Egyetlen esély

2013.01.06. 16:57

In medias res. Mindenkinek kell az élete folyamán egyszer, egyszer komoly, fajsúlyos döntéseket hoznia. Ezek nem a „milyen úton menjek dolgozni”; „mit ebédeljek”, „mit vegyek karácsonyi ajándéknak”, „tetszeni fog a főnökömnek, ha így csinálom”, „melyik nyakkendő illik az inghez”, „mérgesek lesznek rám” , hanem például: „Külföldre megyek dolgozni”; „Feleségül vegyem?”; „Hozzá menjek?”; „Nem csinálom tovább”; „Mást akarok csinálni”; „Belevágok” típusú döntések.

Én 3 évet gondolkodtam az utolsó 3 kérdésen. Azon, hogy feladjam a munkahelyem biztonságát és belevágjak, abba, amibe nagyon kevesen, hogy energiám legnagyobb részét a versenyevezésbe tegyem, ameddig van értelme, vagyis ameddig bírom, és még versenyképes vagyok. Erre életkorilag most van utoljára lehetőségem, esélyem. 30 éves leszek. Szervezetem még ideális esetben 4-6 maximum 8 évig tudja fejleszteni magát állóképesség terén. Utána, pedig, mint legtöbb embertársamnak, nekem is csak a leépülés lassú élethosszig tartó folyamata jut osztályrészül. De a legfontosabb: „Nem attól haladsz előre, ha összevissza futkosol” (Punnany Massif – Élvezd).

Sokan rá sem döbbennek, hogy nem tudják mit csinálnak, csak leélik az életüket, úgy, hogy azt hiszik tettek valamit. Sokan vannak, akik azt hiszik tudják, majd egyszer csak ráébrednek, szűk az ing, szorít és ilyenkor nincs mit tenni, üvölteni, bömbölni, sírni halkan, egyedül mikor senki sem lát, és ha már késő, nincs más csak a bánkódás, ha lehet még egyáltalán bánkódni.

Ezért, 2012-ben döntenem kellett, és én döntöttem.

2013. január 1.-től ismét, életemben másodszor, evezős lettem.  Nem valamilyen munka, vagy iskola mellett a „szabadidőmben” csinálom, hanem fő műsoridőben. Ilyet életemben eddig egyszer tudtam megtenni, amikor 10 évvel ezelőtt Új-Zélandon eveztem fél évet.

Sokan kérdezik, hogy mi a célom, mért csinálom…megyek az olimpiára? Világbajnok leszek?

Amikor ilyen kérdésekkel találom szemben magam, mindig próbálom kicsit tisztává tenni a dolgokat. Nagyon kevés sportolónak adatik meg, hogy könnyen, gyorsan és fájdalommentesen bajnok legyen, kijusson egy olimpiára, világbajnokságon érmet szerezzen. Ez általában évekig, van akinek évtizedekig tart. Mahe Drysdale az olimpia győzelme után azt mondta 12 évig tartott neki, amióta csak ezért dolgozok. 12 év. Mélyen át kell gondolni ezt az időt. Ha olvasod ezeket a sorokat gondold végig mi történt veled az elmúlt 12 évben? Mi történt velem az elmúlt 12 évben? Mit akarok, mi történjen velem a következő 12 évben? Rövidre zárva mindig csak a következő akadályra gondolok. Persze megvannak a távlati céljaim. Az elmúlt 1 évben sikerült bebizonyítani magamnak, hogy van értelme ezt csinálnom. Volt értelme, még ha ösztönös is, azt mondani a (volt) munkahelyemen, a családomnak, a barátnőmnek: evezni akarok. A következő egy évnek arról kell szólni, hogy beverekedjem magam a magyar evezős csapatba, ismét tag legyek. Legyen kivel eveznem, edzenem és aztán újabb célok jöhetnek.

Fejlődni. Mit jelent ez a szó? Tanulni, menni előre, új dolgokat megismerni, nem egy helyben maradni. Egy evezős esetében három módon lehet fejlődni: állóképességileg (jobb oxigénellátás, fájdalomtűrés, kitartás), technikailag (jobban mozgatni a hajót és a lapátot, tartani a testünket), pszichésen (bírni a stresszt, kitartani, elviselni, győzni). Mindenben van lehetőségem még fejlődni. Először el kell érni a korábban elért legjobb szintet, aztán pedig túl kell lépni rajta.

Ez az egész egy út. Életünk útja. Sokan kívántak sikert, győzelmet, kitartást (elsősorban nem evezősök), sokan neveztek őrültnek (elsősorban evezősök). Három éve gondolkoztam ezen a döntésen, másfél éve már nem beszéltem olyanokkal, akikről tudtam, mi a véleményük. De ezek az emberek általában csak saját kishitűségüket vetítik ki az emberre. Ha vállalkoznék (és ez is egy vállalkozás) mindig lesznek, akik lebeszélnek és mindig, akik szerint mindez jó ötlet, lehetőség. Az orvosoknak csak annyi volt terveimhez a hozzáfűznivalójuk: Mindig legyenek rendben a fogai és vetesse ki a manduláját – ezt a hó végén ki is vetetem még, ha két hétig cataflanon is kell élnem.

A legfontosabb, hogy 2013. január 1.-e után soha többé nem fogom úgy érezni, hogy rosszul döntöttem. Lehet, hogy belebukok és nem fog sikerülni, lehet. De az biztos, hogy az utolsó erőmmel is azon leszek, hogy győzzek, hogy legyőzzem a kishitűeket, legyőzzem azokat, akik szerint csak a genetika számít a sportban, akik szerint dopping nélkül nem lehet versenyezni, de legalábbis nincs értelme, akik szerint tehetségtelen vagyok, akik szerint nincs értelme küzdeni és, hogy legyőzzem magamat.

James Cracknell egyszer azt mondta az a legnagyobb siker, ha a célunkon túl tudunk teljesíteni. A célomat már látom, most már csak túl kell teljesítenem.

Úgy sem élhetünk örökké…úgy, hogy:

Silver Skiff 2012

2012.11.18. 20:40

Minden sportágnak vannak rendkívüli, igazán nagy versenyei, amik túlmutatnak egy világbajnokságon, vagy olimpián. Természetesen e kettő jelenti minden sportág csúcsát, de talán egy sportág mélységét megmutathatja más verseny is, amely tükrözi a tradíciókat, a fair playt, vagy akár a sportág kiterjedtségét. Vitorlázás (America Cup)vagy a triatlon (Ironman, de szigorúan Hawaii-n) rendelkezik ilyen versenyekkel, ahol sokan elindulnak a „legnagyobbak” közül, de mindennapok embere, sportolója is ott van.

Evezésben ilyen verseny a Head of the River(Anglia), a Head of the Charles (USA), a CRASH-B (USA) vagy az Armada Cup (Svájc), de mindenképp e sorban áll a Silver Skiff (Olaszország) is. Hogy egyből a közepébe vágjunk, idén magyar indulók is voltak a versenyen. A Danubiusból hárman képviseltük a hazai evezést: Gyimes Kriszti, Csepregi Gabi és én.

IMG_2736.jpgMivel hosszabb időt éltem Olaszországban a versenyre való kiutazás megszervezése nem jelentett különösebb gondot, mégis fura számomra, hogy sem én sem más indult korábban. Mert maga a Silver Skiff egy elmondhatatlanul jó és komoly kihívást jelentő viadal minden egypár evezős számára. A versenyt a Pó torinói szakaszán rendezik, 11km összesen, fel és le. A sodrás, a kanyarok és a 420 induló igazi tömeg fesztivállá teszi a versenyt. A rajtok 20 másodpercenként követik egymást. A pálya csak a folyó komolyabb kanyarjaiban van bójasorral elválasztva, egyébként szabad vízen megyünk fel és le. A sodrás nehéz, olyan, mint az óbudai kiság, de mivel több helyen is van befolyás, vagy egyszerűen a meder veszélyes és ezért rendkívül örvényes tud lenni. A folyó maga kb. olyan széles, hogy 5-6 hajó fér el egymás mellett szorosan, de 3-4 kényelmesen. Több száz éves hidak alatt küzdöttünk és több evezős klub mellett haladtunk el, ahol sokan néztek minket és szurkoltak nekünk. Komoly volt az indulók névsora is. A csöppet sem gyenge olasz könnyűsúlyú válogatott mellett több német válogatott is itt volt, sőt a horvát olimpiai 2. négypár tagjai is emelték a verseny színvonalát. Kicsit fura volt köztük indulni (egyik után indultam a másik előtt kettővel). Fél távig sikerült tartanom az ellenfelet…Ez elmond egy szintet számomra.

Torino 017.JPGTermészetesen a 420 indulóból rengetegen veteránok, illetve vegyesen indulnak a hölgyek a férfiakkal. Összesen 23 nemzet fiai indultak. Az abszolút sorrendben első három helyezett pénzdíjat kap, nem is keveset 800-400-300 EUR-t, ami azért jól jön minden felkészüléshez. Az indulók sorát előző évi teljesítményük alapján rakják össze, de csak az első 50 hely foglalt, a többit rangsorolják.

A versenynek különleges az élménye. Nem csak Torino folyóparti szépsége az, ami rendkívülivé teszi, hanem a csónakházak hangulata, a tradíciók, a vízpart. Érkezésünk estéjén a part már tele volt hajószállítókkal, a helyi rendőrség járőrözött is tisztességgel a biztonságért. A Cerea-ban vacsoráztunk, ahol egy különlegesen jó lasagne-t ettünk, másodikkal és desszerttel. A klub közösségi termében az elmúlt 150 évből voltak serlegek és kupák kiállítva, emléklapok a piemont-i királytól. A levegőben volt az, hogy itt nem csak azért sportolnak, mert nem volt mit csinálni otthon. Itt a klubért sportolnak, a klubban, a társaságért, a közös együttlétekért. Vagy ha nem sportolnak, isznak egy apperolt, amit tökéletesen kever a pultos a klub bárjában és hétvégi Silver Skiffet nézik. Ahogy mi is tettük a verseny után egy apperol spritzzel és néztük meg, ahogy a verseny utolsó résztvevő is beevez a célba.

Torino 021.JPGTorino 015.JPGEgyébként néha elgondolkodtató volt, hogy milyen versenyzők vágtak neki a távnak, néhányan minden biztonsági szabályt áthágtak (pl.: hogyan rakjuk le a hajót a sodrásba), vagy evezni már alig tudó veteránok küzdöttek egymással, miközben egymásnak eveztek.

Viszont Olaszországból ennyi nem elég. Már pénteken útnak indultunk, mert 1100 kilométert levezetni egyben az nem kis dolog. Csepivel Torinóban találkoztunk, de Kriszti mellett Vajda G. és Anti is elkísértek minket. Első nap Mantovában az „olasz bázison” megálltunk és néhány evezős baráttal megvacsoráztunk a városban. Isteni pizzát és tortelli di zuccat ettünk, risotto mantovanoval kóstolva. Reggel pedig eveztünk mindannyian egyet a Mantova-i tavon, mert házigazdáink egy evezésre is meginvitáltak minket, így Anti és Gábor is evezhettek egy jó Olaszországban, mi pedig a versenyre készülhettünk.

Torino 035.JPG

Torino 021.JPG

Az eredményekről nem is írtam, pedig e nélkül igencsak hiányos lenne írásom. Kriszti hatalmasat evezett és összetettben második lett a nők versenyében, ami nem kis dolog, mert maga mögé utasította Femke Dekker-t, aki Hollandiában elég nagy királynőnek számít. Az első Lena Müller lett. Csepi ugyancsak jól szerepelt és a ks mezőnyben a 6. helyet szerezte meg, míg az összetettben 25. lett. Én a férfi senior mezőnyben 10. míg az összetettben 33. lettem. Egyébként Kriszti összetettben 87. helyet szerezte meg.

IMG_2980.jpg

Lényeg a lényeg jövőre ismét el kell menni erre a versenyre, remélhetőleg már egy nagyobb csapattal. Igaz nem a hazai versenyek mindennapjait tükrözte a verseny inkább egy maratonra hasonlított: 30 Eurós nevezési díjért kaptunk két csokit és egy nagy adag Torino térképet. A verseny által ajánlott szállás ugyancsak nagyon jó volt, bár a 4 csillag biztos sok kis pénztárcájú embert elijeszt, de aki eljön és meglátja Torinot, a versenyt és a hangulatot biztos egyből érezni fogja az arisztokratikus mivoltját a sportnak.

IMG_2628.jpg

silverskiff42012.jpgu.i.: Hazafelé megelőzött minket az „ezüst nyíl” az olasz gyorsvonat, ami 300 km/h-val száguld át az országon…mintha álltunk volna.

Torino 044.JPG

Péntek este blues

2012.10.13. 19:09

Péntek este van. Egyedül a kondiban. A lábfeszítőn ülök. Egyedül. A magnóból Rage Against the Machine szól. Searching for the ghost of Tom Joad. A legkeményebb Tom Morello blues, amit a földre írtak, igen ez az. Pumpál az izmaimban a vér, de már fáradt vagyok. Már rég egyedül vagyok. Mindenki haza ment. Elment. A srácok, a társak, a takarító. Este kilenc van. Meg van az edzés, és kezdődik az este. A barátok várnak. Az este vár. A nő vár. A pillanat vár. A rajt vár. Riff a hangfalból azt mondja menj, most kell. Az izmaim kihülnek, a ruhám már hideg. Felkelek és elindulok. Mennem kell. Hosszú az út a előttem. Hosszú a Highway. Már Tom Joad is eltűnt, de az út előttem, az utolsó kondi állomás után. Ó igen. Rock.

Egy fotó

2012.10.07. 10:06

Egy fotó

Egy fotó sok mindent el tud árulni szokták mondani. Egy pillanatot, egy örömöt, egy bánatot, kikkel éreztük jól magunkat, egy történetet, a történelmet, hogy merre jártunk, hogy merre kellene járnunk. Az elmúlt években szerencsés voltam, sok helyre elutazhattam és sok olyan helyet láthattam élőben, amit korábban csak fotón. Az első ilyen hely életemben, ahová egy fénykép miatt mentem el az Touranga bay volt , Új-Zélandon, az évek óta nem használt mólójával, ami 600 méterre nyúlt be az óceánba az East Capen. De Henley, Pisa és London bizonyos részei is ilyenek voltak. Személy szerint két dolog miatt utaztam az elmúlt tíz évben: munka vagy evezés miatt. Evezés miatt jártam először Londonban, Vareseben, Comoban, Szegeden, Linzben, Belgrádban, Bostonban, Athénban és még sok helyen. Munka miatt Krakkóban, Prágában, Milánóban, Százhalombattán, de voltam Belgrádban és most Moszkvába igyekszem. Szerencsés vagyok, hogy ennyit utazhatok, de ez sokszor terhet és fáradtságot jelent. Ha valahova evezés miatt jutok el egyből a munká(i)m kapcsolatos dolgokat nézem (benzinkutak, finomítok, olajipar, stb), ha valahova a munkám miatt jutok el az evezést keresem (vízfelület, csónakház, folyók, tavak, stb.). Egyszer Frankfurtba repülve leszállás közben láttam meg a Majnán egy evezőst.

Pár hete Bukarestben jártam. Románia Magyarországhoz képest mai napig fejlődő sorban van, persze arról vitatkozhatnánk, hogy Magyarország fejlett e, de erről nem akarok most vitázni. Bukarestben egy új reptér fogadott minket, új utakon indultunk be a városba. Este egy olasz étteremben vacsoráztunk, ahol jó minőségű ételt szolgáltak fel, de miközben beszélgettünk kiderült az ország kétarcúsága. Az autó státusz szimbólum, ezért a Bentley (amiből 24 óra alatt vagy 6-ot láttunk) és a Ferrari gyakori árucikk a Dacia mellett. Kiürült falvakról meséltek kollégáink, ahonnan nyáron spanyol földre vándorol mindenki, ugyanakkor a Rompetrol vezér-igazgatónője benne van a világ 50 leghatalmasabb nője listáján a Fortune magazinnak. Milliárdos vagyonok, millárdnyi szegény mellett. Kutyák az utcákon, ahol telefonkábelek még mindig oszlopokon cikáznak a föld mélye helyett. Fényreklámok mindenhol, de az egyetlen kivilágított épület a monstrum, amit „Cau” épített.

Második nap az irodától nem messze ebédeltünk egy tó partján (Bukarestben sok tó van, amiket egy folyóból vagdostak szét), ahova véletlen keveredtünk, de hamar kiderült, hogy nem az átlag embert célozza a hely. A Herastrau Parkban voltunk és ebéd után egy rövid sétát tettem kollégáimmal a tó partján. Ideális tó volt evezésre.  A partján vizibicikli bérlők és éttermek voltak. Közepén egy kicsi sziget, ahonnan én láttam és elég nagy vízfelület, hogy több hajó is gondtalanul evezhessen rajta. Ahogy tovább mentünk kiderült, hogy egy félszigeten vagyunk, aminek csúcsánál áthalad a víz és azon gondolkodtam milyen jó versenyeket lehetne ide rendezni, de legalább edzéseket csinálni. Gondolkodtam, hogy fogok e látni evezős klubokat, vagy bármilyen Római partra emlékeztető helyet, ahol sorban állnak a különböző csónakházak. Először elhaladtunk egy kicsi vitorlás klub mellett, ahol páran 30 éves műanyag hajókat suvickoltak. Mentünk tovább az új sétányon, amit 1-2 maximum 3 éve építettek és egyszer csak találtunk egy csónakházat.

De ez a csónakház nem olyan volt, mint reméltem. Tudtam, hogy Romániában nem olyan „jó” a helyzet, mint Magyarországon. Nincsen annyi NDK hajó, vagy új karbon-kevlár technológiával készült hajó az átlag klubnál. De a válogatottjuknak azért mindig, minden szinten jó hajóik voltak. De amit láttam az meglepett és elszomorított. Ebben a jól ápolt parkban, az új sétányával, a fancy éttermeivel egy félig lebontott „csónakbódét” találtam, aminek egyik felét fémből készítették a másik fele egy fa szerkezetű épület volt. Nem volt nagy, talán mint a régi tatai csónakház, ahogy emlékszem rá. Egy hangárrész, mellette az öltözők, ahová hajléktalanok és részegek tömege hordta az élet minden rossz dolgát. A hajótárolóban még félig álltak, félig le voltak törve a hajóállványok, rajtuk a hajók, amiket az idő félig a földre dobott. Kajakok, kenuk, evezős szkiffek, félig kettétört négyes, nyolcas. Villa egyiken sem volt és más szerelék sem. Az ajtót ellopták, vagy kidőlt és a közterület fenntartó elvitte, mert közterületre esett, csak az épületet és a tartalmát hagyták ott az időnek.

Nagyon szomorú látvány volt.

Mikor később elmeséltem az egyik kollégának és feltettem a kérdést, hogy mióta van ez így ott, költőien, szomorúan csak annyit mondott „22 éve”.

Sok kérdést felvet mindez, ez a kép. Hogyan eshetett szét egy közösség, ami egy klub volt valaha, hogy minden szétrohadjon. Hogyan lehet, hogy a város, az önkormányzat, vagy az ingatlan maffia nem takarította el és hasznosította ez a területet, ami valóban egy prémium helyen volt egy „európai” ország fővárosában. Hogy lehet, hogy senki nem vette át a klubot, hogyan szűnhetett meg valami úgy, hogy ez maradt belőle, és a még hajókat sem vette át valaki más egy működő klubba. Mert Romániában kell működnie jó kluboknak is, ha 20 évig dominálták a világ női evezését.

