, míg tavaly a tavaszi hosszú távú 6 km-es verseny miatt nem tudott csapat indulni. Így érkezünk el 2011. március 31.-e, helyi idő szerint este 11 órára, amikor a 2011-es HORR magyar résztvevői közül, az utolsók is megérkeznek Londonba az Edgware Road-ra, a The Green Man-be, hogy megküzdjenek 400 ellenfelükkel.
Az első beszélgetések még 2010. decemberében kezdődtek. Szekérrel levelezgettem, mikor megtudtam, hogy elkezdtek beszélgetni az idei csapatról Simon Bélával és Bobó-val. Tudtam, hogy néhányan már adottak voltak a csapatban. Szél Domi puszta ereje/állóképessége miatt, Vinkó Gazsi pedig Bélával folytatott hősies múltja miatt volt adott. Nem is beszélve a szépség alapvető belső és külső kritériumáról. Én évek óta szerettem volna indulni a HORR-on, hiszen mégis csak a legenda, az élmény a 6000 párszáz méter nyolcasban egy olyan érzés volt a gondolataimban, amit meg kellett, hogy ismerjek. Öt hely foglalt volt, a kormányos székét Székely István kapta…nincs veszteni valóm gondoltam:
- Kérdezd már meg Béláékat, nem jöhetnek-e? – Írtam/mondtam Lacinak. Épp jó formában voltam, betegség sehol sem volt láthatáron, és készültem már a hazajövetelre Olaszországból. Nem volt tervem válogatottságra, mindössze edzeni akartam és versenyezni. Jól versenyezni!
Néhány nappal később Laci felhívott és így kezdte:
- Szeva Apa! Na figyelj! Béla azt mondta, hogy gyúrjál sokat, szükség lesz az erődre a hajóban!
Éreztem, hogy megremegett a föld és van ismét cél! Együtt evezni Magyarország legjobb, legerősebb evezőseivel egy nyolcasban és indulni a Head-en az egyik legnagyobb dolog, ami evezőssel történhet. Kérdeztem még kik lesznek a csapatban? Szellő és Csepi neve hangzott el. Sajnos Csepi később visszamondta a válogatott küzdelmek miatt, de helyette Tari Jani került a képbe, a cox-peror specialista, a VB-t megjárt szegedi.
Komoly gondoltam. Ahogy teltek a napok, hetek, sok minden történt. Hazakerültem, ergo OB, edzőtáborok, viszontagságok, munka és munka, elindult az orrlabda.hu, kicsit öregedtem, és március 26-án kimentünk a hosszútávú után Csepelen egy NDK nyolcasban, iszonyatos északi szélben és toltuk. Nehéz volt követni a csapatot, hiszen viszonylag ritkán ülök oar hajóban, de jó volt. Tudtam, hogy ilyen erős csapatban még sosem ültem. Az állótoll úgy ment, mint kés a vajban és Székely kormányzása és bemondásai is mások voltak, mint egy 14 éves kisfiú küzdelme a kormánnyal, amihez hozzászokik az ember itthon. Evezés után a Csepel művek bejáratánál palacsintáztunk egy óriásit és megvitattunk mindent az evezésről, életről, jövőről, célokról.
Közben szerveződött a részvétel is. Repülőjegyet mindenki maga vette, de a szállást Szellő foglalta. Hajót az Imperial College-ból kaptunk, amiért nagy köszönet Jeremy Stanfordnak, és Sophienak, akik a hajó/lapát/mentőmellény kombót biztosították! Az Imperial Collegeről annyit kell tudni, hogy Putney-ban van, úgy 700 méterre a Putney Bridgetől. Vagyis talán a legegyszerűbben megközelíthető klubok között van. Négy hangár van, az emeleten kondicionáló terem, ami tökéletesen van felszerelve, arra, hogy evezősöket neveljenek.