Mi a tanulság számomra(unkra) ebből a képből? Meg kell becsülni , ami van, legyen az bármennyire kevés is. Nem a hajók számítottak ebben a csónakházban, azok csak a tünetei voltak annak, hogy nem volt a hajók mögött közösség, ami rendben tartotta volna mindezt, aminek fontos lett volna ez az érték. Becsüljük meg a közösséget, legyünk részesei és ne hagyjuk el. Az evezős közösségnek (értsd: klub) szüksége van arra, hogy megmaradjanak tagjai. Life goes on – mondják, miután lemegy a nagy versenyzői széria az ember életében és az evezősök 90 százaléka elmegy és mást csinál ezután. Ez természetes, de azok, akik belül mélyen vágynak az evezésre, azok menjenek le a klubjukba és legyenek annak részesei, különben azokban a klubokban is az fog történni, mint a képen. Azok pedig, akik klubokat vezetnek, azoknak legalább ugyanekkora a felelősége, abban, hogy olyan környezetet teremtsenek, ahova jó lejönni, ott lenni. Nem a hajópark az elsődleges – a közösség. Ha nincs jókedv egy klubban lehet bármilyen jó a hajópark minden csak az állványon fog porosodni. Kellenek a közös célok, a közös programok, a közös élmények. A különböző generációknak össze kell folyniuk. Becsüljük meg az edzőket, akiket meg kell. Ne éhenkorászként tekintsünk rájuk, ők pedagógusok, akik komoly nevelő munkát végeznek és ezért meg kell őket fizetni, a pénz mellett megbecsüléssel is. Aki pedig nem az, azt távolítsuk el az evezésből, mert ők is csak rombolják a csónakházakat, még ha a dumájuk vagány is. Az edzőknek életpályát kell biztosítani, hogy érezzék van előttük egy pálya. Ez nem a „nagy magyar edző képzésről” szól. Ha lett volna ilyen az elmúlt 20 évben, most lennének edzőink, de nincsenek (leszámítva azt a keveset, akiket nem a TF, hanem az elkötelezettség nevelt ki és nem a szükség). Menjenek külföldre tanulni az edzők, vagy hozzunk ide külföldről valódi oktatókat. Ahogy egy diplomás ember nem tud nyelvtudás nélkül létezni egy edzőnek is kell beszélnie több nyelven. Végül pedig arról kell beszélnünk, hogy mit jelent a tagdíj. A tagdíj az a díj, amit klub tagság értékét kifejezi, mert ez egy érték, ami kifejeződik a létesítményekben, a hajóparkban, az edzőben. Lehet olcsó és kevésbé az, de ahol komoly létesítmények és komoly munka folyik ott a tagdíj is komoly és ezzel párhuzamosan a szolgáltatási díj (mert a kettő nem ugyanaz). A tagoknak tudniuk kell, hogy mit jelent a tagdíjuk és a klub vezetőknek is, hogy miért szedik a tagdíjat és ezért mit kell nyújtaniuk, mi a feladatuk. Ez sok féle lehet, de a legfontosabb, hogy közösséget és egy azt működtető önfenntartó rendszert építsenek. Mert lehet, hogy ez a nonprofit szektor, de éppen ezért a tagoknak kell a legtöbbet profitálniuk, anélkül, hogy néhány ember kiesése a rendszerből olyat eredményezne, mint a mellékelt képen.

IMG_0162.JPG

Sz#ß@$

2012.08.28. 11:42

Van az úgy, hogy tökéletes reggelre ébred az ember. A Nap fel kell, és narancssárga fényével beragyogja a szobát. A kotyogósban forr a kávé és a még a fej sem fáj a reggeli kómától. A tej friss és van meleg víz a fürdőben. Egy kiadós reggeli után a szekrényben a munkaruha és a puha, kényelmesre vasalt inget nem kell vadászni, hanem csak egyszerűen kiválasztani és bepakolni a táskába. Edzés holmiból van elegendő, de nem kell sok, mert az augusztus végi reggel kiváló hőmérséklettel kedveskedik az evezéshez. Időben minden kész, az autó pöccre indul. Nincs forgalom. Budapest nagyja még a Balatonon mulatja az időt és a munkába rohanó apukák inkább csak hét óra után ülnek autóba, ha egyáltalán autóba ülnek, mert a gyerkőcöket nem kell iskolába vinni. A Margitszigeten sok futó fut, kutyákkal, biciklisgyerekkel. A kertészek már elindultak útjukra és a szállodahajók is lassabban mennek az alacsony víz miatt. A víz tükörsima, kevésbé fodrozódik, nincs szél. A sima vízfelületről visszatükröződik Budapest és nyár illat lengi be a klubház udvarát. Tökéletes. Nincs más csak a gondolat a fejemben csak a tökéletes evezés, amikor már az udvaron megyek a főbejárat felé, hogy belépjek a házba, ahol az öltöző mellett a kisház kulcsa is található, amely nyitja azt a két lakatot, ami elválaszt a hajómtól, a legnagyobb játékszeremtől, amit az élet eddig nekem adott, és amit a legjobban szeretek (mármint játékszert).

És ekkor kemény ellenállásba ütközik kemény testem lendülete, amikor is visszapattanok a bejárati ajtóról, ami nincs nyitva. A csipogóm otthon maradt, nincs kulcsom az ajtóhoz. Nem marad más csak várni, várni, várni, de sehol senki és én kétségbe esetten battyogok vissza kocsimhoz, hogy ma reggel nem fogok evezni…

…Na ezt az érzés, hívja a magyar szleng egyszerűen csak úgy, hogy Sz#ß@$

:)

Ps.:Jó evezést mindenkinek a mai napra!

 

10:45:03

2012.08.07. 13:58

1:24

Először ébredek az éjszaka. Minden be van pakolva, minden a helyén. Biztos? Kérdezem magamtól, de tudom, hogy nem tudok semmit, ami nincs és biztos, hogy valami itthon fog maradni. Alszom.

3:09

Megszólal az ébresztő. Ösztönösen leállítom. Felülők az ágyban. Néhány pillanatra szükségem van, hogy magamhoz térjek. Otthon vagyok. Kikapcsolom a második ébresztőt is, ami 3 perccel későbbre van állítva. Kimegyek a konyhába és begyújtom az előző este odakészített kotyogóst. Eszem és iszom. Felveszem a pulzusmérő övet és az órát, a nadrágot és a pólót. Eligazítom a hajam és a sapkámat, hogy a verseny közben ne zavarjon egy-egy kilógó tincs. Felteszem a napszemüveget a sapkámra. Berakom a mélyhűtőből az italokat, a GPS-t és az ennivalót a szatyorba. Várok.

3:33

Kilépek a házból, a taxi akkor fordul meg és indulunk a Margitszigetre. Hová mész ilyen korán a Margitszigetre? Kérdezi a taxis. Egy hosszútávú evezős versenyre, a Margitszigetről indulok a rajthoz a Kopaszi-gátra. És hol lesz a cél? Kérdezi. Baján, válaszolom. Az messze van. Igen, most csinálom először egyesben. Nehéz lesz.

3:58

A Margitszigetről indultak kifelé az emberek az átmulatott éjszaka után. Egy részeg lány visította barátnőjének, hogy GOA party lesz, hallod. Hallom. Évek óta nem voltam goa partin. Sietnem kell a szigetre gondolom. Négy riksás áll a Cha-cha-cha előtt, bevitetem magam. Sziasztok, le tudtok vinni Hajós Alfrédhoz? Kérdezem. A válasz meglep:

-          Nincs még nyitva, nem mondták neked?

A válasz meghökkentett, de nem estem kétségbe. Éreztem ez a nap Rock&Roll lesz.

4:04

Zötyög alattam a Riksa, ahogy beérünk a Danubiushoz. És ebben a pillanatban villan be: nincs nálam a csipogóm…error, hogy jutok be a házba a kulcsért, hogy indulok el időben, mért nincs itt még senki? Gergő ekkor ér a kapuhoz és megörülök neki. Hátizsákkal és egy hatalmas IKEA szatyorral érkezik, én egy normál bevásárló szatyorral jöttem, azt se tudom, hogyan pakoljam be.

4:25

Elrúgok a házról. Más telepakolt hajóval evezni a sötét Dunán. Kicsit parázok is, hogy leérjek épségben. A Margit-hídról leszólnak, vigyázz busz! Hol? És fordulok hátra, mert a pillér hatalmas és húz maga felé. A kölcsön csapásszámmérő nem mér, alig látok, de leérek az öbölbe. Rajt idő előtt 3 perccel. Megfordulok és egy kis technikai birizgálás után elindul a csapásszámérő. Nem ötkor indul a rajt, csak az egyéb kategóriában. A Sárkányhajósok idén keményebbek, most 7 helyett legalább 17én jöttek. Kajakok, kenuk a vízen. Mind elindulnak. A rajt előtt (Vanczák) Gergő mellé állok. Mit fog csinálni? Mi lesz az első csapása?

5:10

5-4-3-2-1. Rajt. Az első csapása rajt. Nekem is rajtolnom kell, nem engedhetem el. 30-31-es kocsi, de könnyű. Egy sebességet kell eveznünk. Nem engedhetem el, de nem is mehetek elé, vele kell menni. 28-as tempóval evezünk ki az öbölből. (Faragó) Tomi, mint egy szürreális vágás egy filmben visszafelé evez a rajthoz, késett, de szurkol mindannyiunknak. Alig tudunk kievezni az öbölből. A víz durva, elment egy hajó és csavarja összevissza. A Duna nagy, mégis egy vagy két méterre evezünk egymástól. Csak ne menjünk össze, mert akkor mindennek vége, ha belefordulok a vízbe. Folyamatosan vesszük vissza a tempót és 5 kilométer után én nem már nem viszem lejjebb. elszakadunk egymástól. Szépen lassan nő a különbség. A sebességem a GPS szerint 3:15 és 3:30 perc/km. Távolodok.

Rajt után 19 perc 40 másodperc

Gergő megáll inni. Mit tegyek? Evezzek és szerezzek előnyt? Nem én is megállok és iszom. Kupakot a hajóba dobom és megbontom az első üveget. A cuccok elkezdenek lepotyogni a hajóról, összeszedem őket és tovább. Előbbre vagyok. A Duna fő irányát tartom. A nullás híd alatt megpillantom a sárkány kenusokat. Mint két bolygó, a gravitáció törvénye miatt összetartunk. Mikor elevezek mellettük átszólnak, köszönünk, viccelődünk. Lehet, hogy egy bokorból fogtok kiszedni, mondom nekik és tovább evezek. Folyamatosan haladok, a tempóm 23-24, nem lassulok. Folyamatosan iszom, eszem, kortyolgatok, hogy elosszam az energia bevitelt. Mint később rájövök túlzottan hamar, mert hibázok.

Százhalombatta

A Dunai Erőmű kéményei mellett már egyedül vagyok. Látom még az ellenfeleket, de Gergőt nem mindig tudom beazonosítani, hogy hol van. Még néhány kanyar és meglépek. De mikor fogom tudni elhagyni őket? Mikor fog előbukkanni végleg és lesz gyorsabb. Ne légy hülye mondom magamnak. Teljesíteni kell a távot, nem versenyezni, mert különben nem sikerül. Tovább evezek és figyelem a sebességemet, a pulzusomat. Magas. 157. Le kell vinnem 150 alá. A Nap fent van és süt. Nem olyan, mint előző években, sehol egy árnyék. Ha így marad, meg fogok halni.

Kulcs felett

Hány csapás lehet leevezni a Bajáig? 22-es tempóval kb. 10 000 még. Figyelek a technikámra. A vízfogás a kinyúlás pillanatában kell, hogy legyen a lábtolás előtt, kar csak a legvégén jöhet hozzá, ne dőlj hátra, mert így is épp eléggé hátra dőlsz. Egy század másodperc helyes technika egy csapásban 100 másodperc 10 000 csapás alatt. Itt a legfontosabb a technika. Itt is olyan fontos a technika, mint bárhol, de itt a túléléshez kell. Nem tudom hol vagyok, kb. két óra telt el a versenyből. Nincsenek kilométer táblák, nincs semmi csak bozót a parton. A víz sima, kietlen, sehol egy hajó, egy település. Százhalombattai finomító fáklyáit és tornyait látom a messziben. Az egyik parton a magtárak mellett négyen állnak, integetnek. Biztos szervezők, visszaintegetek. Vajon oda kellett volna eveznem? Most már mindegy. Melegszik az idő. Egy uszály, tele farönkökkel horgonyoz a vízen, a bóják alatt hangosan zúg a víz. Egyedül vagyok.

Dunaújváros

Nem tudom hol vagyok. Kulcs már elment, a szélkereket már nem látom a dombokon. Hol a tasi zsilip? Hol van Dunaújváros. Kb. 2,5 óránál járok, már itt kellene lennie valahol és akkor Újváros is itt lesz nem sokára. Kb. tíz kilométer onnan. Az egész fejben dől el. Mondom magamnak, mikor eszembe jut, amit írtam a szkiffről. Minden fejben dől el. Még nem fáradtam, nem fáj semmi. A víz nyugodt, meg tudom ülni. Itt a Zsilip! Végre. Közel vagyok. Mikor meglátom, Újváros tornyait megörülök és közeledni kezdek a parthoz. Sok hajó szokott itt lenni. Sok az öböl. Most semmi, csak egy tolóhajó kavarog az egyik felé. Mikor a közelbe érek, rá kell jönnöm az egész Dunát felkavarja és én meregethetem a vizet a hajóból. A hullám átment rajtam, cuccot nem vitt ki, de zörögnek a red bullok a lábamnál, ahogy a vízben úsznak. Mire a check pointhoz értek már majdnem kimértem a vizet, mert rájöttem felesleges eveznem, mert csak idegesít és úgyis mindegy, ha utolérnek, mert megörülök a zajtól. Jól vagy? Kérdezi egy női hang. Jól vagyok csak becsapott egy hullám. És tovább evezek a nevem bemondása után. Kb. itt esett le, mikor pontosan kiszámoltam, hogy ha 22-es tempóval evezem végig a versenyt az azt jelenti, hogy legalább 13 200 csapást kell megtennem. Ebből eddig eltelt maximum 4000. 1500 csapással több van, mint gondoltam…

5:04

A dunaújvárosi híd alatt megállok enni. Banán, gélek, energiaszelet. Csak egy falat, hogy folyamatos legyen. Az első red bullt már megbontottam. A többi kaját is el akarom helyezni az első rekeszben, de mikor benyúlok, a hajó belsejébe rá kell jönnöm, hogy nem olyan egyszerű a helyzet. Minden előre csúszott. A telefon, amit nem kapcsoltam ki és csörgött evezés közben, a banán, a zselék, a maradék müzli szelet. Minden. De szerencsém volt. A középső szelvények egyikében megakadt a banán, így előre tudtam hozni a dolgokat, és mindent elhelyeztem a hajón. A dunaújvárosi híd után tudtam, hogy Földvár itt van valahol és az a félút. A félút, ahol a verseny elkezdődik. 5:04-kor álltam meg a híd alatt és pihentem meg. Először mertem átnézni a GPS-t hány kilométert tettem meg. 82,24 km. Még sok van hátra. Evezni kell.

Paks

A paksi egyenesben nem volt semmi. Se hajó, se szél. Végig eveztem a városig és vártam, hogy jöjjön egy bárányfelhő legalább, vagy északi szél, hogy lehűljön a levegő akár csak fél fokkal. De nem jött semmi és a meleg már elviselhetetlenné kezdett válni. Éreztem, hogy a legnagyobb probléma a nap. Az, hogy a meleg miatt túl sok folyadékot és energiát vesztek, amit testem a hűtésére szán. Már kezdtem rosszul lenni az energiazselé ízétől és a banán sem jelentett túl sok vigaszt. Ekkor ébredtem rá, hogy elfáradtam. Paks alatt a sebességem lelassult, igaz a Duna is kiszélesedett. 40-50 csapásonként meg kell állnom, inni, enni, energiát pótolni és ekkor eszmélek rá először: fogynak a készleteim. Az egyik energia zselé, ami lassabban szívódik fel (Isostar ActiFOOD) a hajó orrába csúszott és most nagyon hiányzott. Megbontottam az utolsó vizet is, most már csak két üveg volt egy isostaros és egy üveg sima víz. Lehet, hogy elszámoltam magam? Mindegy, valahogy tovább kell mennem. A meleg kezd elviselhetetlen lenni, az izmok a hátamban fájnak már, de szerencsére nem a derekamban. Hogyan tudnám lehűteni magam, kérdezem. A válasz egyszerű, a vízmerő üvegvéggel Duna vizet öntök a sapkámra, hátamra, mellemre. Felnyögök a hő különbségtől, a lehűléstől, de segít. Pár másodperc hideg után normalizálódik a testhőmérsékletem, tudok tovább evezni

Kalocsa

Egy hajó a horizonton. Fehér felsőben, villog a lapátja a fényben. Milyen messze lehet? Gergő az? Utol fog érni? Mindegy. Evezni kell, ha utolér, akkor utolér, ha nem, akkor nem. Iszonyatos a meleg. Locsolnom kell magam. Elhaladok egy gabonatöltő mellett, Foktő már nincs messze, még két-három kilométer. Hol lehetek időben? Kb. 7 és fél óra alatt értem Kalocsához vagy 8? Már nem számít. Nem lesz rekord, lehet, hogy győzelem sem. A víz fogy, az ennivaló, leszámítva egy 35 grammos zselét elfogyott. Már az izzadást is abbahagyta a szervezetem. Kalocsánál sárga gumimotoros jön felém. A checkpoint. Kérsz vizet? Kérek. Nem igazán vagyok kommunikatív. Odajönnek, kérik a szemetet, nem nagyon tudom feldolgozni a kérést. Ki jön utánam, nem tudjátok?  Nem. És továbbmegyek. A víz meleg, ha rágondolok, hányom kell a gondolattól. Nagyon lassú a víz, nagyon lassan telnek a kilométerek. Még 39 kilométer. A negyede, irgalmatlanul sok. Kezdek bepöccenni.

A magtár

Kalocsa nagyon lassan távolodik. Egyre nagyobb szakaszokat látok be a Dunán, de eltűnt a látóhatárról a hajó. Nem tudom, hogy ez jó hír e vagy sem. Nem tudom, hogy ki az, hogy utol tud-e érni. Telnek a kilométerek. Hol vagyok? Egy viharfelhő jelenik meg a láthatáron, istenem csak érjen közelebb, csak boruljon be az ég. Ekkor vékony felhő rétegbe evezek. Hallom, hogy a távolban dörög az ég, de nem tudom, hogy esni fog-e. A szél még mindig enyhe, alig érezhető. A belkarnövelőt még Paksnál betettem, így mindegy, mert könnyíteni az ellenállást már nem tudom. Bal oldalamon egy magtár mellett evezek el. Nincs messze a szekszárdi híd! Kis remény, nem sokára vége, ha utolér, utolér. Ez egy négypár kell, hogy legyen, hisz azok mostanra biztos a láthatár mögé érnek. De eddig mért nem értek utol? A sebességem megindult. Kezdek ismét 4 perc alatt teljesíteni egy-egy kilométert. Ez jó! Éledek. Nem vagyok éhes. Nem vagyok szomjas. Tudok evezni. 30 kilométeren belül járok. Az Atlanti-óceán átevezésére gondolok. Megcsinálnám? Most azt érzem, hogy nem. Egyedül biztos nem, még ha korábban bármikor át is futotta az agyamat a gondolat. 25 kilométeren belül vagyok. 25x90 csapás, 24x90 csapás, 23x90 csapás…

Az utolsó húsz kilométer

Átmegyek a szekszárdi híd alatt és rá kell jönnöm, visszatért az erőm. A kilométerek beláthatóak, látom, hogy mi fog történni. A horizonton nem látok evezős hajót és ekkor érzem, gondolom először, hogy ha meg is látok valakit, annak 10-15 százalékkal gyorsabbnak kell lennie nálam, hogy megelőzzön. A sebességem állandó, meg fogom tudni nyerni, gondolom először igazán a verseny alatt. Várom az utolsó tíz kilométert, mert a víz visz és én is megyek vele. 8-9 kilométerrel Baja előtt megiszom az utolsó korty folyadékomat. Már az étel is elfogyott, de tudom, beérek, ha nem megyek bele semmibe. A bajai híd viszont nem akar feltűnni. Látom a Baja elővárosait, strandjait, üdülőit a parton, de a hidat eltakarja egy kanyar. Mikor végigevezem a kanyart és elém kerül a híd, már csak 5 kilométer van hátra. 5x90 csapás és a Sugovica. A hídhoz érve a partról tapsolnak néhányan a strandolók közül, ez jól esik. Tudják, hogy megérkezett az első. Hol a Sugó?