A hajónk egy fekete Vespoli volt, lapátok Crockerek. Sajnos Conceptra nem volt lehetőségünk, de talán nem ezen múlott – igaz voltak a csapatban, akik jobban szeretik a Concept lapátokat. Edzésre sor is került április 1.-én délben. Sajnos csak a Hammersmith hídig tudtunk evezni, mert felette olyan hullámos volt a víz, hogy felmerült az elsüllyedés veszélye. Így eveztünk 3 kört lent. Kb. 70-75 perc alatt, amit a vizen töltöttünk volt minden – alaptempó, technika, közepes és magas tempó, talán csak pálya tempó nem. Kisebb, nagyobb frusztráció kínozta a csapatot, hogy a kisebb, nagyobb próbálkozásokkal ellenére sem tudtunk 35 fölött nyugodtan evezni csak 40-nel a legvégén. Így e félig- meddig sikeres/sikertelen edzés után kikötöttünk. Megbékéltünk. Jeremyvel még beszélgettem pár mondatot öltözködés után, megnéztük a Synek által sztrókolt cseh csapatot és elindultunk Putneyba enni. Bobóék a KFC-re, míg mi a helyi arabra szavaztunk – aki egy fincsi birka Birym-et vagy valami hasonló nevű dolgot készített nekünk frissen, majd a maradékot nyugodtan betolta. Ezek után visszamentünk a szállásra és együtt elindultunk az Oxford Street felé, hogy eleget tegyünk a kötelező londoni shopping túrának. Sajnos nem volt mit venni, így végül Lacival, Székellyel és Szellővel a Big Ben-nél és a London Eye-nál kötöttünk ki, majd némi séta után egy Sansbury előtt ettünk két nagy epres muffint, én megittam vagy egy liter epres tejet és megváltottuk a világot Lacival röpke 5 perc alatt, míg a többieket vártuk a meleg londoni éjszakában aztán irány haza.
Másnap reggel ismét felébredtem fél nyolc körül és lementem enni. Szép lassan megérkeztek a többiek is és megbeszéltük, mikor, hol találkozunk. Délre mentünk le a klubhoz, ahol lewaxoltuk a hajót. Ekkor már sokkal többen voltak a parton, mint előző este. Végig nyolcasok voltak a parton és elkezdett emelkedni a víz is. Egyre több néző érkezett, a klubok kezdtek megtelni. Az Imperial emelete is tele volt nézőkkel és lokálpatriótákkal. Mi felvettük a nemzeti szín egyberészest, mivel bár a Csepel neve alatt futottunk és nem voltunk mind válogatottak, mindösszesen a magyar válogatott mez volt az egyetlen közös ruhadarabunk és egy standard fehér felső – no meg a Jawbone szemüveg. 14:50-kor letettük a lapátokat a partra, ahol már lépni sem lehetett a többi csapat lapátjaitól. A Temze feljött egészen az útig, így nem is igazán lehetett közlekedni a parton. De nem volt mit tenni, menni és tolakodni kellett. Így is tettünk. Megindultuk a felwaxolt hajóval kifelé a az Imperialból és 20 másodpercen belül már vizen volt a hajó. Tökéletes ütemben furakodtunk be mindenki elé. Béla betette Székelyt a kormányos ülésbe, mi pedig vízben állva ellöktük magunkat a parttól.
Már maga a felevezés is kalandos volt, mert gyakorlatilag 4 kilométer után már nem lehetett normálisan melegíteni, csak 15-20 maximum harminc csapásokat tudtunk egyhuzamban evezni. Ugyanakkor valami megindult. Az első tempóban úgy eveztünk, mintha egy teljesen más csapat ült volna a hajóban az egy nappal korábbihoz képest. A Harrods bútorraktárnál kezdtünk el tempózni, de a start terület környékén gyakorlatilag csak egy helyben tudtunk állni és várni. Szépen betagozódtunk a 32-es és a 34-es közé és vártuk a sorunkat, hogy ráfordulhassunk a pályára. Ekkor valami más volt. Máshogy kellett készülni az ilyen rajtra, hiszen a hely hiánya miatt nem tudtunk mozogni. Vízfogás gyakorlatokat csináltunk és néztük, ahogy elrobog mellettünk a Leander csapata egyes rajtszámmal, benne néhány olimpiai bajnokkal. körbe mindenhol nyolcasok a vízen, srácok álldogálnak a hajókban és ürítenek. Vártunk kb. 500 méterrel a rajt előtt, mert ennyi a táv, amivel feljebb kell indulni, hogy eljuthassunk repülőrajtig, ami híd alatt van egy picivel.
16:00-kor indult az első csapat, de mi már 16:10-kor befordulva vártuk a sorunkat. Nagyon más volt, mint várni egy verseny rajtját. A nyolcas bezár egy gépbe. Sokkal jobban koncentrálni kell, hogy menjen a dolog mégis sokkal kevésbé kell figyelni a külvilágra. Elég ha az egyes, a sztrók és a kormányos figyel. Most ez történt. Mikor behívtak minket, hogy kezdődhet a menet csak a lapátra és Jancsinak a hátára koncentráltam. A perifériás látásomból érzékeltem csak a külvilágot. A híd alatt mikor átfutottunk rányomtam az órám körmérőjére, hogy tudjam esetleg hol tartunk a pályán. Az egészre úgy készültem, mint egy normál hat kilométeres felmérőre, ahol majd szépen végig megyek. Tudtam és tudtuk, ha a melegítés utáni lemerevedettségből rázendítünk egy maxos 2000 méteres tempóra, akkor még „az első hídig sem jutunk el”, ahogy Bobó mondta.