A cél

Elszámoltam egy kilométerrel a távot, ezért egy kilométerrel kevesebbet kell eveznem. Alig tudok beevezni, befordulni a kisebb Duna ágba. Intenek a motorosból, köszönök és számolom a csapásokat. Néhány öreg horgász tapsol a partról, rámegyek a sprintverseny pályájára, és mint mindig az utolsó 200 méter a leghosszabb. A célból már hallom a speaker hangját, amint felkonferál és megszólal a We are the champions. I am the champion. Most. Egyedül.

15:54

Beérek. 10:45:03-nál állítom meg a stopperomat, 167,24 kilométert eveztem. Mikor kikötök nem bírok kiszállni a hajóból, nem bírok felállni, nem bírok fogni, nem bírok semmit, csak feküdni. De azt sem tudom, hogyan. Kapok egy sört, de nem bírom meginni. Meleg van és én fekszem a stégen még 15 percig…

Epilógus

A verseny után legalább 25 percre volt szükségem, hogy felbírjak egyenesedni, de még az is nehezen ment. A riporterek kikérdeztek, majd a hajókhoz baktattam. A hőháztartásom még aznap este is rossz volt. Többször spontán elkezdtem lihegve levegőt venni. Ülni nem bírtam, feküdni nem lehetett. Fájtak az ujjaim, a körmeim. Este mikor lefeküdtem az ágyba az izmaim csomókká voltak összeállva. Nem bírtam enni csak nagyon lassan. Élet közeli volt. Még másnap is alig bírtam mozogni, csak nagyon lassan. Egész nap aludtam, ahol csak lehetett. Elfáradtam. Jövőre megcsinálom? Azt majd jövőre kitalálom, de most inkább csak pihenek. sikerült minden hajónál gyorsabban beérni.

Az olimpia elkezdődött és ilyenkor minden jó evezős vagy a képernyőre tapad vagy utazik. Hogy megírjam a tutit, én egyiket se tettem. Pontosabban nem terveztem az elmúlt néhány napban. Csak egy dolgot akartam: meglátogatni (Horváth) Menya baratámot, barátnőjét Editet és Martonffy Lacit, akik mind Oxfordban dolgoznak és mint oly sok magyar, próbálnak szerencsét ebben a nagy világban külföldön. Az utamat hónapokkal ezelőtt elterveztem, a bajnokság és a Budapest-Baja közé időzítettem. Ennek fő oka, hogy le akartam vezetni az előző hetek, hónapok feszültséget és persze, hogy a holtszezonban lássák valamit a világból úgy, hogy anyanyelvemen és barátok hangján visznek körbe. 

Indulás, Pest 

Csütörtök reggel a héten másodszor sikerült eljutnom a klubba és összeszereltem hajómat. Vízre már nem tudtam menni, de legalább a hajó kész lett, nem kell vele foglalkoznom vizreszállásig és a helyére is került az úszóházon. A repterek forgalmában, azon gondolkodtam, hogy mennyit utazok...első sorban munka és evezés miatt - vagy evezés és munka miatt? Melyik az első? Délelőtt indultam Pestről és délután ötre értem Oxfordba, ahol Menya és Laci a buszmegállóban várt. Jó volt látni őket, kezetfogunk és átöleltem őket. Ezt a szokást Olaszországban vettem fel és még mindig meglepi az embereket, pedig ez talán a legvalósabb kifejezése, amit éreztem. Menya két éve ment ki, Laci egy. 10 éve vagyunk barátok és most újra láttam őket hosszú idő után. Hiába van email az nem ugyanaz. Evezősök vagyunk mind, de sok minden változott az elmúlt tíz évben az evezésben, az evezésünkben. 

A jó evezősökhőz híven már az első méterek után evezésről beszélgettünk. Mikor Menyáék lakásához értünk egy Vauxhall (értsd Opel) oldalán hatalmas matrica hirdette: "Andrew Triggs-Hodge Olimpic Gold Medallist" - a szomszéd jegyezte meg Menya mosollyal. 

Kis pihenő után körbejártuk a várost, vagyis elmentünk boltba burgerért, amit Menya megcsinált, majd Lacival közösen elindultunk Oxfordba. Szerencsére vendéglátóim majdnem a központban laktak így egyszerű utunk volt. Minden egyes házból az elmúlt 800 év történelme beszélt hozzám. És majd minden sarkon volt valami evezős kapcsolódás. Például, hogy melyik könyvtárban tanul minden nap Novák Zsófi. Majd beértünk a Head of the River nevű kocsmába, ahol egy Gin/tonic után borral folytattuk az estét. A legjobb helyen volt a HOR: a folyó szakasz tetején. Sokan nem tudják, de a Temzénél voltunk egy aprócska szakaszánál. A folyót London felett zsilipekkel szakaszokra zárják. Az oxfordi szakasz kb. 2 km, amiből majd' egy kilométer evezhető...

Másnap, evezés

Másnap délelőtt igazi turista program volt. Menya körbe vitt a városon, el vitt az Old Bodlein könyvtárhoz, a piachoz és még sokfelé, bár leginkabb csak arra emlékszem, hogy sétáltunk és világot váltottunk. A piac mellett betértünk egy kicsi cipőboltba, ahol megtetszett ez meg az. Gazdagabb is lettem egy kék mokaszinnel, amitől nagyon boldog lettem. Beszélgetésbe kezdtünk a mesterrel, aki elmondta, kb. 15 db 10 cm vastag könyvre mutatva, amiket 1889 óta vezettek, hogy elég régóta családi bizniszként működnek. Mutatta, hogy a Red Baron is náluk vásárolt és elég sok jófajta cipőt készítenek...

A belváros után a leballagtunk a folyópartra, ahol az oxfordi csónakházak nagy része található. Amennyire nagy számú azon college-oknak a száma (az összes), ahol van evezés (kb.40-50, ha jól emlékszem), olyannyira rövid a folyónak az a szakasza, ahol lehet evezni. A parton ülve aznap már sokadszorra váltottuk meg a világot és az otthoni evezést, de utólag visszagondolva, a legfontosabb tény, amiben megtudtunk állapodni az volt, hogy Anglia az Anglia, Magyarország pedig Magyarország és mi csak annyit tehetünk, hogy dolgozunk azért, amiben hiszünk és jobbá próbáljuk tenni környezetünket. Csodálatos időnk volt, meleg és napos. A nehány nap alatt, amíg ott voltam mindennap gyönyörű időnk volt, kiváló evezős idő.

Nem sokkal később már Lacival öltöztem az Oxford Rowing Clubban, város két polgári klubja közül az egyikben. Dublózni indultunk, de peror lett belőle, mert az Aylings hajó, amit először leemeltünk polcról karborda hiányos volt. Így nem volt mit tenni neki indultunk a Temzének egy Aylings perorban. Az első egy kilométeres kör után már sokkal jobban ment minden, forgatással könnyebb volt evezni, mint a nélkül, mivel Laci szigora nem engedett és így kellett kezdenünk. A folyón gyakorlatilag három hajó fért el egymás mellett. Nehéz is lehetett volna közlekedni, de mivel az egyetemi bajnokság után voltunk, relatíve kevés (kb. 7-9) hajó volt vízen. Sütött a Nap és én boldogan lapátoltam az egy kilométeres körön. Evezés után Menya a parton várt minket. Még felmentünk a kondiba, ahol Laci összerakta az otthon készített TRX-ét és én ismét rájöttem nagyon kevés testedző gyakorlatot tudok jól elvégezni, ezt hiszem lesz mit tanulni otthon...

Eton 

Másnap reggel kiballagtunk a vasútállomásra és jegyet vettünk Etonba, hogy olimpiai perorunknak elvigyünk néhány Godfrey felsőt hátha jobban megy majd a verseny tőle. Az állomáson vettünk egy cappucinot és egy bacon szendvicset, amit nem bonyolítottak  túl (értsd: sült bacon szalonna egy üres zsemlében). Menyára mindkét kiszolgáló magyarul köszönt jó reggelt, de aki kiszolgált minket a magyar válasszal már nem tudott mit kezdeni. Csak az egyik volt magyar a másik csak ugyanúgy köszönt. 
Még az állomáson hívott minket Lopez, aki a hajószállítót húzta, hogy mikor, hova, hogyan érkezünk, mert kell a ruha. Így gyorsabbra kapcsoltuk a vonatot és kb. 45 perc múlva befutottunk Eton Centralba, ami a windsori kastély mellett volt közvetlen. Lopez is megérkezett nagy bajusszal, nyakában az olimpiai akkreditacióval. Jó volt találkozni vele itt és így és csak annyit mondtam "20 év után ismét" és mosolyogtunk. Egyikünknek sem volt jegye a versenyre (mint írtam nem olimpiára jöttem), de mivel korán reggel volt elvitettük magunkat a pályahoz, ami kb. 5 perc autóútra volt az állomástól, hátha lesz jegy. 

A pálya

A pálya bejáratánál kirakott minket Lopez, mi még elkezdtünk besétálni. Az első kanyarok után nem igazán tudtam mire vélni, hogy majdnem 20 percet gyalogoltunk a jegypénztárig, amiről kiderült, hogy nem pénztár, mert az összes jegyet eladták már előre és ott mindenki csak felvette a jegyeket. Azért beálltunk a sorba hátha lesz valami. Miközben álldogáltunk rám jött a szükség és elmentem a mellékhelyiségbe. Láttam, hogy egy nagydarab feketébe öltözött férfi állt a konténer bejáratánál az árnyékban. Miközben közelebb értem láttam meg, hogy gépfegyverrel álldogál golyóállómellényben. Mit sem vesztve magabiztonságomból továbbmentem a slozi felé és mikor összetalálkozott tekintetünk, biccentettem "Hi there". A jó katona viszonozta köszöntésemet, és közben rajtatartotta kezét fegyverén. Mire végeztem már arrébb vezényelték. Menya eközben beszélgetésbe kezdett egy kedves nővel, aki épp felesleges jegyét akarta elpasszolni, így első jegyünk már meg is lett. Álldogáltunk még, majd Menya előreküldött, ha már mennek a futamok lássák is valamit, majd követ. Átverekedtem magam a beengedésen, ami olyan volt, mint egy reptéren, még a vizet is elakarták venni tőlem. Majd egy kb. 10 perces séta következett a tribünökig, ahol csörgött a telefonom, hogy barátomnak is meg van a jegye és már jön. 

A pálya hatalmas volt. Nem a víz felület, az a normál 8 pályás volt, ha jól láttam, nem olyan mint Bresztben vagy Pekingben, ahol 10 pályát építettek. A tribünök voltak hatalmasak és a tömeg. A tribünöket az utolsó 350 méterre építették, de a számomra szokatlan dolog az volt, hogy mindkét oldalára a pályának felépítettek egyet, és mindkét oldalon akkora videófalat helyeztek el, hogy az utolsó 600 méteren ülök láttak a teljes versenyt. Sőt végig bevolt hangszórózva pálya széle a fűben ülőknek. Mi először 1600 méternél ültünk le a fűbe, de ameddig a szem ellátott mindenhol emberek voltak a fűben. Pont annyian, hogy ne legyen hering feeling, de a lehető legtöbben legyenek.
Első nap volt és nem nagyon ismertük a programot, de ettől nem estünk kétségbe, mert Béláék futamát vártuk és az még nem volt. Nem nagyon írnék a futamokról hiszen mindenki látta őket. Mindenesetre vicces volt, mikor elhaladtak előttünka perorok, köztük az enyhén leszakadt magyar csapattal mi torkunk szakaszából üvöltöttünk, mert kellett! Hiába láttuk, hogy ez nem az a verseny, amibe mindent beletesznek, hisz egyértelmü volt a cél, B döntőbe kerülni, mi mégis megtettünk mindent, amit lehetett, hátha másnap jól jön majd! Menya különben is Hungáriás felsőben volt. A futamot bevártuk és letelepedtünk, mire a mellettünk ücsörgő helyi párocska megjegyezte milyen jól szurkoltunk! Példa mutatóan. Persze mindez semmi volt, ahhoz képest, amikor egy angol hajó evezett el előttünk. 

A nap legdurvább élménye mégis a férfi szkiff volt, ahol nem kis dolog történt az első előfutamban. Menyával beszélgettünk miközben eleveztek előttünk a versenyzők az élen Tim Mayens és a kubai Angel, egy hajóra tőlük a mexikói versenyző. Ami először meglepett, hogy a belga vezet a kubainak, aki idén már virított ebben mezőnyben. De amikor bemondták, hogy meg is verte, sőt megdöntötte Xeno Müller olimpiai rekordját, akkor azért leesett az állunk. Mayens nem nagy testű evezős, de látva, hogy evez sok mindenen elgondolkodtam. Pl. Magyarországon mért nem evez senki se így? De ez másról is szól nem csak kivételes tehetségéről, hogy pótkvalifikációról nagy valószínűséggel ismét döntőbe verekszi magát és ott... Sok sikert neki!!!! A többi futamban nem igazán történt semmi, bár mindenki egertelművé tette, hogy ki a továbbjutó.
Folyt. köv.

After the after

2012.07.29. 14:25

Az elmúlt hetekben nem tudtam foglalkozni sok fontos dologgal. Mire gondolok? Most elsősorban a blogra, az élmények megosztásával, amit az evezés adott és amit a barátok és a család adott az evezésemen keresztül nekem. 

Az afterparty 

Hétfő este megültük a "hivatalos" Danubius OB afterpartyt. A különleges ízt az eseménynek a nagyon jó hétvégi eredményeken túl (Zarándy) Pali bácsi 70. születésnapja kölcsönözte az estének. Az utóbbi dolog miatt, még nagyjából időben is érkeztem és nem késtem le a köszöntést, amin nagyon sokan voltunk. Nem csak az "aktív" versenyzők közül, de a "régiek" közül is. A vicc az egészben az volt, hogy egyre több 1 méternél alacsonyabb emberke szaladgált körülöttünk, akik mind olyan klubtársunk hozott mágával, akik az élet másik területein próbálják vagy fogják kipróbálni magukat. 

Pali bácsi

Palit, csak, hogy az ünnepeltről is szóljon a bejegyzés, nem tudom hányan ismerik a fiatalok közül. Mondjuk, aki rendszeres résztvevője a közgyűlésnek biztos, hisz Palya májusig több, mint 10 éven keresztül volt az egylet gazdasági alelnöke. Hajóban mostanság keveset látni, de ergon gyakran edzett a klubban a téli időszakban. Nagy maraton futó volt mikor én megismertem, aki sokféle futott már a világban. Az egész családja evezett és evez, (Bea, Nóri és Palkó neve ismerősen cseng igaz? Sőt édesanyja is lapátot ragadott, erről cikket Ali Anna fog tudni ajanlani). Civilben mérnök, sőt komoly mérnök, aki menedzseri kvalitásait is megmutatta, mikor az Erőterv Rt. Vezérigazgatója volt a 90-es években egészen nyugdíjazásáig. Az én legjobb élményem San Remoban volt Palival, amikor 2008-ban a tengeri vbn voltunk. Szokásos csapat, lányok, fiúk és Pali bácsi, aki valamilyen oknál fogva óriási kíváncsiságot mutatott a tengeri evezés és a tenger iránt. Egyik este a kempingben, ami a tenger partján, de egy 15-20 méter magas szikla falon kitettük az egyik asztalt, jól megpakoltuk minden féle jóval és finommal és egész este ettünk, ittunk, beszélgettünk miközben a Nap lement a kék tenger felett fújt enyhén a szél és nagyon jól éreztük magunkat. Egyszerűen, az jó volt.

After 2.

A buli nagyon jól sikerült. Erről talán ennyi elég is, mert talán a túl jól sikerült is enyhe kifejezés lenne. Tánc, öröm, mulatság és négy üveg bor Pali bácsi terméséből;)

Bajnokság after 1 - klub

A bajnokságra visszanézve nagyon sok jó élmény, emlék jött össze. Nem csak az eredmény oldalról, bár az is fontos. A valahova tartozás és az együtt lét is jó volt. Régóta először tartottunk nagy gyűlést első este, ahol megtudtam, hogy mivel felnőtt vagyok nem tartózkodhatom a szobámban este 10 óra után (valahogy így jött ki a mondat). Remélem lesz jövőre is, de minden este. Mert nem csak első este kell információt megosztani, és összefoglalni a napot. Aztán az, hogy évek óta elöszőr tóltunk össze 4 asztalt a fagyizóban a főtéren különosen jó volt! Ezek szerint nem vagyunk kevesen. Persze az eredmények mellett sem lehet elmenni, ha már egyszer Országos Bajnokságon voltunk. A lány vonal ismét erősödik, ami nagyon jó dolog, hisz ifiban nem kevés, de nagy is sok női bajnokságot nyertünk és tanulót is meg felnőttet is. De nem feltétlen az érem a fontos, a cél. Közhely, de a részvétel is nagy érték! Az, hogy odaálltunk megmérettettünk. Különösen igaz ez a felnőtt fiúkra, de sokan mások is magukra ismerhetnek. Az, hogy 4 korosztály nyolcas versenyében 6 hajóval indultunk és ebből 3-t megnyerünk nagy dolog, de az, hogy a másik 3 hajóval odaálltunk nem sokkal kisebb. Mindig azt szoktam mondani, mert nekem is ezt mondták, mindenből annyit lehet kivenni, amennyit beletettünk és a felnőtt fiúk biztos tudtak volna még egy kicsit beletenni, de itt a lehetőség, a jövő év. Aztán meg meglátjuk, hogy jövőre tud mindenki az idén kijelölt úton fejlődni! Mert már elkezdődött az új év és idénre még kell tervezni pár ezer kilométert a vízen! 

Bajnokság after - Szkiff, hosszú sztori

Nekem a tavalyi év volt egy bizonyos mélypont. Amikor hazajöttem Olaszországból sok minden megváltozott, sok minden a klubban és ugyanígy a vízen is. Kint nagyon sokat tanultam az evezésről. Egy nagyon nagy klub nagyon kicsi evezős szakosztályában eveztem, egy nagyon jó csapatban, főként serdülők kel és veteránokkal. Kint egyedül eveztem az edzések 65 százalékékában,  de amikor együtt eveztünk az nagyon jó volt! Nem technikai, vagy edzés módszertani dolgok voltak a legfontosabbak, hanem az evezős élet. Itt vettem észre először, hogy edző nélkül nagyon nehéz. Nem csak mert nincs támpont, visszajelzés, külső motiváció, hanem mert, ha nem figyel oda az ember nagyon hamar tud túledzettségi állapotba kerülni. Rossz edzés távokkal, rossz edzés intezitásokkal. Azonban volt egy-másfél hónap amikor valamiért nagyon jól kijött az edzés, amit akkor saját fejből és főleg érzésből csináltam és sikerült beallitanom a legjobb 6 kilométeres eredményeket ergon. Ez bizakodásra adott okot a jövőre nézve.
Viszont mikor hazajöttem egy válságos időszak következett. Nem csak a hazatelepülés általános traumája ütött ki, de az is, hogy gyakorlatilag egyedül maradtam a klubban a normálsúlyú versenyők között. Mindenhez két ember kell és valamiért a 2011-ben nem sikerült eleget együtt eveznem senkivel sem. A munkám és vállalkozásom is új időrendet és munkafegyelmet követelt tőlem, ahova nagyon nehéz volt besuvasztani a megfelelő edzés mennyiséget és minőségi (értsd.: technikai színvonalú) evezős kilométereket. Persze mindig történnek pozitív dolgok, és idén év elejére összeállt a munka és a magánélet egy megfelelő rendje, hogy az edzéseket összeszervezzem a munkával. Bizonyos dolgokról le kellett mondani, így még az olaszországi átlagnál is kevesebbszer találkozom a családommal és a blog is hiányt szenved, de a kilométerek megfelelő minőségben elkezdtek jönni tavasszal. 

Szkiffre készülni

Kellett ehhez, hogy leköltözzek Csepelre. Nekem ez nem csupán a "jó víz - rossz víz" dolog miatt kellett. A soroksári Duna közelebb van munkahelyemhez, így kevesebb időt töltök utazással és mivel kevesebb embert ismerek, kevesebb időt töltök beszélgetéssel, több jut evezésre. Sokat bajlódtam egy derék sérüléssel és megfázásokkal is, de rájöttem mi lehet az ok: van két lyukas fogam, amit augusztus folyamán meg kell csináltatnom. 
Az ob az idei felkészülésemnek a mércéje volt. Ugyan nem indultak el néhányan, akik biztos komoly versenyzők lettek volna a mezőnyben, de azért volt egy hasonló nehézségű mezőny, mint tavaly. A program, amit csináltam eljuttatott egy fizikai állapotba, amivel odamertem állni. Egy célom volt döntőbe jutni. Nem tudtam, hogy mennyi esélyem van, mennyire vagyok erős vagy gyenge. Itthon nem versenyeztem szkiffben a válogató óta, ami nagyon foghíjas volt. Ott Csankó Peti is Kiss Olivér vert meg. Petivel versenyeztünk még Bledben és hozzáképest el tudtam magam helyezni. Ebből is látszik mennyit fordult a föld 2 év alatt, mert akkor még Petinek kellett elhelyeznie magát hozzám képest. Verseny előtt, versenyben, verseny után 

A beosztást látva előző nap nem lettem boldogabb. Keménynek ígérkezett az én szempontból. Csankó és Galambos, a két szkiff válogatott, Kiss Olivér és Elekes Szilveszter, akiket már régen nem vertem meg és Kaszás Kornél, aki azért csak nyert tavaly egy ifi szkiffet, ha jól emlékszem. Kemény mentenek ígérkezett. Rajt után hátul találtam magamat a mezőnyben, de volt már ilyen. A különbség csak az volt, hogy Laci (a Szekér) buzdítására nem pánikoltam, mint az elmúlt két évben. Csak eveztem, ahogy tudtam, minden csapásban jobban, mint az előző. Minden csapásban gyorsabban egy cm/s-mal. Nyugodtan mondtam magamban. Csináltam a versenytervemet, amit elhatároztam. Felnéztem a szkiffben, évek óta először, és láttam mennyire szép a Maty-ér mikor a vízen csillog a fény és belenézek az üres pályába. 1000 méternél már ott eveztem Elekes és Kiss mellett és azt éreztem bírom. És bírtam és csináltam és mentem. El tőlük 1250nél már elaraszoltam és szépen a védelmi pozícióba helyeztem magam. Mikor az utolsó 250 méterre értünk Olivér egy finist indított, de tudtam reagálni és mikor beértünk a célba várva vártam, hogy a speaker bemondja, hogy én lettem a harmadik, hogy biztosan nem néztem félre és biztosan bent vagyok a döntőben! És amikor bemondta, minden fájdalom, kudarc és szomorúság távozott belőlem, ami az elmúlt 1,5 évben felhalmozódott egy üvöltés formájában, azzal, hogy elértem célomat és bejutottam a döntőbe. Ez nagyon nagy dolog most az én életemben és nagyon nagy hálával tartozom azoknak, akik segítettek ebben. Fruzsinak a minden napokért, minden napért, Lacinak a megmondásért, Rárónak az utolsó smsért, szüleimnek a hitért, Xenonak a tanácsokért és mindenkinek, aki átélte az örömömet ezzel az eredménnyel. Egy pillanattal sikerült becsapni a halált és lépni egyet valóban előre az életben.

A döntő már plussz dolog volt, persze játszottam a dobogó gondolatával, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, de nem úgy, mint évekkel ezelőtt. Ez nem olyan döntőbe jutás volt mint mikor az előző években döntős, érmes voltam, vagy mikor nyertem. Ez sokkal nehezebb volt, mert már az egy jelentős teljesítmény volt az egy nappal korábbi teljesítményemhez képest. A döntőben emiatt felszabadultan álltam oda. Arról nem is beszélve, hogy a délelőtthöz képest most időben szálltam vízre. Mikor beálltunk a pontonra azt hittem még van időm végiggondolni az életemet, a versenyt a jövőt abban a két percben, ami még hátra volt a rajtig. Aztán a bíró beállított minket, elkészülni, rajt. Egy csapást hallottam magam mellett és ekkor eszméltem, hogy valamilyen különös okból a versenybiró nem a hivatalos szabályok szerint indított (pontosabban utólag kellett végig gondolnom) se a gyorsított rajt, se a csapatok nevei nem hangzottak el. Így csöppet lemaradva szálltam harcba a pályán. Mikor 350 méter környékén körülnéztem, hogy mi történt azt láttam, hogy a mezőny három részre szakadt, Galambos, Csankó és Rozsos (meglepetés), Bendegúz és Chalupa Jani, valamint 3. bolyként én. Ebből kellett a legtöbbet kihozni és ki is akartam. Nem sokkal később már Bende és Jani mellett eveztem és azt éreztem minden pillanatban, hogy el tudok menni és ezért küzdöttem. De nem sikerült. Ami viszont más volt, ebben a szituációban, mint az elmúlt egy évben, hogy nem zavart. Csak azt csináltam, amire felkészültem: eveztem. Amikor eljött a pillanat, hogy finiseljek finiseltem. Emeltem a tempomat és az erőt. Éreztem, hogy nem megyek el de küzdöttem a vonal felé. Kuzdottem a végsőkig. Küzdottem magammal. Mikor beértünk és bemondták, hogy én jöttem ki rosszabbul a finisből csak kicsit zavart, mert jó verseny volt, jót eveztem. Az, hogy a többiek mit mentek nem igazán érdekelt. Végiggondoltam a napomat és elégedetten vezettem le. Ami utólag zavart az a rajt volt, hogy a bírónak a hanyagsága, oda nem figyelése kizökkentett. Persze a többieknek is így hangzott a rajt, mégis jobb lett volna, ha nincsen ez a tényező. Az pedig, hogy korábbi edzőm szerint nagyon jó volt a vízfogásom különösen jó érzéssel töltött el.

Összefoglalva 
Összefoglalva, idén is lement az ob, amin a klubunk jól szerepelt. Az after party nagyon jól sikerült (túl jól), a szemelyes eredményem jó érzéssel tölt el és tovább edzek. 
Utóirat
A hajómat már összeraktam, és nem sokára evezek Bajára, de előtte még megnézem Menyát és Lacit a messzi Oxfordban, mert itt is kell egy kicsit evezni! 

Pest még olimpia is van!

Nightrow

2012.07.10. 23:12

Világéletemben jó sprinter voltam!

Na, igen… ez az, ami nem feltétlen igaz, kérdezzék csak meg versenytársaimat a legjobb rajtjaimról. Attól függött mindig is, hogy ki volt az ellenfél. Szerencsére a versenytáv evezésben 2000m, vagy annál több, esetleg 1000m, vagy 500m. De most életemben először egy olyan pályára merészkedtem, ami nem az én „pályám”.

Június 30.-án rendezték Bécsben a Vienna Nightrow nevezető versenyt. A szent Iván éj itthon is éjszakai evezésre csábított, de a Magyar Nyolcas SPIN OFF csapatával inkább a bécsi 350 méteres sprintet választottam. A csapat, amit Szekér Úr és Gyurika hoztak össze ütősre sikeredett. Természetesen most is all-stars összeállítással indultunk, három klub színeiből összeállva. A közös mez ismét a kopott Hungaris egybe dressz volt, amit elmúlt válogatott karrierünk során szedtünk össze. Ki többet, ki kevesebbet. Cica (Erdélyi Zsolt) biztosan többet.

Mivel Szekér, volt az egyik fő szervező, és olimpikonjaink, mind olimpiára készültek a győri szekció került túlsúlyba: a két Jack (Révész Péter és Zoltán, Pápai Tivadar és Gábort, a kormányost). Gyuri hozta a Rácz Milánt és Szolnok és Győr között félúton felvettek minket (Orbánt+Erdélyit) a Danubiusos lábát a csapatnak.

Bécs közel van, de mégis távol. Ritkán (én még sosem) járunk ott versenyre, pedig van 2000méteres pályája és nagy/kis dunai feelingje is. Most délután négykor érkeztünk a verseny helyszínére, ahol már nagyban folyt a versenytanács. Itt felhívták figyelmünket, hogy az előfutamok alatt figyeljünk, mert sokan fognak úszkálni a pályákon, és különösen fontos, hogy akarjunk melegíteni, mert nem lesz hely és a legfontosabb, ha valaki bemegy a pályánkra, akkor álljunk meg, mert mindez csak a szórakozásról együtt létről szól…

…persze…még mit nem! Ez végső vérre megy!!!!

IMG_1956.JPGMegkaptuk a hajónkat a Wiener Ruderklub-ban és máris vizen voltunk. Melegíteni tényleg nem volt hely, mert mindenhol úszók voltak, vagy vizibiciklik, vagy kismotorosok vagy paddling kenusok.  A rajtot egy fajin ponton stégről vezényelték, három induló ponton, három pályának. Bent is álltunk gyakorlatilag 100 csapás melegítés után és adrenalint pumpálva (nem utoljára aznap) és izzadva a hőségben. Körülöttünk fürdőzők, és Bécs felhő karcolói amik, mint nagy totemek a jövő városában magasodtak fölénk az Öreg-Duna vizén.

A rajt csak az indítófény pirosról zöldre váltása volt elkészülni után. És mi húztunk és húztunk és húztunk! A sprint versenyben az a nehéz, hogy az ember azt gondolja, hogy csak erősnek kell lenni. Pedig nem, sőt a legtechnikásabb műfaj, hiszen minél pontosabban csináljuk meg azt a tíz, húsz, negyven csapást, annál könnyebben tudunk előre kerülni.

Az első körben meglepett minket a verseny és csak másodiknak értünk be. Ez ekkor még csak annyit jelentett, hogy plusz egy kört kellett eveznünk a versenyben, mert az első az öt előfutamból egyből tovább jutott a 3. körbe, míg a többieknek remény futamot kellett húzniuk. A futam után levezetés közben átértékeltünk sok mindent és Moszkva érmesét a kisebb Jacket Leültettük vezérevezősnek…

IMG_1957.JPG

…A következő futamban valahogy minden a helyére került és futamgyőztesként mentünk a 3. körben, sőt legjobb időt eveztük. A versenyek között gyakorlatilag csak néhány percet tudtunk pihenni, mert mindig biciklin, vagy Bioroweren (a Wiener Ruderklubban működik a Biorower központja) mozogtunk, vagy levezettük a futamot vagy melegítettünk, mert 50-80 percenként bizony futamot kellett teljesíteni.

A 3. futamban ismét elsőként haladtunk a célon. Már lényegesen kevesebben voltak vízen és mi lényegesen jobban mentünk, kezdett lassan esteledni, szürkült az ég és Bécs fényei kigyúltak.

A 4. futamra már vak sötétben került sort. A pálya melletti reflektorok bevilágították a pályát és melegítés közben csak a győzelemre gondoltam, gondoltunk, másra nem lehetett, csak az első jutott be a végső döntőbe. Persze tudtam, hogy ellenfeleink is erre gondolnak és eszembe jutott, hogy most tényleg olyan minden, mint a teaserben (be linkelve). kb. 45 csapás 50 másodperc alatt és mindennek vége. A rajt pillanatában üres fejjel markoltam a lapátot és szólítottak minket.

Piros. Zöld. Egy-kettő-három-balkéz forgat és tolom, és tolom és kipillantok, mert kinézni nem tudok, és nem tudom, mi történik, de jobb is, ha befelé figyelek, és még egyszer befelé figyelek, láb tol, hát kapcsol, kar behúz. 25 csapás körül vagyunk a feketeségben csak a mellettünk lévő hajó sárga sziluettjét látom és a Laci hátát. Hallom a tömeg morajlását és még jobban odateszem magam. De ekkor már a térgörbítésről és nem a hajó hajtásáról szól a menet, arról hogyan fájjon nekem jobban és nem arról, hogy tökéletes legyen a csapás.

Megállunk. Beértünk. Vége. Nem tudom, hogy nyertünk vagy kiestünk, nincs duda. Valaki megszólal, hogy kiestünk és a másik hajóban inkább boldogak, mint nálunk. Kifújjuk magunkat és nincs, mit tenni el kell menni 500 méterre a célba megnézni, hogy mi lett a végeredmény.

A parton az egyik csapatnak a tagja elmondta, hogy mi lett az eredmény. Kiestünk. Az Austria ment a döntőbe és másik osztrák és egy szlovén csapattal. Ráadásul azzal a szlovén csapattal, amelyiket előző körben megvertünk. Bosszantó.

Nem volt mit tenni, el kellett könyvelni a vereséget. Vigasztalt minket, hogy 3. legjobb időt eveztük, tehát végső soron ott lett volna a helyünk a döntőben, de a sors…hmmm…igen.

Ezért inkább vigasztalódtunk, és mint egy igazi jó csapat együtt ugrottunk bombát az öreg dunába, majd pancsoltunk húsz percet a döntő megnézése előtt.

Az díjátadásra éjfél körül került sor, jó volt a hangulat és utána reggelig diszkó.

Én pedig éjjel háromra már otthon is voltam…

IMG_1962.JPG

 

 

Már csak 200 km...

2012.05.23. 21:16

Magyarországon a hosszú távú evezés egyet jelent a Budapest-Bajával. Ehhez kérdés nem fér hiszen, mindenki gyakorlatilag csak ezt a versenyt ismeri a fiatalok közül. Persze vannak más hazai hosszú távú versenyeink is, mint például Szabados emlékverseny (Margitsziget-Szentendrei-sziget nagy kör) a Tas-MEC és persze ott vannak még a túrafordulók. Én eddig csak a Baját és a Szabadost eveztem, de lehet, hogy a következő Tas-MEC versenyen már indulok.   Túrázni azt hiszem még egy ideig nem fogok, de sose mond, hogy sose.

A hétvégén egy nagyon "kemény" versenyen vettem részt, amiről azt hiszem érdemes itt írnom, hátha valaki kedvet kap. A verseny neve: „Elf stedten roei marathon” és a hollandiai Leeuwerden városban rendezik a környéket övező csatornákon. A versenyre Matthias Auer hívott meg minket (Vanczàk Gergővel), akit a tavalyi Budapest-Baján ismertem meg és azóta együtt megcsináltuk a Rajna maratont is ötpárban. Matthias, mivel nagyon jó szervező, mindent elintézett számunkra: mikor, hova kell mennünk, milyen repülőgéppel, onnan ki visz minket tovább, milyen hajóban indulunk, mikor, mennyit fogunk evezni, mikor, mit fogunk enni...ezért nem is foglalkoztam annyira mélyen a versennyel magával egészen addig, amíg meg nem érkeztünk a repülőtérre. Ott aztán belém hasított mint egy villám:

””””200 km váltóban””””

És ekkor nagyon elgondolkodtam, hogy pontosan mire is vállalkoztam...200 km az még barátok között is kb. 18-20 óra evezést jelent. Ráadásul mi kielboatban vágtunk neki az útnak. Szerencsére az már Dortmundban kiderült, hogy 11-en és a kormányos kezdjük a versenynek. A hajónk vadi új lesz, egy Wiersma karbon csodakielboat. A hajó nem is okozott csalódást! Mikor az érkezés után átvettük 11 csapattársammal, mind elcsodálkoztunk, 48 kg, minden technikai apróság részletesen kidolgozva, csak az evezésre várt. Ekkor már tudtam nagyjából mire kell számítanom. Bár kicsit meglepődtem, hogy este nyolckor fogunk rajtolni és ez még csak a kezdet volt...összesen 4 etapot kellett eveznünk, 3x6 két és egyszer 10 kmt körül belül.

A csapatok folyamatosan érkeztek a verseny napján és miközben mi a váltást és hajót próbáltuk, addig szép folyamatosan megtelt a part azzal a kb. 100 csapattal, akik részt vettek a versenyen. A taktikánkról, mint később megtudtam, kiderült, hogy az átlag versenyzőkhöz képest több váltást tartalmazott. Vagyis már alapból a "sprint" módszereket alkalmaztuk. A történethez hozzá tartozik, hogy volt, aki egy csapattal (3 fővel) vágott neki és akadt 6 fős legénység is. Utólag végiggondolva egy csapattal neki vágni a versenynek talán kicsit túlzás...de megcsinálták.

A rajt terv szerint este 8-kor megtörtént és 15 másodperces különbségekkel elindultak a csapatok. Mi 11-es rajtszámmal indultunk a 11. helyről. A mellékelt fénykép jól mutatja a "holland kisvárosban nagy banzáj" érzést.

Megvártuk, hogy mieink elinduljanak majd kocsiba vágtuk magunkat és elkezdtük a 26-7 etapot. Az első váltás egyből az enyém és Gergőé volt. Kb. 7-8 perccel a hajók érkezése előtt értünk egy neve nincs faluba, ahol már más csapatok is voltak. Ekkor még elmentünk melegíteni. Egyszer csak megjelent az első hajó egyes rajtszámmal. Ahogy az várható volt 28-30as tempót diktáltak és nagyon gyorsan mentek. Éreztem, hogy miránk is ez vár, ezt várják tőlünk csapattársaink. Az első csapat elrobogott és én felfokozottan vártam, hogy kezdjem a versenyt.

...

...

...

Semmi

...

Nem jön hajó...

...

...

4 perc telt el mikor megláttuk az első hajót. Nem a miénk volt, de nem kellett sokat várnunk, mert a következő hajó már az volt. Meg volt a váltás, kisebb bakival, de annál jobban húztunk. Egyből 31 és tempó, ami kielboatban kicsit más, mint versenyhajóban, de menni kellett. Kb. 1 kilométer után átvettük a 2. helyet és próbáltuk faragni a lemaradást. Ekkor 3/4 kilenc volt. A nap kezdett lemenni és a csatorna melletti fények kezdtek kigyúlni. Az első etapunk után, amikor kirántottak a hajóból a váltásnál le kellett ülnöm, hogy valamennyi levegőt kapjak, aztán két perccel később már a kocsiban ültünk és mentünk tovább Dokumba. Ez volt az egyetlen hely, aminek megjegyeztem a nevét. Itt volt az északi fordító és visszaindultunk Leeuwerdenbe.

A versenyt kb. 6,5-10,5 kilométeres etapokkal csináltuk meg. Sajnos egyik csapattársunk kiesett, ezért nekünk is kellett még egy etapot vállalnunk. Éjjel 2 körül már elvesztettem, a fonalat, hogy mi történik és csak a soromra vártam miközben az éjszaka lehűlt és a mikrobuszban a hálózsákom alatt melegedni próbáltam. Nem tudtam hol vagyok, hova megyek. A 4 óra körüli reggeli váltásnál egy olyan kicsi csatornában kellett eveznünk, hogy a lapátokat 20-30 csapásonként egyik vagy másik oldalról a nádas vagy bokrok karcolták. Orientálódást csak kormányosunk viszonylagos térkép elemzése alapján követhettük, no meg, amikor meglátta a váltópontokat. Reggel napfelkeltében ért a 3. Etap minket, szürkületben eveztünk egy nagy tó felé, mert a "pálya" tavakat is keresztbe szelt…

Összesen 27 váltást csinált a csapatunk a 200 km alatt. Sajnos az előttünk haladó csapatot nem sikerült utolérnünk, noha egyszer-egyszer úgy tűnt lassulnak, mindig visszajöttek és növelték az előnyüket. A 3. Helyezettet viszont mi is otthagytuk kb. ugyan ebben a stílusban. Összesen 17 óra 28 percet eveztünk. Ezzel tisztán másodikak voltunk.

A verseny után fürdés, beszélgetés és nagy mennyiségű alvás következett, amit este egy grillezéssel koronáztunk meg. 

Utólag megtudtuk, hogy Harlingen és Franeker között mi eveztük (Vanczák Gergővel közösen) a leggyorsabb csapat voltunk az etapon.