A tempó már fent volt, mikor áthaladunk a híd alatt és Székely rákezd…A híd után még érzékeltem, mikor kintről bemondták a startot, aztán mintha kivették volna a hangot. Az egyetlen referenciám a külvilággal az égbolt és a külső táj körvonala volt. Szokásom szerint szakaszosan adtam magamnak a belső ritmust, hogy minél jobban nyomjam a srácok alá. Egy cél volt, hogy a csapás elején ne szakadjak bele, a végén megfelelő mélységig bent maradjak a lapáttal. Kövessem a 7-est, vigyem a hátam, együtt legyek. 3:25 környékén realizáltam, hogy Székely, a messziből valami 1000 méterről beszél aztán visszazuhantam a belső mélységbe és csak toltam. Toltam ritmusosan, ahogy tanultam. Az egész olyan volt, mint a tavalyi Danubiusos OB pálya, de egyszer csak rájöttem, itt nem csak 2000 métert kell eveznem. És ez fájt és elgondolkodtatott. Hogyan fogom végignyomni úgy, hogy ne essek össze, hogyan fogom technikailag megoldani a dolgot? a 35-ötöt? De mikor Laci bemondta mögülem, hogy „vidd a végét” tudtam, hogy nem fontos. Belehörögtem egy csapásba és leráztam mindent magamról. Arra gondoltam milyen reggeli evezéseket csináltunk a héten Dezsővel és nyomtam. Néha, kb. 600 méterenként felnéztem és csekkoltam mennyire vagyunk az utánunk indulóktól. Először baj volt, mert a közvetlen utánunk indulót befogta az ő utána jövő, de következő felnézésemnél már távolodtunk tőlük. Háromszor néztem rá az órára közben, hogy hol lehetünk, mert azt tudtam, hogy 18 perc a táv. 6-nál és 10-nél, ahol Székely elkezdte, hogy érjük utol őket és ekkor nyomni kellett és éreztem, ahogy a többiek is ezt érzik, mert megindult a hajó. Kb. háromszor indult meg így a hajó a versenyközben és finisben. Utolértük az előttünk induló 2 csapatot és egyszerre hárman voltunk a pályán egymás mellett és ekkor tovább kellett nyomni. Ezt mindössze perifériás látásban és Székely mondókájából érzékeltem, mert sokkal fontosabb volt, hogy húzzak.
A Hammersmith Bridgenél tudtam mi van még hátra. Kb. 1800-1600 méter. Tudtam, és azt is, hogy most kell tolni, akárki akármit mondott előtte. Szellő a Fulham stadiont mondta, Béla a csónakházat, finis kezdetnek, de én éreztem hogy itt és most kell nyomni. És mikor meghallottam, hogy valaki azt üvölti fölülem, hogy „Hajrá magyarok” vérszemet kaptam és tízszer úgy küzdöttem a testemmel. Ekkor indultunk meg a finis előtt utoljára. A Harrods és a Fulham stadion hamar itt volt és megláttam Putney első csónakházait. A tempó jött, Székely már a csillagokat kezdte el lehozni az égről és utolértünk még egy csapatot. Jöttek a kikötött hajók és én már kezdtem érezni, hogy ez most nem jó. Mármint nem jó, hogy nem tudom, hogy valójában mi van. A kormányos hangja azt mondta még 400 méter. Tudtam, hogy végig toljuk és Béla és Bobó az egekbe emeli a végén. De én csak arra gondoltam, hogy ne rontsam el. A lapát kezdett egyre kevésbé forogni. Éreztem, hogy tartásom kezd megrogyni, lábaim lassulnak. Egyre nehezebb az áttolás és csak egy lehetőség van, előrefelé húzni magamat, hogy a ritmust tartsam, hogy a mögöttem ülőknek ne okozzak gondot. 200 méter. Szólt a hang és ekkor elkezdtem számolni.
1…….
2….
3…….
És…….
……….ekkor nem ment tovább.
Nem ment, de menni kellett. De már nem tudtam, mi van, hol vagyok. Mennyi van hátra. Valahol kirakták az érzékelő képességemet, úgy 150 méterrel korábban, egy kanyarban és én már csak testem üres vázát viszem tovább. De azt viszem, ahogy csak tudom, foggal, körömmel!
Hangzavar, beértünk. A nagy sárga finis csík volt az, amit érzékeltünk és ahol megálltunk.
Megálltunk és egyből tovább eveztünk, mert nem lehetett megállni, hisz jöttek a következő csapatok. Le kellett eveznünk egészen a vasúti hídig, majd onnan vissza.
Szép lassan visszatért az érzékelésem és kezemet hátraadtam Lacinak, aki megszorította és aztán előre Tarinak, aki odanyújtotta az övét. Vége lett a versenynek. Úgy éreztem jót mentünk. Saját órám szerint 18:00-át mértem, de tudtam nem ez a valós idő, amit eveztünk. Szép lassan feleveztünk a kikötéshez és én közben azon gondolkodtam, hogy ez igen, ez az evezés, ez a nyolcas.