Összefoglalva az élmény maradandó és jövőre is benne van, hogy vállalom valakikkel. Általánosan megjegyzendő, hogy Hollandiában nagy divatnak örvend a túra evezés és a maratoni rendezvények. Az év során kb. 20 ilyen van szinte minden második hétvégére jut egy. Az, hogy itthon, hogy áll a műfaj arról a Budapest-Bajás szemüvegemen keresztül látok csak, de azt hiszem a túrafordulókat is el kell kezdeni látogatni a mezei versenyek mellett! Ha másért nem a műfaj megtartása miatt.

Egy videó a kielboat stílusról.

 

ui.: Gratulkálok Varga-Hírling párosnak az olimpiai kvótához

Belgrád 2012

2012.05.08. 22:44

A múlt hétvégén elkezdődött a 2012-es nemzetközi evezős szezon Belgrádban, ahol megrendezték a FISA világkupa sorozatának első állomását. Péntek éjjel érkeztünk a nyár első napjait ünneplő városba, ahol a 2008-as egyetemi VB óta nem voltam evezős eseményen. Most nem is versenyzőként, mint inkább turistaként érkeztem(tünk). Belgrád csodálatos! Nem hiába választották egy/két éve a világ legjobb parti városának, ezt a címet még ma is biztos őrzi. Pusztán a belvárosban sétálva már benne van az ember lábában a boogie, nem is beszélve a hely szépségéről. Természetesen még magán hordozza az elmúlt évtizedek történelmét, de már ők is az EU felé tartanak. Ezért javaslom mindenkinek, hogy látogassa meg, ameddig nem lesz tag, mert akkor biztos valami „más” lesz.

Egyébként nem annyira balkáni az ország, legalább is sportban nem! A Serbian Open óriás plakátjai fogadtak minket és szerb ismerősöm, Milos Trumic, akit a Budapest Kupa kapcsán ismertem meg elmesélte, hogyan alapították meg Szerbia első egyetemi evezős klubját, kaptak csónakházat a belgrádi egyetemtől, támogatókat egy új és erős klub felépítéséhez. Figyelemre méltó! Szeptember rendezik saját versenyüket, amire biztosan el kell mennünk!

De visszatérve a VK-ra. Nem minden nap adatik meg a lehetőség, hogy egy evezős fanatikus a világ legjobb evezőseit láthassa. Kemény volt a mezőny, mert a kvalifikációs viadal miatt már sok tengeren túli csapat is itt volt. Ugyan érződött az év eleje a tempókon, de azért voltak nagyon magabiztos győzelmek! A legkirívóbb talán az angol négyes volt, akik Pete Reed-del és Andy „Menya szomszédja” Triggs Hodge-dzsal megpumpált hajójukkal lemostak mindenkit a pályáról. Azt hiszem ők nem akarnak titkot csinálni céljaikból. A többiek mintha egy másik versenyen indultak volna, de legalább is hátrányból. Személy szerint a végén lefiniselt görög kettes evezése tetszet a legjobban, úgymond „esztétikailag”. De a legnagyobb futam sokak számára biztosan a férfi egypár evezős marad, ahol nagy meglepetésre a 1300 méterig a kubai Angel Fournier Rodriquez vezetett!! Azért az első helyet nem adják könnyen és Synek „rutinosan” odavert mindenkinek 4 másodpercet (!) az utolsó 5 percen, akit próbált követni Campbell (vajon beül az angol nyolcasba?), így Rodriquez harmadik helyre esett vissza. De a bronz az bronz! Nem emlékszem, hogy korábban láttam volna kubai evezőst VK-n érmesnek. A közönség díjazta is – Angel hatalmas vastapsot kapott és a győztes helyett őt emelték a pódiumon magasba. A férfi négypárban a horvátok, szinte hazai közönség előtt győzedelmeskedtek, női nyolcasban pedig a hollandok lettek. Apropó női nyolcas – mindösszesen 4 csapat indult…lehet, hogy női nyolcasban kéne mindenkinek gondolkodni Magyarországon? Ugyan nem vállalnám a 8 hölgy menedzselését, de biztos könnyebb lenne eredményt elérni, mint szkiffben. Igaz a férfi nyolcast is viszonylag nehéz összehozni sokszor. Majd idén J.

Ha már Magyarországról van szó, nem is tudom kivel kezdjem, hiszen sok csapat volt kint. Meg kell jegyezni ugyanakkor, hogy sokkal kevesebb magyar szurkoló jött el mint, amit a 400km Belgrád- Budapest távolság indokolt volna (Tisztelet a kivételnek – és a bajai két fős kontingensnek). Szóval:

Galambos Petit jó nézni miközben versenyez! Főleg ha jól megy neki, és most jól ment! 2008-ban Egyetemi VB arannyal tért haza Belgrádból, most egy ks szkiff ezüst éremmel távozott! Jó volt látni a dobogón, jó volt örülni látni (nem mintha nem mosolyogna találkozásaink nagy részében). Remélhetőleg a jó forma két hét múlva fog csak eljönni, amikor Peti utazik az olimpiai kvalifikációra (ha jól tudom), hogy megpróbálja azt, ami magyar szkiffesnek nem sikerült ’95 óta, kijutni az olimpiára. Hajrá Peti, mi veled vagyunk! Kemény lesz, de mikor nem volt az?! J

Varga-Hirling back again after taking a rest post Beijing – ahogy a kommentátor is megjegyezte és még hosszan dicsérte a magyar párost. Nem ok nélkül! Le a kalappal. Őszintén bevallom nem gondoltam, hogy ilyen látványos visszatérés lesz a fiúké, de ez igen. Nem ismerve az összes kvalifikációs ellenfelet azt kell, hogy írjam valószínűsíthetjük a 2. olimpiai kvótát – mert kevesen tudnak a semmiből így visszatérni! A 6:20 az tényleg 6:20. Az biztos, hogy a ks 2x kvóta verseny is kemény lesz, hajrá fiúk.

Olimpiai kvótás perorosaink (Simon Béla és Juhász Adrián) a korai szezon minden jelét magukon hordozzák, MÉG… Nagyon bízom benne, hogy a tavalyi forma visszajön és előre tudnak annyit lépni az évközi versenyeken, hogy a mostani „B” döntő mezőnyét maguk mögé utasítják és a tavalyi eredményeket hozzák. Béla térd műtétje ebben persze nem segített, de remélem az elmúlt és a következő időszakban még gyorsabbá tud válni a csapat, ahogy megyünk bele a nyárba. Jön az olimpia és az a fő verseny, szóval a beígért 3 tempót a pályautazón majd szeretnénk látni a TV képernyőn!!! Hajrá fiúk!

Női kettőseink (ks.: Hajdú Zsuzsi, Kabodi Böbe; ns: Szabó Kati Gyimes Kriszti) is tolták keményen az ipart a hétvégén. Sajnos a kislányoknak csak a B döntő végére sikerült odaérni, de a Kati/Kriszti már 9. helyével jobban teljesített. Sajnos nem ismerem a női mezőnyt ennyire mélyen, hogy átlássam mit is jelent, mit ér teljesítményük, de bízzunk a legjobbakban és a kvótában.

Az adaptív kategóriákban a VK volt paralimpiai kvalifikációs verseny! Lengyel Móni 4. helye nagyon szép, de sajnos nem sikerült a kvóta. Viszont ami biztató, hogy Móni helyezései idényről idényre jobbak! Egy nem könnyű sport, nem könnyű kategóriájában úgy gondolom ez jelent valamit! Németh Szabolcs a férfiak versenyében 11. lett összetettben. Sajnos Szabolccsal csak a verseny után találkoztam először, de remélem a jövőben még sokat láthatjuk versenyeken és egyre jobb eredményeket fog elérni!

Végezetül a szponzoroknak egy rövid üzenet: nem rég halottam egy számot: 6 millió forint. Ennyibe körülbelül egy nemzetközi szintű evezős éves edzése, versenyeztetése. Ez a költség az állam, a szakszövetség, a klub és a család között oszlik meg mindenhol. Ma Magyarországon a fent említett sportolók esetében ezt a költséget sokkal nagyobb részben vállalja a család, mint az előző három. Aki teheti kérem segítse ezeket a versenyzőket és családjaikat a fentieknél jobb eredményeket érhessenek el!

Előre is köszönjük – a versenyszerű evezősök nevében

https://www.facebook.com/pages/orrlabdahu/188862601125520

 

Néhány kép és video a fenti linken

Széchenyi után

2012.05.01. 21:54

Két hét telt el a 22. Gróf Széchenyi István emlékverseny és a 2. Budapest Kupa után. Ez most már a második alkalom volt, hogy nem is annyira versenyzőként, mint inkább szervezőként/rendezőként vettem részt a regattán. Korábban is szerveztem a céges versenybe munkahelyemről csapatokat, de most már mindez olyannyira megnőtt, hogy 80 ember koordinálása komoly kihívást jelentett számomra és a többi rendező számára is. Nem is annyira a versenyen magán, de sokkal inkább az azt megelőző hetekben. És természetesen itt van a Budapest Kupa. Egy hosszú távú nyolcas verseny Budapest szívében á la Head of the River Race.

Idén a Budapest Kupán 9 csapat vett részt, ugyanannyi, mint egy évvel korábban. Ami viszont nagy különbség tavalyhoz képest, hogy 3 külföldi csapat is nevezett idén és 3 másik érdeklődött. A külföldi vendégek Bécsből, Mantovából és Belgrádból jöttek.

Legnagyobb öröm számomra az volt, hogy olaszországi klubomból a mantovai Canottieri     Mincioból is eljött Marco Penna és Marco "Vando" Testoni, és hozták a haverokat is Nápolyból : Mario Palmisanot, Valerio Massimot és Aldo Tramontanit!

Na már most nem biztos, hogy mindenki tudja, hogy kik ezek az urak, de segítek. Marco Penna Atlantában 4. helyen végzett perorban, Mario és Aldo Sydneyben és Atlantában tette oda magát az olasz nyolcasban és ha nem lettek volna az ausztrálok most egy olimpiai bronzzal lennének gazdagabbak, Valerio kormányos négyesben volt világbajnok, Vando pedig velem dublózott 2010-Ben és lett 7. az olasz bajnokságban. Na jó azért volt komolyabb eredménye is: '96-ban Abagnale és Tiziano mögött lett 3. szkiffben. A sors fintora, hogy ez egy kox négyes tartalék helyet jelentett neki abban az évben az olasz válogatottban, ami így betette nála a kaput a válogatottság szempontjából. Szóval politika mindenhol van a válogatási rendszerben...

Mindenesetre megérkezett ez az 5 kisebb fiatalember (193 as átlag magasság 96 kg átlag súly) és megkezdték a felkészülést a versenyre. Érkezésük pillanatában, még nem tudtam kivel fognak evezni a versenyen, mert olaszos nyugalommal rám bíztak, hogy kerítések nekik négy társat és egy kormányost plusz egy hajót, miközben ők Budapest szépségeit vették szép sorjában szemügyre. Miközben én a kis hajós versenyen tettem oda magamat ők nyitott buszon nézték meg a várost. Első nap a Gerboud sörházban találkoztunk, mert Vörösmarty téren ez volt a legszimpatikusabb nekik. Utána a kürtös kalács megismerésével új univerzum nyílt meg előttük az ízek világában. Első este a Véndiákban magyaros szűzérméket és kolozsvári töltött káposztát vacsoráztunk, előtte egy jófajta Irsai Olivért iszogattunk. Én korán hazajöttem a másnapi verseny előtt, ők pedig elmentek megnézni a pesti éjszakákat.

A kis hajós verseny abszolválása után a Margitszigeten találkoztunk és megmutattam olasz barátaimnak a másnapi versenypályát a mi kis Filippi négypárunkban! Nagyon tetszett nekik a hajó! Megjegyezték, hogy kicsit öregecske, de annál nagyobb lesz az élvezet. Be is ültem így két többszörös olimpikon és egy kox négyes világbajnok mögé kormányozni és neki láttunk a legjobb mesterségünk gyakorlásához. Bevallom meglepett ami történt. A srácok úgymond "pericoloso" evezést nyomtak. Ölben egy picit megálltunk, majd egyből mentünk a vízért. Ez hihetetlen élmény és sebesség volt. Aldo 24-és csapásszámra tette az alapot és nem volt innen lejjebb. Érződött, hogy mind a 3an váltott evezősök (jobb kéz hamarabb forgat, mint bal), de ez nem zavarta őket, sem az alacsony villa, sem az örvény. Fent a szigetspiccnél megkérdezték hol vagyunk, hol lehet egymás ellen nyomtatni. Kik a jók most a magyar evezésben, majd a Kiságban hazamentünk. A Lugano olyan sebességet és "drive"-ot kapott, mint még sose. Remegett a hajó orra az erőtől.

Este vacsora után időben feküdni tért mindenki és a másnapra készültünk.

7:10kor érkeztem az ébredező Danubiusba. Épphogy csak elkezdtünk pakolni már rohannak kellett a vízre szálláshoz. A szerbek késtek az érkezéssel és így persze a rajtnál is, de szerencsére mind ott voltunk. Sajnos bedöglött a plusz motoros, így nem volt behívó, de azért csak elrajtoltunk. Mindig megtudok lepődni mennyire hosszú és egyben mennyire rövid tud lenni a egy-egy szakasza a versenynek. Most a kiságbeli szakasz rövidnek rémlik, de a finis egy élethosszig tartott. Megérkeztünk mind rendben a célba és legnagyobb szerencsénkre nem volt hajó, ami jött volna! Sajnos csak olyan rendezvényekre lehet lezárást kérni, amik a teljes Dunát blokkolják és mi nem estünk ebbe a kategóriába.

Olasz barátaim is megérkeztek a vintage Web nyolcasban, ahogy ők nevezték. Kiegészülve 3 magyar és egy francia evezőssel és egy kis kormányossal.

Párhuzamosan indultak már a cégek versenyei és még mindig nagyon szép kellemes időnk volt! Nem volt szél és a nap is sütött.

Kikötés után rohantam cégem csapatait megnézni, mert még volt hátra verseny és így kicsit le is maradtam az eseményekről, de a parton nagyon sok pozitív szóval találkoztam. Mindebből arra következtetek, hogy sikeres versenyt rendeztünk! A cégek versenye megmozgatott majdnem 300 szinte teljesen amatőr sportolni vágyót (hihetetlen néhányan közülük mennyire akarták a győzelmet), a Budapest Kupával pedig összeraktuk azt a kicsi extrát, ami kell a magyar evezésbe, ami kell Budapestre, hogy az evezés európai térképére rákerüljön.

Természetesen tudom, és tudjuk, hogy van mit fejleszteni (pl.:gps-es időmérés) van még hely csapatoknak, de remélem jövőre még többen leszünk és legalább annyi külföldi csapat lesz, mint magyar.

A céges verseny kicsit mintha elérte volna korlátait, hiszen 30 csapat mozgatása nagyon nagy kihívás, ezért is kellett idén kihagynunk a középdöntőbe, de jövőre megtaláljuk a módját, hogy annak a 300 embernek további élményeket adjunk! Gratulálok ez úton is az abszolút győztes EM Social clubnak!

A nyolcasokat idén egyébként a Csepel nyerte, 2. Helyre szorítva a tavalyi győztes szolnoki TEE-t és harmadik helyen az én olasz barátaim, akik a verseny és a jól megérdemelt gulyás után kedvesen az orrom aládörgölték, hogy felajánlották, a helyet a csapatban, de most inkább elmennek enni egy KURTOSt.

Így ért véget a verseny, nem is beszélve a normál evezős csapatokról, de belőlük a versenyek miatt sajnos csak nagyon keveset láttam, sebaj majd jövőre jobban figyelek.

A következő verseny szervezése már így is elkezdődött. 

A Az olasz csapat: Aldo, Marco, Marco és Massimo.

 

Ui.: Keveset beszélünk az evezés általi kapcsolat építésről, de a Budapest Kupa és hasonló nyolcas versenyek pont ezért jók, mert új ismeretségeink utazásink révén kilépünk a megszokottból, a középszerűből és valami újat tanulunk. Én még nagyon sokat szeretnék tanulni az életemben.

Zsilippelni!

2012.04.01. 20:47

Pesten az egyik legjobb dolog, amit az elmúlt tíz évben majdnem minden évben megtapasztaltam, az az, hogy több helyen lehet evezni. Több helyen ráadásul ezek mind eltérnek egymástól.

Danubiusosként alapvetően mindig az Óbudai-sziget melletti kiságban eveztünk, ritkábban az Újpesti-öbölben, esetleg fent a nagy Dunán a Szentendrei sziget és környékén. Ezek mind edzések, evezések voltak, olykor túrák, volt, hogy hekkezni mentünk a Római partra hajóval, aztán esti leevezésnél a rendőr ránk szólt… de ez egy másik történet.

Amióta pesten evezek évente átlagosan egyszer „zsilipelek”, de ha végig nézném a tíz éves átlagot biztos magasabbra jönne ki a szám. Nem tudom, hányan szoktak evezős hajóval zsilipelni, de az én piros fehér szkiffemet már biztos ismerik zsilipnyitók! Ez az írás, most a zsilipelésről fog szólni, mert bár nem ez az evezés esszenciája, de egy csepp zsilip kell az elixírhez!

Életemben először 14 évesen zsilipeltem, amikor még esztergomiként egy csapat némethez csapódva leeveztünk Mohácsra egy kék váci vagy győri dublóban.  Az ominózus napot Tahiban kezdtük, ahonnan 11 körül értünk a Duna budapesti szakaszához. Ekkor eveztem először a Luppánál, az Óbudai szigetnél és Parlamentnél. Iszonyatos volt. Óriási szél, tűző nap, folyamatos hullámok és még folyamatosabb hajóforgalom. A legviccesebb, hogy a déli pihenőt az Erzsébet-híd utáni budai rakpart szakaszon töltöttük, ahová a németek kikötöttek a fa túra hajókkal, mi pedig a verseny hajóinkkal alig tudtunk vízen maradni.  Megtaláltuk a zsilipet a régi lágymányosi híd alatt, ugyan jól elmagyarázta (Mármarosi) Győző ízes magyar németséggel a Tahi kempingben a német sporttársaknak, hogy a második befolyónál kell befordulniuk néhányan így is betévedtek az elsőbe, az erőműhöz, ahonnan nincs tovább. Nagyjából ennyi ez a sztori, mert sok minderre nem emlékszem azon kívül, hogy vagy 8 hajóval zsúfolódtunk be a zsilipbe egymás hegyén, hátán és vártuk, hogy mi történik, majd a fiú MTK telepen pihentünk, mielőtt Taksonyba tovább mentünk volna. Az öreg Csekó tisztogatta a Toyota Celicáját és szokásához híven elmondta, hogy mi lesz akkor most (vagy minek kellett volna lennie).

Évekkel később jött a következő zsilip az életemben, de ez már érdekesebb volt! Itt egy nyolcast kellett levinnünk Csepelre. 2002. Augusztus.  Az OB és az azt megelőző 3 hétre a teljes Danubius ifi és felnőtt csapat leköltözött a fiú MTK telep faházaiba (ma már ezek a faházak az MKKSZ felügyelete alatt működnek), hogy felkészülés megkezdődjön az év versenyére. Különleges élmény volt, mert ekkor eveztem először úgy nyolcasban, hogy csak négyen ültünk a hajóban, ami úgy csavarodott, mint a vizes törülköző és úgy fújta a szél a nagy Dunán, hogy remegett a lábam végig. Dalos végig röhögött, én meg csak küzdöttem. A legszebb pillanat az volt, mikor a Honti és Baka kievezett a Duna szélére perorjukkal, hogy ne a sodorvonalban menjenek és peror társam csak annyit jegyzet meg hangosan, hogy zengett a Duna: „Szolgalelkűek”! Ez mai napig él bennem – mert két perccel később egy rendőr motoros állított mellénk és csak annyit kérdezett hűvös rendőri magabiztossággal: „Maguk mit csinálnak itt?” Dalos persze simított mindent és eveztünk tovább gond nélkül, de Murphy törvénye megérkezett hozzánk. Jó három hét volt a faházakban, gyakorlatilag végig ott laktam, nem volt kollégium. Esténként tábortűz, beszélgetések és minden olyan edzőtábori dolog, amiről itt nem kell írni, de aki ott volt az tudja mire kell emlékezni. (Mai napig sem tudom, hogy valaha visszakerült a sparos bevásárló kocsi a mikrobuszból…)

A Kvassay zsilipet 1910 körül épült. http://www.kdvkovizig.hu/rsd_kvassay_zsilip.htm ezen a linken sok infó van fent. Mai szemmel nézve egy evezős karrierjét átkarolta a művelet.

A zsilipben az a jó, ha magas a víz nem nyitják ki, ha alacsony, akkor sem. Ha nem hallanak, nem telefonálsz nem nyitják ki, ha esik, vagy ködben akkor igen, de akkor meg az embernek nincs kedve odamenni. Télen 8,12,16 órakor van nyitás (ez szeptembertől áprilisig tart) nyáron 7-11-15-19 órakor. A vízmagasságot a Vigadó téri vízszinthez mérik. Ezek az infók azért fontosak, mert ha nem tudod, lehet, hogy rossz időben érkezel és nem lesz zsilip. Pontosabban zsilipelni mindig lehet, de ha nem a megadott időben érkezel, akkor az kb. 60 000 Ft+ ÁFÁt jelent. Azt pedig, hogy az a piros fehér hajós evezős srác majd befizetni fog senki sem hiszi el.

Éppen ezért, érdekes helyzetek álltak elő az elmúlt években. A klasszikus hiba, amit evezős elkövethet az az, hogy időzít. Az időzítésnek az a hátránya, hogy tudom, hogy kb. 30-35 perc alatt lehet leérni szkiffben a Margitszigettől a Kvassay zsilipig és ezért nekem mindig 27 perccel zsilip előtt sikerült indulnom. Az évek során megtanultam, hogy mindig reggel kell leevezni, mert estére, főleg nyáron annyira összekeverik a hajók a vizet a Nagy Dunán, főleg a hidak alatt, hogy nagyon nehéz végig evezni. Az viszont biztos, hogy mindig elázik az ember. Persze, ha csak ennyi lenne…de valahogy este a Lánc-híd környékén motorosok csak, jöttek és jöttek és jöttek…  A szabadság híd után kezd javulni a víz mindig, de legjobb a Petőfi híd után. Tanácsként csak annyit adhatok, hogy a hidak mellett mindig a part szélén evezzen le mindenki, mert egyébként halálos a víz (bólyákra, rönkökre vigyázni kell… és a horgászokra, no meg persze az ínség sziklára a Szabadság-híd felett).

Ha már egyszer a lent van az ember már csak egy probléma adódhat: nincs Zsilip.

Amikor először történt velem ilyen az…hard rock kemény volt! De mennyire ám! Terv szerint érkeztem 13 órás zsiliphez, azonban pont pár nappal korábban váltottak téli időszámításra, így a zsilip/gátőr nyugodt szívvel (majd később emelt hangon) közölte velem, hogy nincs zsilip és oldjam meg, ahogy tudom. Először természetesen próbálkoztam, hogy kérem, könyörgök… stb. De végül be kellett látnom, hogy a zsilipkezelő is csak egy hivatalnok, akit köt a hivatali eskü és nem nyitotta ki nekem a zsilipet. Két lehetőség volt előttem: vagy meg várom a 16 órát (kizárt) vagy átviszem gyalogszerrel a hajót. Egyértelmű volt pár másodperc (vagy perc) belső küzdelem után, hogy kikötöttem a zsilip és az erőmű közötti földnyelvre, ami nem volt egyébként könnyű eset, mert a víz magas volt és nem voltak sehol kövek, amire kiléphettem volna, illetve a lépcső körül, meg pont annyi volt amennyi összetörhette volna a hajót. De kikötöttem! Nyakamban a hajóval, kezemben a lapátommal elindultam, hogy átvegyem az irányítást… vagyis belegondolva: nem tudtam hová indulok, hogy a túl oldalon van-e egyáltalán hely, ahol le tudom tenni a hajót, de neki veselkedtem.  A műtárgyon egyszer csak egy kapu állta utamat, amit néhány percnyi óbégatás után a zsilipkezelő ki is nyitott, de annyit nem segített, hogy elvegye a lapátomat. Persze közben végighallgathattam, hogy ő kinyitná, de a főnök meg a többiek és ráadásul ellenőrzés is van. Így hát bejutottam a Zsilipre, itt pár lépcső után elém is tárult a soroksári kis Duna a maga teljességével és a HÉVvel. Lementem a túloldali hosszú lépcsőn és egy újabb zsonglőr mutatvány következett, mert itt már tényleg a kövekről kellett vízre szállnom. Továbbra is minden segítség nélkül a szorosan mögöttem közlekedő zsilipőrrel. De megoldottam!!!

Aztán a következő alkalommal már segítség is volt mikor pórul jártam késés miatt. Két mérnök segített, akik felmérték a terepet. Pár évvel később már Dödi segített átkelni, mikor Dunavarsányból eveztem fel a Margitszigetre és mindannyian tudtuk, hogy nem lesz akkor Zsilip. Ez volt egyébként minden idők legegyszerűbb OFF zsilip zsilipelésem.

Egyébként mikor bent vagy a zsilip kapuk között nagy kérdés, meddig kell ott lenni. A legnagyobb vízszint különbség, amire emlékszem 2 méter volt, a legkisebb 5 centi. Ez változó. A legendák nyitott zsilipjével még sosem találkoztam viszont.

A legkomolyabb zsilipelésünk, mikor a frissen kapott beállítatlan Filippi dublót nem elforgó lapátokkal, szélviharban eveztük le az Újpesti öbölből Szekér Lacival, Dödi a DNHE előtt állt és nézett minket, amint félkocsival küzdünk a szélben a habokkal és egyszer csak szembejött egy busz a vízen a Parlamentnél.  Laci ekkor csak annyit kérdezett: „Jól látom Józsi?” – és mindketten azt hittük, hogy ilyen nincs, mert nem is ittunk előző este (annyit). De később megnyugodtunk, mert a busz az óta is jár a Dunán.

Legutóbb Éppen Rácz kollégával eveztünk le szkiffestől, mindenestől és nem volt zsilip, mert alacsony volt a víz. Ezt már az elején tudtuk, így nem is volt gond. Viszont életemben először nem a zsilipen át akartunk menni, hanem Ráró javaslatára a zsilipet megkerülve a csepeli parton. Az eredmény: 20 percet keringtünk, álldogáltunk a hajóval az ösvényeken a fák között. és a végül egy kietlen úton battyogtunk le a hajó dokkba, mert a normál utat annyira benőtte azon a nyáron a növényzet, hogy nem tudtunk átmenni rajta. Minden képen javaslom, hogy egyszer járjátok ott körbe a helyet, mert nagyon érdekes dolgok vannak ott lent. Szerencsére kutya nem támadott meg minket.

A klasszikus zsilip sztorik közül  a kedvenceim közé tartozik, amikor Anti és Sai Dóri ketten vitték le a zöld négyest (amit azóta Redgravenekl hívnak) és mikor az Ifik átemelték a nyolcast a gáton!

A DEKből, azért kell amúgy (vagy pontosabban kellett) sokat zsilipelni, mert nem mindig volt megoldott a hajószállítás a versenyekre, vagy csak olcsóbb, egyszerűbb volt. Ennek köszönhetően sokszor fel is kellett evezni versenyek után.

Egyszer Kovács Sanyával eveztem fel, mikor Lopez ráhajtott Zsivány hátsókerekére és egy „L” betűt csinált belőle – ha van olyan olvasó, aki emlékszik esetleg erre az ominózus sorsfordító pillanatra. Sanyával azóta egy helyen dolgozom, csak ő a Hidrogén gyár ura lett, míg én a paragrafusok útvesztőjében próbálok kis rendet vágni. A zöld perorban küzdöttünk még 3 vagy négy hajóval együtt felfelé a nagy Dunán. Átjutottunk zsilipen. Kemény volt, fújt a szél, dőlt a hajó én alig tudtam akkor perorban evezni (most sem sokkal jobb). Átvezetünk a Dunán a vízirendőrségnél a Kopaszi gáthoz. Még nem volt nyoma semmilyen parknak csak a sódertöltőnek meg a West Balkánnak és ekkor történt…

Egy szaxofonos állt és játszott a kopár parton, a híd alatt. A szaxofon hangja erősen szólt, ahogy felerősítette a hídszerkezete a hangját. A Nap már ment le. Mi eveztünk. A srác játszott egy kemény szólót. Jó volt.

Ezt a kb. 3 perces élményt utána 40 perc kemény evezés váltotta a süvítő északi szélben és nekünk meg dőlt a hajónk, de ezt zsilipelést sosem fogom elfelejteni.

Újra hajóban

2012.03.11. 22:56

Elkezdődött az idei év is. Sokak számára már 2012. Január  elsején, de nekem csak az elmúlt két hétben. Most sikerült vízre szállnom. Igaz, hogy télen minden adódó alkalommal vízen voltam sokak meglepődésére – vagy az én meglepődésemre, hogy ők mért nem – de mégis most érzem, hogy elkezdődött az év mikor már minden reggel tudok vízre menni gond és fagy félelem nélkül.

Nem sikerült sokat evezni, de ezen remélem tudok változtatni, amint a tavasz és fényes órák száma is meg nő. Az edzéssel vigyázni kell, bár sokkal többet edzenék szívem szerint mégsem szabad át esni a ló túloldalára. Ezen a héten sikerült a 11 órát leedzeni, de az előző hetekben (az ergo obra való pihenés miatt is) csak 7-8 órákat edzettem. Ehhez képest a 11 sok.

A következő hét kemény lesz a munka és munkák miatt, de utána a 4 napos ünnepet pihenéssel töltöm és vasárnaptól ismét az evezésé a lényeg. Gyakorlatilag a tavasz elejétől a kis-Dunán fogok készülni szkiffben, mert most nem fér bele a nagy Duna. Pedig sokszor nincs annál jobb, de be kell vallani, hogy ez inkább csak nyár végén és ősszel igaz. Most például még nincsenek, vagy csak alig vannak hajók. A múlt héten felevezetem a Luppa fölé, ami nagyon-nagyon sokat tud segíteni a hétközepén. Egy jó Luppa utáni fáradt zsibbadással egybe kötött napozásnál nincs is jobb, ami evezésben lehet. (Ez természetesen csak el szólás, mert sokkal, sokkal  jobb pillanatok is vannak).

Este volt egy műsor a tévében, ami az idő érzékelésről szólt. Elgondolkodtam közben, hogy mennyire igaz – vannak csapások, versenyek, amik az örökké valóságig tudnak tartani.

Visszatérve a kis Duna se rossz, csak más. Nem az otthon, sokkal inkább az eszköz a versenyzéshez, a hatékony edzéshez – mert bármilyen sajnálatos erre már oda kell figyelnem. minél kevesebb az időm, annál fontosabb ez. Régen ilyenkor már túl voltam 300 km-en a vízen. Most nehezebb, mert vagy nincs lehetőségem, vagy nincs energiám. De, amikor van mindkettő, akkor megyek és csinálom, csak ne szóljanak bele.

Ma viharos szél volt, és állítólag holnap is ez vár. De nem zavar...sajnos nem tudok vízre menni.

Az első verseny idén március 31-én lesz, a hosszú távú. Már várom.

Evezni akarok. Versenyezni akarok és jól akarom csinálni.

Reload 2012

2012.03.07. 22:32

 4 hónap szünet után újra töltés következik a blogon! 

Téli álmából fel kell ébreszteni az írási, inkább az evezős írási szenvedélyt, mert ez is olyan, mint az edzés. Egyszer kiszállsz nagyon nehéz visszajönni.

 

Ne haragudjatok ha sok lesz a helyesírási hiba - új módszerrel dolgozom, de a tartalom marad. A lényeg az evezés. És mert holnap reggel már evezni is szeretnék léteszem a lantot és szépen lassan elkezdem gyártani az anyagokat, élmény beszámolókat, ötleteket, versenyeket. 

 

Kivanom, hogy legyen kedvetek olvasni, szórakozni, tanulni! Elsősorban az evezésről! 

Nem sokára jövök, mert van már evezős élmény idénről. Csak legyen erő leírni.

Az idei Budapest-Bajának számomra az egyik legnagyobb élménye Matthias Auer megismerése volt. Ahogy mondani szokás az e srác nem viccel, vagy nem üveggolyókkal gurít – legalábbis nem az evezésben. 74 kg, kb. 6 százaléknyi zsír, több szálka,  mint amennyi egy kárászrajban elfér és egy klasszik fém szemüvegkeret. Mintha a múlt századból lépett volna elénk, kis bajszával és széles mosolyával. Matthiast hosszú távú evezős partnerem, Vanczák Gergő már régebb óta ismeri, mert a német kolléga teljesítette már Baját, sőt idén oda is vágott és megdöntötte Gergő sok éves szkiff csúcsát. Majd szép nyugodtan visszavonatozott Németországba. Már egy éve is hívott minket Genfi tó megkerülésére, de akkor sajnos nem volt jó az időpont, aztán ősszel megkeresett minket egy másik verseny, a Rajna maraton kapcsán…

…és mi igent is mondtunk. Hetekig nem derült ki, hogy négypárban vagy más hajó egységben indulunk-e, csak az, hogy Matthias mindig arról beszélt, hogy dolgozik a csapat szervezésén és, hogy milyen erős csapatot fog összehoz. Aztán mikor már megvettük e repülőjegyet Dortmundba küldte a mailt: ötpár és a Jonischkeit házaspárnál fogunk lakni, evezni Bonnban. Őszintén szólva nem tudtam hova tenni ezt a dolgot, mert ötpárban még sosem eveztem. Amit a Baján láttam az egy érdekes hajó volt, nagy gig, nem tűnt valami túl gyorsnak, de már nem volt mit tenni, így október 7.-én fel is szálltunk Gergővel a Dortmund-i Easyjet járatra és elindultunk, hogy megnézzünk egy német hosszútáv versenyt, a Ruhr-vidék közepén Európa legforgalmasabb hajó útján. 

Mikor leszálltunk Németországban már hűvösebb volt, mint Budapesten, északabbra is voltunk, de a legfurább az volt, hogy 3 hőerőművet láttunk a horizonton egymástól nem is olyan messze. Más volt, mint egy átlag magyar ország kép, ipar és gyárak mindenhol. Matthias már a kapuknál várt minket és elindultunk Bonnba szállásadóinkhoz. Dortmundban egy török/görög étteremben még ettünk egy pizzát és vonatra szálltunk, hogy le vonatozzunk Düsseldorfon, Kölnön keresztül Bonnba. Kölnben láttuk a hatalmas Dómot és még egy evezőssel is összefutottunk. A pályaudvarról egyből az evezős klubba mentünk, ahol már kint volt AZ ötpár, amivel versenyeztünk és Barbara is ott volt, akiről Matthias csak úgy nyilatkozott, hogy a legjobb sztrók, akit hosszú távú versenyen el tud képzelni. Barbara nagyon kedves volt, magas, de nem kiugróan, szálkásnak és erősnek hatott, hosszú barna haját copfban hordta. Körbenéztünk a klubban, ahol kizárólag kék túra hajók voltak, sehol egy versenyhajó. Később kiderült, hogy mindenki a Köln melletti versenypályán edz, aki olyan hajóban akar versenyezni. A kondi kicsi volt, fent étterem. A hatalmas öltözőben ősrend honolt.

Nem sokkal később már vittük a hajót vízre, négyen mert 5. csapattársunk csak másnap jött a versenyre. A Rajnában alig volt víz. A hajót a szárazparton ülő stégről a vízbe lépve tudtuk csak letenni és az evezést is pár méterrel beljebbről kezdtük. A hajóforgalom azonban jelentős volt. Körbe hegyek, néhány kastély és Bonn látképe két felhőkarcolóval. Az estét és az éjszakát Barbaránál és férjénél Thorstennél töltöttük, akik egy takaros kis házban laknak, két csincsillával. A lakásban ergo, tandem bicikli és egy lapáton kifüggesztett éremsor fogadott minket. Bajai érem is volt köztük. Néhány emléklap: Tandem 24 órás világcsúcs (?) és a vacsora folyamán még az is világossá vált számomra, hogy Thorsten maratoni táv világcsúcs tartója ergométeren. Este Barabara feltöltötte szénhidrát tartalékainkat egy jó adag tésztával pihenni tértünk.

Éjjel és másnap reggel is hideg volt. A verseny napjára esőt és szelet mondtak az időjósok, és ez kb. be is jött. Szerencsére nem zuhogott, de annyira azért hideg volt, hogy a hajó felszárnyazása és összepakolása után egyből a Bayer Leverkusen klubházába menekültem – úgy éreztem alul öltöztem. 174-es rajtszámmal indultunk, vagy valami hasonlóval, ami annyit jelentett, hogy gyakorlatilag utolsóként indultunk a három, négy és ötpárok versenyében. Kb. negyed órás várakozással vízre szálltunk és  kb. 300 méter melegítés után elrajtoltunk. A nagy különbség a Budapest-Bajához képest az volt, hogy itt még 5 km után sem vettük vissza a tempót 28 alá. Ettől nagyon tartottam, hiszen Baját mi max 23-24-es tempóval utazzuk  végig, de most meglepően jól esett az evezés. A csapat jól összehangoltan evezett, igaz a hullámok, a hajók és szél sem könnyítette meg a dolgunkat. A hajó viszont jól bírta mindezt. Igaz meglepő volt és néha azt vettem észre, hogy úgy érzem magam, mintha a tengeren eveznék – mintha, de itt a folyamatos hajóforgalom volt a hullámverő. Először nem értettem, hogy Kormányosunk („Prinz”) miért egyes a hajóban – kb. 200 cm és 110kg volt, és 45 éves legalább…de ezt hamar megértettem, mert úgy lekormányozta a 42 km-et, mint aki vakon ismerné a Rajnát (Ez valószínűleg igaz is volt – egyébként kertépítő vállalkozása volt az uriembernek, virágokat tenyészetett). 2-3 méterre ment el uszályoktól és mindig időben szólt ha lassabban vagy erősebben kellett evezni a hullámverés miatt. A tájból nem sok maradt meg a verseny alatti szakaszról. Vagy két híd (Gergő utólag mondta, hogy kb. 10 alatt átjöttünk) zöld és ipari területek folyamatos váltakozása és egy turista hajó, ami egyszer maga elé engedett minket, aztán padlógázzal lehagyott minket. Az evezés technikailag és szellemileg is nehéz volt. Technikailag a hullámzás – ami miatt meg is dicsértek minket, hogy milyen jól vettük az akadályokat, szellemileg pedig a hullámzás volt nehéz – mivel néha akkora vízmennyiség ömlött a hajóba, hogy teljesen leállított minket. Emiatt az előttünk 3 perccel rajtolt kox négyest, amiben Thorsten is ott ült, sosem tudtuk utolérni csak az utolsó 4 km-en. De ott le is zártuk a versenyt velük. A második órában már meglepődtem, azon milyen gyorsan mennek a kilométerek és tempónk 30 csapás fölé kúszott és ott is maradt.

Kikötés után nem sokkal kiderült, hogy másodikak lettünk, de személy szerint nem érdekelt, mert a verseny élményétől voltam elkábulva és egy forró zuhanyra vágytam, mert átáztam és átfáztam. Amikor ez meg volt, levilláztuk és felpakoltuk a hajót, majd visszabuszoztunk Leverkusenbe. Az éremátadásról lemaradtam, de nem is baj, mert csak zavart volna, hogy akik megvertek minket 4 órával hamarabb, más körülmények, más szél, más eső és más hajóforgalomban rajtoltak egyedül az ötpárok közül. Ezen csapatunk ismeretségi köréből sokan felháborodtak és még egy óvó/fenyegető levél is született, hiszen az a csapat a rendezőktől jött és nekünk adtak 40 másodpercet míg mi a 3. csapatnak 5 percet. De nem is annyira fontos mindez.