Mikor Putneyba értünk valakit halottam üvölteni a partról, hogy „Józsi!” és tudtam, hogy Menyus van itt, az örök. Halottam hangját, de nem láttam sehol csak úgy 40 méter múlva, ahogy a partról integet barátnőjével és mutatja, hogy „Rock and Roll”. Ökölbe szorított kézzel intettem neki vissza és vagy „félpercig” szorítottam a kezemet így, és ő is vissza – mert tudom, hogy mit érzett! És Laci is kiintett és vártam, hogy a parton megszorítsam a kezét!
Kikötöttünk, kivettük, eltettük a hajót. Miközben vittük be, az öreg, köpcös helyi főnök kikötött nyakkendővel a hasán megszorította a kezemet, ahogy fogtam a hajót és csak annyit mondott: „Well done boy!” Soha nem láttam az előtt és valószínűleg sosem fogom, de ez jól esett. Körbe álltunk és Pónilovat kiáltottunk és befejeztük a versenyt. Menyus és Jeremy ott volt, csináltunk közös képet Lacival és csoport képet mindenkivel. Aláírtunk egy közös pólót, amit ajándéknak ott hagytunk Sophienak és az Imperialnak és indulni akartunk, Mikor Szellő jött a hírrel: 10.-ek lettünk.
Azt hiszem akkor elgondolkodtam az egészen, hogy mennyire van értelme csinálni, küzdeni és abban maradtam magammal, hogy van. Ezekért a pillanatokért van. Sikerült az eddigi legjobb magyar eredményt elérnünk egy olyan versenyen, ami a világ élvonalában tartanak számon és, ami igenis emeli Magyarország hírnevét a világ evezős köreiben, még akkor is ha ezt teljesen önerőnkből értük el.
Verseny után beültünk az utca elején lévő pubba és ittunk 2 kör ale-t Menyussal, Szekérrel, Székellyel, Szellővel és Edittel és elkezdtük megbeszélni az élet nagy dolgait. Este a szálláson megpihentünk és mikor feljött a folyósóra az egyik pultos, hogy itt fent nem ihatunk, de menjünk le folytassuk ott, akkor mindannyian meglepődtünk milyen fura kattogós nyelven szólt hozzánk – és mikor kiderült, hogy észt egy emberként kiáltottuk Jurij Jansen! Ő pedig csak pislogott ránk – kik ezek? Kérésére le is mentünk a bárba, ahol Menyussal és Lacival elénekeltem a „Folsom Prison Songot”, a „You Shook Me all Night longot” és a „Let it be-t”, ha már egyszer Angliában vagyunk. Majd megnéztük a London Tube-ot.
Másnap szép nyugodtan felkeltünk - Lacival, Székellyel lementünk kávézni a hosszú nap/éj másnap reggelén, hogy egy szőke magyar srác álljon elénk a pultban:
- Sziasztok, mit kértek? – kiderült a hely főnöke földink, de eddig szabin volt, cserébe meghívott minket egy jó kávéra, mi pedig nyakunkba vettük Londont, hogy jó evezőshöz híven valami kultúra is ragadjon ránk…
ui.: április 17-én vasárnap a Danubius Nemzeti Hajós Egylet a Széchenyi verseny keretében hasonló viadalt rendez hazai és külföldi csapatok részvételével egy 4,5 kilométeres pályán - MINDENKIT várunk
Szerző: Orbán
6 komment
Címkék: london evezés nyolcas orbán gergely szekér lászló simon béla juhász adrián imperial college horváth menya head of the river race
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
foltanvera 2011.04.05. 20:24:18
b.agoston 2011.04.05. 23:50:53
És köszönjük az élménybeszámolót! :)
peter256 2011.04.06. 16:19:47
Orbán · dnhe2.blog.hu 2011.04.06. 21:42:17
Nagyon jó érzés!!
allianna 2011.04.07. 10:18:36
Nagyon gratulálok, fantasztikus!
Ha nem gond belinkelem ezt a remek "hangulat bon-bont" a hunrowingra...
gabona1 2011.04.08. 09:38:58
szép sikerhez, a csapat minden tagjának !!! Ez a verseny (egyes ellenvéleményekkel
szemben)igenis beilleszthető az olimpiai
felkészülésbe,sőt azt hatékonyan segítheti
is.Az természetes hogy az angol olimpiai
bajnokok,érmesek részt vesznek ezen a
versenyen, de beillesztették a csehek
(lásd :O.Synek) is a felkészülésükbe.
O.Gergő:a beszámolód profi volt, köszi!