Jött egy újabb élmény és legalább 30-as tempó felett is tudom már hogyan kell lazán evezni – már csak 6000 méterre kell átvinnem az érzést, aztán meg 2000-re J

Másnap sétáltunk még egyet Bonnban és szépen haza utaztunk így gyors talpalva…

Rajna maraton - blog prolog

2011.10.13. 21:04

Múlt végén részt vehettem Vanczák Gergővel a Rajna Maratonon, ami mindkettőnknek hatalmas élmény volt - a bejegyzés előtt egy rövid ízelítőt közlök, de nem sokára be is jegyzek :)

Bled 1.0

2011.09.05. 22:59

-          Szevasz!

-          Na cső!

-          Láttam a dubló középfutamot.

-          És? Mi volt? Copek nyertek?

-          Hát, az első előfutamot a németek nyerték, de úgy, hogy én már az első tíz csapás után elfáradtam, ahogy a német srác sírva fakadt az első 250 után, mert úgy tolta. Aztán mentek egy 6:21-et, de a keménység nem ez volt, hanem a másik futam, amit a Sullivan-ék nyertek!

-          Mért mennyivel nyertek?

-          6:16, aztán a Copék és aztán franciák…

-          Bahein-ék?

-          Igen.

-          Na szevasztok Apák! Kértek bort?

-          Nem, vezetek?

-          Ezt reklámozzuk…

-          Jól van, mehetünk?

-          Igen.

-          Akkor cső Ráró, Zsolttal elmentünk Bledbe!

És el is mentünk! Elindultunk csütörtök délután, hogy megnézzük a felnőtt világbajnokságot Bledben, Szlovéniában, ami nagyon régóta az első világverseny, amit közel rendeztek hazánkhoz! Tudtuk, hogy nem leszünk egyedül Zsolttal: Bajaiak (Zombi vezetésével) és szolnokiak is kijöttek, elsősorban, hogy drukkoljunk a magyar élcsapatnak Juhász Adriánnak és Simon Bélának. Persze tudtuk, hogy nem csak ez lesz nagy dolog! A VB-n, főleg egy olimpiai kvalifikációs vb-n nagy tétek mozognak! Karrierek fordulnak meg akármelyik irányba. Utólag tudom, nem csalódhattam akár, hogy is alakul, mert olyan versenyeket láttam élőben, amiket nem lehet elfeledni!

Este kilenc körül érkeztünk, és egyből meg is kerestük az első előőrsöt a Szekért és a szolnokiakat! Csak annyit mondott Laci a telefonba „gyere a focipályához” és mivel csak egy focipálya van Bledben elég könnyen odataláltunk. Erre a 8 napra a szlovén városka megtelt a világ minden részéről vendégekkel, elsősorban természetes az angolszászok és a németek voltak jelen. Az első estét nyugodtan töltöttük, szállást nem rendeltünk, jegyünk nem volt, nem is nagyon volt érdekes, mert tudtuk, hogy lesz valahogy. Lementünk egy tál műzli után a kempingbe, Zsolt felverte sátrát én pedig befeküdtem a Fokuszba, ami azért elég jó volt 3 éjszakán keresztül! Másnap reggel 7 óra előtt ébredtem. Kiballagtam a célhoz, mert a kemping a célban van csináltam néhány képet és körbekocogtam a tavat. Mindenhol evezősök voltak, családtagok, fogyasztó ks-ek, vagy éppen a reggeli evezésből hazatekerők a szállásról. Szembe jött az új-zélandi csapat, Synek Tuftéval, Láttam adaptív négyeseket, és nyolcasokat. Reggel még körbe lehetett menni a parton végig, ezt később már csak jeggyel lehetett.

Felébredt mindenki én becsekkoltam a kempingbe és kerítettem akkreditációt (vannak pozitív előnyei, ha az embernek evezős vállalkozása van). 10 óra előtt egy kicsivel találkoztam Lacival és a többiekkel, Székellyel a cél melletti árnyékos részen, ahol álló jeggyel tartózkodni lehetett. Dávid Imre jött köszöntött mindenkit és felajánlott két jegyet, amit büszkén el is fogadtunk így már Zsolt belépője is megoldódott.

Nem sokkal később jött Hajdú Zsuzsi futamja, ami elég keményre sikeredett és izgatottan vártuk, hogy mi lesz a vége, mert nem lehetett eldönteni, és kiderült a végén, a 7. helyről kevesebb, mint fél másodperccel maradt le. Mikor elevezett előttünk tapsoltunk és Zsuzsiztunk! Jó volt, jó volt a hangulat és jó volt a verseny. Béláékat vártuk elsősorban, de látni kellett minden futamot. Jött a ks négyes B döntője és nem akarta elhinni senki, hogy 250 méterrel a vége előtt nem tudjuk ki lesz az első és ki lesz az utolsó! Aztán a befutóban a külső szemlélőnek már egyértelmű volt – a szerbek maradtak le, de belül, a versenyző csapatok között egyáltalán nem! Annyit láttunk csak, hogy a futamgyőztes lengyel hajóból kiugrik az egyik srác és kiúszik a partra, míg a többi öt hajóban csöndben ül mindenki és nagyon, nagyon vár. És ekkor felvillant az eredmény jelző és még ketten legalább a vízbe ugrottak örömükbe. A pálya szélén a szerbek maradtak le a kvalifikációról. Abban a hajóban csend volt. Senki sem szólt, mindenki görcsösen szorította a lapátot, sodródtak csak a vízzel és utolsóként eveztek el a pálya mellől. szomorú volt. Ebben a pillanatban derült ki ott sokunk számára valójában mit is jelent tizenegyediknek lenni és nem tizenkettediknek. Aztán később a hétvégén láttunk még egy futamot, ahol mindösszesen 1 tizeddel csúszott le egy csapat a kvótáról. Nehéz lesz kijutni!Nagyon nehéz!

Nagyon meleg volt, sütött a nap és mi kezdtünk fáradni, de szerencsére jött Béla/Bobó futama! Mikor mutatták őket kiintegettek és ez mennyire jó volt, mosolyogtak majd beálltak a rajthoz. Ez az integetés szólt sokaknak a családnak, a barátoknak, a csapatnak, aki segít felkészülni és minden szurkolónak, aki nekik drukkolt. Tim Foster önéletrajzában olvastam, mikor ’96-ban 3.-ként értek célba az olimpián Tim volt az egyetlen csapatából, aki tudott mosolyogni mikor a díjkiosztón álltak, mert ő tudta, hogy nem egyedül áll ott, hiába érzi az eredményt csalódásnak, a közönségének a szurkolóinak mutatnia kell egy mosolyt, mert azok ezért vannak itt. Ez a kiintés egy kicsit nekem is, nekünk is szólt ott a parton.

A futam alatt vártunk. Az „A” és „B” döntőbe jutás eldöntése volt a cél. Mindannyian az „A” döntőt akartuk, hiszen mindkét évközi versenyen összejött nekik, most is benne volt, hogy meg lesz. Sajnos az első 500 alapján nem lehetett mire gondolni hiszen a eddig egyszer sem ott remekeltek, de mikor ezerhez érkezett a mezőny már látható volt, hogy tisztán két felé szakadtak és itt csak a negyedik érzi úgy, hogy megverheti a harmadikat. A fiúk tisztesen végig evezték a futamot, de ez nem az a küzdelem volt. Laci fogalmazta először, úgy ahogy megnyugtatják az embereket – nem ez számít, a kvóta számít a holnap. Ki tudja, hogy összejött-e volna harmadik. Igaza volt bizonyos szempontból. A következő futamban a két utolsó 26-os tempóval evezte a versenyt. Őket egyáltalán nem érdekelte az „A” döntő tudták, hogy a kvóta a fontos. A fiúkat megtapsoltuk, mint mindenkit aki elvezett ellőttünk, mert ott így illik és elballagtunk a cél mögött füves pados kocsmás részbe, hogy együnk valamit. Zombi köré telepedtünk és innen néztük a nap többi versenyét.

Az idei VB volt az első verseny az igazán új program szerint, amit a jövő évi olimpián fognak alkalmazni. Négy napon keresztül rendeznek döntőket párhuzamosan más versenyek közép futamaival. Ennek köszönhetően három napon keresztül volt mit néznem, aminek nagyon örültem. Kétség kívül a legnagyobb verseny aznap, amit egész Szlovénia várt (ezt bizonyította az a 3000 kivezényelt kisiskolás a pálya mellé) a férfi dubló döntő volt, ahol Cop és Spik megakarta mutatni. Lelövőm a poént sajnos nem jött össze nekik az érem, de mi nagyon jól szórakoztunk! Az első futam volt, amit úgy igazából torkunk szakadtából végig tudtunk őrjöngeni, mert, amit a németek műveltek arról még szuperlatívusztokban sem lehet beszélni. Rajtból kirobbanva osztották a mezőnyt, majd a vége előtt 200 méterrel két alacsony új-zélandi úgy gondolta nem hagyja annyiban – és 48-ra emelték a tempót és 6 centivel hamarabb haladtak át a célvonalon, mint a versenyt végig domináló németek. Harmadikok a franciák lettek. Mi pedig baromi jól szórakoztunk!

Aznap a másik kedvenc számom a kormányos négyes volt, ahol olasz ausztrál párharcot vívtak. Bevallom őszintén kicsit leírtam az olaszokat 1200-nál mikor az ausztrálok tisztán vezettek nekik, de Pierpaolo-ék odavágtak rendesen és egyszer csak megnyerték a VB-t. Örültem nagyon mert Olaszországban versenyeztem vele, igaz ő annyira nem velem, de futam után a gratuláció jól landolt.

Érdekes, hogy akivel csak beszéltem mindenki leírta Syneket, aki 3. helyen kvalifikálta magát a döntőbe, hogy mennyire nem megy neki. Furcsának találtam ezt egy világbajnokról. Edzők, versenyzők egyaránt.

Kicsit dolgoztam még, aztán este egy kis sport után megnéztük a várost és sikerült is megtalálni az evezős bankettet, mert 3 éjszakán keresztül ment a buli! Össze ismerkedtem Joe Sullivannal, aki közölte velem, mondtam neki, hogy öt hónapig laktam Új-Zélandon, hogy mi mennyire szemetek voltunk, hogy öt hónapon keresztül ott megvertük őket J ez azért vicces volt hallgatni a világ egyik legjobb evezősétől, akiről teljesen elfelejtettem, hogy együtt versenyeztünk. Aztán haza botorkáltunk a campingbe és reggel  9:45-kor kávéval a kezünkben találkoztunk a célban a szokott helyen, hogy megnézzük A futamot!

Valamiért szürreálisra sikerült az 20 perc,amit a futammal és annak elő és utójátékaként átéltem. Mikor először felvillantak Béláék a képernyőn teljesen koordinálatlanul, de torkunk szakadtából elkezdtünk ordítani!!!!!!!!!! Vágásnál egyből csönd. A fiúk hamar összeszedték magukat és ismét üvöltenünk kellett!!!!!!!! Bélaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa!!!!!!!!!!!! Nyomjátok!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Bobóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó!!!!!!!! Toljad!!!!!!!! AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAHHHHHHHHHHHHHHHHHHH!!!!!!!!!!!!

 

Csönd.

 

 

Mindnyárt átveszik a vezetést, mondta Szekér és mi csak figyeltünk és bíztunk benne!Majd  akár hányszor a fiúk a képernyőre kerültek kiabáltunk úgy, hogy a szigeten is hallják! 1500-nál már nem igazán tudtam, hogy mi történik, elmosódtak a színek és minden pillanatban csak a szurkolás taktusára figyeltem, hogy mi van a fiúkkal, és bíztam, hittem! Az utolsó 350 méteren Ria-Riáztunk úgy, hogy zengett a part. És mikor beértek mindannyian a mennybe mentünk egy kicsit. Örömünkben vagy két percig ugráltunk összeborulva. És vártuk, hogy érkezzenek. Dezső szinte egyből már telefonon volt, mi pedig a parton ültünk és vártuk, hogy Béla felkelljen a hajóból és elvezzenek előttünk és tapsolhassunk! És mikor megtörtént tapsoltunk is ahogy csak tudtunk. És még vagy 3szor a parton, ahogy előttük eveztek.  Innentől kezdve mi is egy kicsit olimpikonok voltunk.

A depoban beszélgettünk egy kicsit, majd a parton is a büfében akkor már családi körben.

A délután a meditáció jegyében telt és sporttal. Elmentem fel a hegyre egy kicsit bicajjal, majd este vissza a városba, hogy ünnepeljünk! és Volt is kivel a teljes magyar csapat itt volt kivéve ks fiúkat, akik másnap négypároztak. voltunk vagy 20-an régi és nagy evezősök és jól éreztük magunkat a Rockstarok és az olimpikonok közt.

A verseny legnagyobb futama (leszámítva perort) a férfi dubló volt. A legnagyobb kudarc/legnagyobb örömben egyaránt a férfi négypár. A legdurvább osztás a női/ffi ks szkiff volt. A legnagyobb feljövő a hét folyamán Synek volt, aki végül második lett. A legnagyobb Rockstar pedig Luca Spik volt a versenyen.

Képeket és egykét utórezgést még töltök fel a héten. Ha tehetitek nézzetek élőben VB-t mert többet tanultok, mint 1 év alatt a TF-n belőle! (ezt a szöveget nyúltam)

 

 

 

Bled v.0.1

2011.09.01. 21:52

Megérkeztem Bledbe a világbajnokság színhelyére, és hoztam magammal Erdélyi Óriás Zsoltot!!! Itt vagyunk a magyar szurkoló tábor egyik epic központjában 3 nap pihenő, 3 nap élmény és két nap izgulás vár ránk, hogy meglássuk, hogy Bledben mi terem a magyar csapat élhajójának!

 

Holnap kicsit összeszedettebben egy teljes beszámolóval jelentkezem!

 

Leeveztük!

2011.08.06. 23:50

 

Kicsit késve, de elért ide is a hír. Lement a Budapest-Baja 2011, de kellett egy kis idő, hogy megérlelődjenek a gondolatok.

Leveztük idén is.

Ez most kicsit más volt. Egy hete volt a verseny, utána a megszokott bankett és a díjátadó. Most a laptop előtt ülök, gépelek, Quimby szól, az ablak nyitva és a nyár utolsó pillanatait élvezzük ki egy martini rosato koktél mellett. Reggel négypároztunk Hénappal, Vajda Gáborral és Sanyával, miután felszereltük a Levitzkyt, hogy jövő héten ne kelljen vele foglalkoznunk és nyugodtan készüljünk a szeptemberi OB-ra. Aztán hazakeveredtem. Délután már nem bírtam evezni menni, mert aludnom, pihennem kellett. Vagy 3 órát feküdtem és próbáltam összeszedni magam. Lassan pihenni ki az ember a hosszú fáradságot és ez azt hiszem az volt. Nem is veszi észre magán az ember, ha nincs fájdalom. Baja egy héttel később.

Versenyezni jó, ha tudsz.

Versenyezni jó, ha van kivel.

Versenyezni jó, ha jól megy.

Versenyezni jó, ha győzöl.

Egy hete versenyezni keltem fel 3 óra 22 perckor. Egy hosszú verseny előtt álltam: Baja, négypárban. Szerencsés vagyok, hogy Pesten lakom és nem kellett felutaznom, idegen helyen a szállással foglalkoznom, hogy reggel 5:46-kor elrajtolhassak csapatommal a Lágymányosi öbölből. Mindenki időben érkezett. Gergőt Én vettem fel, Bali-t ő keltette és Anna, mint mindig biciklivel érkezett a helyszínre. Elsőként hoztuk ki a hajót, szereltük be a szivattyút, és raktuk vízre eszközt. Időben értünk át a városon, ismét a Margit híd alatt volt a legnagyobb hullám, és láttuk pirkadni a parlament mögött az eget.

Az idei évben a négypárt választottuk Gergővel. Hogy mért? Ez egészen egyszerű. Csúcsot akartunk dönteni. A tavalyi dublóban evezett 9:22 emberfeletti küzdelem volt, fizikailag és pszichésen egyaránt. Olyan küzdelem, amire sem fizikailag sem pszichésen nem voltam, vagy vagyok kész. Viszont négypárban mindez más. Egyrészt a hajó mássága, felépítése is már jobb alaphelyzetet teremtett. Egy 2002-es Filippiben evezhettünk, amiben az egyénre jutó vitt súly kisebb, mint a tavalyi dublónkban. Merev, szénszálas hajó, ami minden pozitív tulajdonsága mellett sok veszélyt is hordoz magában. Például hosszú, egy komolyabb hullámzás elmoshat minket, ezért kellett a szivattyú. Magasabb a palánk így a szél jobban megtarthatja. Ugyanakkor pihenő közben nem tud annyira lelassulni, hiszen két ember átlagban mindig tudja hajtani a hajót és hajtotta is. Az elmúlt három alkalommal ez volt az egyik legjobb taktikai lépésünk: a hajónak mindig menni kell, nem szabad megállni, ha megállsz csak eszel, iszol és mész. Viszont, amint csak egy pici jele is van annak, hogy enni, inni kellene már túl is kell esni rajta. Ha érzed, hogy szomjas vagy már késő, a szervezet túl sok folyadékot vesztett, mire az ember torkában jelzi azt. Meg kell előzni. A test egy gép, amit mi irányítunk  és ezt tudatosan figyelni kell, fel kell készíteni, mint egy vizsgára.  Folyadék volt, kaja is, az utolsó két órán még egy üveg víztől meg is szabadultam. Tudtam, hogy nem fog kelleni, minek cipeljem? 1,5 kg, majdnem 0,5 százalék súly…és ez csak egyike azoknak az unaloműző apró számításoknak gondolatoknak, amikre az ember gondol közben, ami segíthet.

Ha csúcsot akarsz dönteni Baján tudnod kell, hogy mire vállalkozol vagy egyszerűen csak menni kell és a végén szerencsésen meglepődhetsz. Mi az első kategóriába tartoztunk. Félelem persze van. Nem  is kevés, de hitnek is kell lennie! Ha nincs hit mindegy az egész, de ez mindenre igaz. Neked  és csapattársaidnak is kell hinnie. És mi elhittük. De kik vagyunk mi? Hiszen erről még nem is írtam:

Alliquander Anna, Teszár Bali, Vanczák Gergő és Orbán Gergő

Minden csapatnak van története, mért úgy néz ki ahogy. Nálunk is meg van a sztori. Eredetileg Csepi Gabival szerettünk volna evezni, de ő megbetegedett így választanunk kellett. Gergő dobta be Anna nevét és logikusnak tűnt. Elvégre egyikünk sem tud 90 percet 28-as tempóban levezni ergon vasárnaponta csak ő. Ő vállalta, mi heppik voltunk. Bali pedig jó volt…legalábbis bíztunk benne, hogy jó lesz! Elvégre többet evezett, mint előző évben és az alaptempó az ment neki. Gergőnek pedig 11 Baja győzelmével meg van a maga múltja ebben a műfajban. Én pedig egyszerűen jó helyen voltam ismét. 

Rajttal indultunk és mentünk, ahogy tudtunk. Annát és Balit  azt hiszem meglepte a start, mert kb. csak a 3. csapásra kapcsolódott be az egész csapat minden erejével, de aztán végigmentünk a lágymányosi öblön és elsőként értünk ki a nagy Dunára. Az idő tökéletes volt: meleg volt, de nem hőség, felhős volt az ég és enyhe északi szél fújt. Az első csekkpont a 0-as híd volt, 8 km-re a rajttól. 27:12. Tessék? Ez kb. 3 perccel jobb, mint előző évben dublóban, 20 másodperccel gyorsabb ezer méterek. Jó volt a rajt! És innentől kezdve elkezdődött a verseny.

Elkezd az ember enni, inni és belemerülni a csapásokba. Egyre, másra jöttek a hajók mellettünk, sziasztok, semmi több, nincs idő, nincs energia sokszor még egy fejbiccentésre sem. Tempó 24 csapás/perc volt már ekkor (kb. 4-5 kilométer után állt be  a rajt utáni magas tempóról), és mentünk. Vakon, ugyanis Dunaújvárosig alig vannak támpontok. Nincsenek a parton kilométer kövek, csak a part, néha egy hajó, egy-két kompátkelő, erdők, bokrosok. Százhalombatta, majd a finomító látványa iszonyat sokáig, az összes üzem és a fáklyák. Itt értük utol a legtöbb hajót. Majd’ mindenkit ismertünk, sokan bolyokban mentek és küzdöttek. Persze leginkább csak a fiatalok nagy hévvel, az idősebbek sztaminával és türelemmel eveztek. Tudták, hogy az idő nekik dolgozik. Utólag visszamondták néhányan, hogy furcsa élmény volt mikor elmentünk mellettük – nekünk is le kell szögeznem. Aztán Kulcs környékére már elhagytunk majdnem mindenkit. Néhány hajó maradt előttünk egy-két szkiff, egy-két dubló és egy kielboat. A tasi zsilipnél elkezdtem számolni, hogy mikorra fogunk a dunaujvárosi csekkponthoz érkezni és benne volt, hogy meg lesz a 3:15-ös eredeti terv. Úgyhogy nyomtam neki és a csapat jött is. Aztán 3:18-ra érkeztünk meg a vasvárosba. Hajók nem mentek a kikötőben, kémények, uszályok és a hatalmas part tornyosult fölénk. Mentünk tovább. A város alatti hatalmas hídnál eszembe jutott, hogy előző évben itt előztük meg a holland szkiffest és Bali még nem volt meg. És most Matthias Auer és a Varga Jóska által vezetett kielboat hiányzott. De mentünk. Földvár előttünk volt. Ez volt az igazi támpont, mert a 3:18-asról nem tudtam eldönteni, hogy előző évhez, vagy magához a versenyhez képest mit jelent, viszont Földvár gyakorlatilag a fele a távnak. A híd alatt már tudsz vissza számolni. Ahogy közeledtünk már tudtam számolni, hogy mikorra érünk oda és tudtam, hogy a 4:15 meg lehet, aztán szépen megérkeztünk a híd előtti egyenesbe és minden kezdett tisztulni. Nem voltak hajók, nem voltak hullámok, a Nap nem sütött továbbra sem és én éreztem magamban az erőt nem fáradtam a tempótól, pedig nagyon féltem tőle: a 24-es tempó, ami tervbe volt véve sok lesz, arányaiban ilyenkor kevésbé pihen az ember, mert a csapás amúgy sem megy gyorsabban.

Vando szavai csengtek a fülemben: „Fast and Light”! Mit küzdöttem az öreggel, aki úgy evezett dublóban alaptempót, mint mi most ezt a 165 kilométeres versenyt?  Semmi áthúzás, 24-es tempó  és mennyire nehéz volt így edzeni Olaszországban, de most ez kellett és jól ment! Jött a híd, megláttuk, az órára pillantottam és tudtam, hogy meglesz a 4:15. Nem volt semmi gond egyikünknél sem. Gergő a híd után evett, Anna talán egyszer vagy kétszer állt meg, Bali sem mutatta jelét annak, hogy probléma lett volt. És így szép nyugodtam átmentünk a híd alatt 4 óra 11 perc és 15 másodperc alatt. Vagyis 38 perccel lehettünk lassabbak a továbbiakban, mint eddig.

Ez sok.

Ha nem történik törés, vagy valaki nem lesz rosszul, gyakorlatilag azt jelenti, hogy megdöntöttük a csúcsot.

Ez azaz érzés amikor felszabadultam. Csak menni kellett és mi mentünk. Ekkor gondoltam először, hogy meg lehet a 8:40. Az egy évvel korábbi dubló csúcs gyakorlatilag ezt jelentette, akkor 23 perccel voltunk lassabbak a második felén. Megint perceken fog múlni, másodperceken.

Matthiast itt értük utol és nem sokkal később a kielt is. Mindkettő nagyon ment, de kielboat tempója és stílusa hihetetlennek tűnt kívülről: 26-28-cal eveztek. Könnyen elmentünk mellettük, de sokáig a horizonton voltak. Túl sokáig…elkezdtünk lassulni.

Paksnál természetszerűleg fogadott minket az ellenszél, de szerencsénk volt. Nem jött hajó és a szél annyira enyhe volt, hogy továbbra is sima vízen evezhettünk csak az átlag sebesség volt lassabb. Az első 100 kilométerre 3:15-ös átlag jött ki. Ezt durva volt kimondani. Emlékeim szerint a leggyorsabb perc/km a verseny történetében 3:30 körül volt és mi most jóval beljebb voltunk. Paksot taktikusan csak túl akartuk élni. Néha jeleztem a többieknek, hogy kicsit jobban kellene figyelni a technikára, mert a sebességmérő alapján akár csak egy picit is tovább húzott lapát már lassított minket. De jók voltunk, a csapások nagyon jól összeálltak, egyszer nem éreztem azt, hogy egyedül húztam volna. A hosszok rendben voltak, röviden eveztem, nem dőltem nagyon hátra, hogy ezzel ne hátráltassam a csapatot.

Kalocsához pontosan 6:40-re értünk oda. Amennyire jól ment Földvártól a paksi egyenesig, úgy kezdtünk el szép lassan lassulni. Ez természetes egy ilyen távon, de Én menni akartam és kicsit talán sokszor is jeleztem ezt, de beszélni és jelezni kellett, hogy hol tartunk. Kalocsától két óra volt és simán működnie kellett a dolognak, ha nem fordul a szél vagy nem süt a nap. Lementünk Kalocsa alá és egyszer csak ott voltunk a szekszárdi hídnál és éreztem, hogy most elfáradt a csapat ez az egy óra hosszú volt. De mikor átmentünk a híd alatt, Anna közölte: Meg lesz a kilenc óra, úgyhogy menjünk!

Így hát nyomtuk neki és amint Baja képzete egyre közelebb jött úgy kezdtünk el mi is szép lassan gyorsulni egyre és egyre jobban. A tempó Szekszárd felett már 25-26 volt, de alatta már a sebesség is visszajött és elkezdett tovább kúszni oda, ahol a verseny elején volt. Aztán megláttuk a hidat és gyakorlatilag végetért a verseny és kezdődött egy másik. Felzúgott egy bayliner hangja, amint elmentünk mellette és Kelemen István jött velünk egy kamerással. És Én  tudtam, hogy mögöttem mindenki, úgy kezd evezni, mint egy császár és a tempó már 28 volt, aztán 30. Elment a híd és igazából csak azon gondolkodtam, hogy mikor jön már a Sugó. A kikötő szürke hajói mellett eveztünk és könnyen voltunk. Aztán Anna elkezdett kiabálni, hogy állj, Állj, ÁLLJ már meg, de mi csak nyomtuk neki, mert még 5 csapás volt, hogy betartsunk. Annán hallatszott, hogy most ideges, de annál jobban nyomtuk és mikor a Sugóban voltunk ismét 32-vel mentünk a cél felé, mint egy évvel korábban. Felszabadultan eveztem. 8:50 volt az idő, amikor befordultunk. Tudtam, hogy a 8:40-8:50-es csúcs nem lesz meg, de így is oda teszünk a csúcsnak bő 25-27 percet. Felszabadult és boldog voltam, izmaimban a tejsav olyan szinten dolgozott, ahogy egy jó 2000 méter végén és így eveztünk a célba. Az endorfin és az adrenalin keveréke boldog energiákat szabadítottak fel bennem, amire már nagyon szükségem volt

Idén már szólt a We are the champions és a végén még le is kellett tartanunk, mert különben belezuhantunk volna egy nagy fém bójába. Jó lett volna levezetni, de inkább szép lassan visszatoltunk valahogy és kiszedettük magunkat. Kicsavartam a klipszet és kimásztam a hajóból, amit már vittek is el. Összeölelkeztünk a csapattal, jó volt. Nem volt kiugró eksztatikus élmény, mint az egy évvel korábbi. Nem azért mert nem volt akkora, egyszerűen csak volt időm végig gondolni verseny közben, hogy mi történt és mi fog történni. Felmentünk és kb. két perc múlva jött az első riporter. Ez első kérdés az volt, hogy érzem magamat – mert legalábbis jobban nézek ki mint egy évvel ezelőtt...

Jobban is voltam, de jó volt ülni és pihenni. A versenyre gondoltam, milyen jól bírtam és milyen könnyű volt végül is ahhoz képest a félelmeimhez képest, ahogy pár napja a verseny előtt gondoltam még. Baja az a verseny, ami kapcsán rá jön az ember, hogy mindent át lehet élni és utána újra megcsinálni, meg újra és újra. Az első Baja után azt mondtam, többet nem csinálom meg és tessék itt vagyok. 3. alkalommal nyomtam le, mindegyik alkalommal verseny tempóban az óra és a természet ellen. És kész lennék még egyszer! Sokan voltak ezen a versenyen is akik, először csinálták meg és azt mondták még egyszer nem, de én is és ők is tudják, hogy ez nem így van. Mindig lesz egy hülye, aki miatt megcsináljuk még egyszer akár milyen felkészültséggel, még ha ez az egyleten egy alkalom az évben, amikor evezünk is, mint ahogy most is sokan így vannak vele! Rájössz mit bírsz, mi a fájdalom és, hogy menni kell tovább. Sárkánykenuval nem cseréltem volna, de tudom, ha felkérnének és nincs ajánlatom, valószínűleg kipróbálnám, magam, hogy tudjam, mit érek, mit bírok, hogy elmondhassam magamnak nem futamodtam meg és legyőztem félelmeimet. Ilyen a 24 órás verseny is Berlinben, amiről most halottam először és ilyen a Genf is: félek tőle, de tudom végig menne valahogy, hiszen már más is megcsinálta.

Egyébként 8 óra 52-t mentünk hivatalos idő szerint, ez 30 perccel gyorsabb, mint egy évvel korábban. Sokan gratuláltak, sokan meglepődtek az idő hallatán, néhányan fanyalogtak, de igazából csak mi tudjuk, hogy mi ez az idő. Tudom, hogy meg lehet dönteni, hiszen részt vettem a megalkotásában. Szerencse kell hozzá, nehéz lesz de így vagy úgy egyszer valaki megdönti, de az is lehet, hogy részese leszek annak a menetnek is. Ugyanúgy, ahogy részese lehetek bárminek, ahová az élet vet.

8 óra 52-53 perc.

Ez egy nap, amit a munkahelyemen töltök, egy út Mantovába. Ez egy gondolatnyi élmény egy pillanatba sűrítve. Ez egy kicsit lassabb, mint repülővel Londonba, de azért gyorsabb, mint Rioba.

Ps.: olasz dubló társammal Vandóval a versen yután sms-eztem:

Gergő: 2011.07.29. 15:42 165 km: 8:53:51 in 4x- ;) Ciao

Vando: 2011.07.29. 20:14 Grande, rekord?

Gergő: 2011.07.29. 20:15 Si, meglio con 28 minuti

Vando: 2011.07.29. 20.16 Un vero gay, complimenti!

 

Bizsergés és gyomorgörcs

2011.07.24. 22:17

Bizsergés és gyomorgörcs ez az a két érzés, amivel meg tudom fogni, hogy mi jár a fejemben, ha a hétvégi Bajára gondolok. Lúdbőrözöm a félelemtől, hogy milyen lesz. Ez lesz a harmadik, de ez ugyancsak, mint az előző kettő teljesen más lesz. Kevesebb kilométer, kevesebb edzett óra, több stressz, több munka. Kevesebb blog, több orrlabda.hu, több vezetés és szervezés, több veszekedés, több eső, több hajó, több örvény. Kevesebb nyert verseny, több vetélytárs, kialvatlanság és szomorúság. De Baja, mindezt megtudja rengetni és ki tudja mozgatni abból a helyből, ahol most vagyok, most vagyunk. Mit tegyek egy héttel Baja előtt? Evezzek? Evezzünk? Minek? Amit eddig nem eveztem le kilométert ezen a héten nem pótolhatom. Mint egy légző gyakorlat úgy kell készülnöm, teljes nyugalomban, hiszen minden eltörpül a mellett 9 óra mellett, amit rajt és cél duda között a vízen fogok tölteni három küzdő partneremmel. Megint reggel 3kor kell kelnem és a parlament előtt végig eveznem, hogy a Kopaszi-gáthoz érjünk. Parti lesz a Romkertben és a Parlamentnek csak a sziluettje fog látszani a Nap előtt. A rajtban menni fogunk, hogy rá álljunk a tempóra és ahogy szépen megyünk átélek megint mindent, mint az elmúlt két évben és küzdeni fogok, hogy bírjam. Nem azért, hogy gyorsabb legyek, hanem, hogy legyek, a hajó pedig vagy gyorsabb lesz vagy nem, de nem számít mert tudni fogjuk, hogy mennyire lesz gyors. M0-áshíd, Kulcs, Tasi zsilip, Dunaújvárosi kábelek, Dunaújvárosi híd, paksi egyenes, ahol minden nehéz lesz, majd a normál sodrás. Paks, Szekszárd, de erre már nem emlékszem soha, mert mindkét alkalommal más volt és most is más lesz. Négyen leszünk és ez lesz a legmásabb, majd meglátjuk.

Vége lesz és akkor pihenhetek, hogy elkezdjem a felkészülést a bajnokságra.

Luzern után

2011.07.10. 18:40

Kora délután lezárult a versenyzés a luzern-i Rotseen és így véget ért a 2011-es World Rowing Cup verseny sorozata. A magyar válogatott ismét kapott hideget, meleget. A következő két képpel Juhász/Simon páros előtt tiszteleg a blog, akiknek sikerült két világkupán is döntőbe kerülniük és egy 4. és egy 6. helyet szerezniük az egyik legnehezebb versenyszámban.

Gratulála! Legközelebb Bledben ugyanígy, ha nem jobban, gyorsabban!

Luzern középfutamok után

2011.07.09. 17:52

Luzernben reggel esett, aztán sütött a nap aztán megint esett. A versenyek reggeltől folytak.

Menjünk szép sorban. Csepi reggel állt rajthoz és mondhatni egyszerűséggel és magabiztosan nyerte futamát, így összetettben 19. helyet szerezte meg.

Annáék egy kicsivel később indultak, ők 3.ként értek célba, így végül 20.-ak lettek.

Béla/Bobo párhuzamosam odatette magát és megverte a a sokszoros "matuzsálem über ganz menschen fisa honlapon saját galériám van olimpiai érmes" Ramon di Clemente Dél-Afrikából, ami azért nem kis dolog.

Gruber, akinek a második legjobb teljesítményt hozta a magyar csapatok közül 12. végzett a könnyűsúlyú szkiffek mezőnyében!

Béke!

ui.: néhány kép a FISA/Getty images/igor meyer copyrightjával

 

Az Öreg Tim - igaz egyidősek vagyunk - még mindig tudja hogyan kell! És a kép is ütős

Hamish Bond és Eric Murray technikáját nem tudom hányan követik Magyarországon, de lehet, hogy van abban valami, hogy scull és sweep hajókban máshogy kell hátra dőlni és valahogy Kanada környékén éreztek rá igazán + Olaszországban is csak ezt mondta Az öreg Marco mikor kivitt evezni

Nem tudni, hogy a fotósnak volt nehezebb, vagy a szkiffesnek a háttérben

Luzerni küzdelmek

2011.07.08. 13:59

Ismét hajszolják magukat csapataink, hogy bevegyék a nemzetközi evezés fellegvárát, Luzernt.

Ahogy az elmúlt években folyamatosan, így most is képvislik a Danubiust! Csepregi Gabi és Alli Anna! Csepi ma reggel 9 óra magasságában állt rajthoz és előfutamában 4.ként végzett, amivel a reményfutamba kvalifikálta magát, ugyanígy Anna és Hajdú Zsuzsi kettőse is, akik 5.-ek lettek. Mindkét csapatért szorítanunk kell délután

Csepiért: 15:42-kor

Anna/Zsuzsiért: 18:30-kor

Természetesen más csapatok is kint vannak: Béla/Bobó férfi kettesben odaálltak ismét a világ ellen és eddig jól állnak mert nyerték az előfutamot, de délután negyed döntővel kell folytatniuk, mert több, mint 24-en indultak a versenyükben. 16:30 és 3 közé várjuk őket, hacsak nem elsőnek!

A Fiú ks szkiffekben, Gruber, is ott tolja keményen Remélejük ez alkalommal összekerülnek Csepivel és kiderül, hogy kinek megy gyorsabban a hajója. 15:48

Herman és Elekes dublóban próbálja hozni a formát és reméljük menni is fog, hisz volt már megnyilvánulásuk idén, most reggel csak a 4. helyre futotta, de ez evidens hiszen tudatosan tartalékoltak a reményfutamra 17:42-kor

Világbajnoki érmeseink Galamos P. és Varga T. ismét jól indultak a reggeli előfutamokban és 2. helyet szerezték meg, remélhetőleg ez kitart egészen a VK végéig és egy ezüst éremmel jönnek haza, de már egy döntővel is elégedettek leszünk. negyed döntő: 17:00

A lányok a dublóban pedig 5.-ek lettek az előfutamban, nekik 16.54-kor lesz a nagy menetük, szóval eljen a küzdelem.

Jövő héten ilyenkor már lent leszünk Velencén és az ifi bajnokságon tólhatjuk keményen - én csak a partról, de hajrá, hajrá

ui.: nem tudom, hogy figyelt e mindenki, de férfi dublóban van egy Cop/Spik nevezés - elég jó!

Bled reflexió

2011.06.18. 18:18

Múlt héten voltunk Bledben, ami nagyon nagy hír, mert emlékeim szerint ilyet utoljára (és először) 2007-ben csináltunk, akkor egy ks négypár képviselte a Danubiust, míg idén nagy tömeggel mentünk! Alliquander Anna Hajdú Zsuzsival állt rajthoz a női dublók között; kislányaink, akik egyre nagyobbak, ifi dunlóban (Bene D., Polivka D.) – a felnőtt fiúkat pedig Csepi (ks 1x), Vanczák (2x), Hénap (2x, 4x), Szatír (ks1x, 4x), Szabados (ks1x, 4x), és Én képviseltem (1x, 4x).

Az utat magánban szerveztük, párhuzamosan az eddigi történelmi nagyságú magyar csapattal. Jöttek velünk Külkeresek és Csela képviselte még Baját is.

Bled élmény önmagában. Nem hiába kötelező mindenkinek eljutnia legalább egyszer életében ide és versenyezni egyet. Olyan mint a Henley vagy a Head of the river. A mezőny egy – két fokkal jobb, mint a magyar nemzetközi. Mindig akad egy-két sztár, ha más nem egy Iztok Cop vagy Luka Spik, vagy valaki a szlovén csapatból. De persze Iztok Cop örökérvényű. Tavaly visszavonult a hírek szerint és emiatt  ugyancsak e szent helyen döntőt evezett Olaf Tuftéval a VK Bled színeiben a tavalyi világkupán, amit az idei VB teszt versenyének szántak talán a legnagyobb jelét mutatva a fairplaynek, amit valaha láttunk – hiszen hány szövetség engedné, hogy hivatalos világversenyen két legnagyobb sztárja egy hajóban evezzen. A futam alatt bejátszott röpke videó interjúban pedig megmondta, hogy mi a lényeg. A lényeg pedig így szól: „Ha jól érzed magad, már győztes vagy”. Biztos ő is erre gondolt, amikor idén mégis visszatérésen dolgozik és ennek stációjaként úgy nyerte a futamot, hogy a többieknek köze nem volt hozzá. Luka Spik most hiányzott, de öccse képviseltette magát.

Egyébként az evezős centrumot gyönyörűen felújították és a céltorony is alakul. Jó poén volt, hogy a rendezők beindították a versenyen a buborék fújót is a célban.

Az idő szép volt és hébe-hóba kemény is. De ez mit sem jelentett jobbjainknak mert a két Dóri csak egy csapással maradt le első nap a győzelemről, CSepi pedig a második napi újult erővel már ki is állt a dobogó tetejére.

Mi többiek részt vettünk jót eveztünk, pihentünk és most toljuk tovább, hogy legyen valami az ob-n a nyolcasból, meg a többi egységből mert bár jól éreztük magunkat az első helyet nem mi szereztük meg…