BLED 2011

2011.06.10. 15:43

Ismét Bledben. Ezúttal  a Danibiusszal és nem a válogatottal. Nem sokára kezdődik a verseny, míg néhány perc és indulok a pályára. A klubból mindjárt rajtól Bene/Polivka Dóri majd a 3 ks szkiffes, Csepi, Szabi és Szatír. Utánuk Vanczák Gergő és Hénap dublóban majd én felnőtt szkiffben. Ali Anna Zsuzsival csak holnap áll rajthoz mert csak hatan vannak míg a felnőtt szkiffben a 6 előfutamból csak 1-1 jut a döntőbe. Az ellenfelek között ott van Iztok Cop és még páran külföldről/otthonról. Az idő szép, nyugodt, pici szél, de bármikor lehet vihar. A pályát átalakították, de egyenlőre még félkész. A tribün és cél már a 21. századi designban pompázik, de mégis kell hozzá egy evezős verseny, hogy valóban szép legyen.

Big up!

 

(A következőkben Domonkos Anna levelét közlöm a "Megújulás" és a "Ki lehettag" c. írásokra - Orbán)

 

Kedves Gergő és Vercsi!


Örülök a cikkeiteknek!Valamikor volt már ilyen hangulat  és klubélet egyletünkben, Dipol korosztálya még emlékszik rá?! Az okokat, amik idáig vezettek érdemes elemezni, de még fontosabb előre nézni és jó irányba mozdítani a klub szekerét. Ez sugárzik mindkét cikkből , ezért örülök neki.

Mi öregek, a DEK-DNHE  alapítói mindig is hangsúlyoztuk: nem "versenyistállót" akarunk, hanem valódi klubéletet, ahol az evezés minden válfaját űzök megtalálják a helyüket és jól érzik magukat akkor is, ha csak heti 3 evezést vállalnak, vagy a versenyzésből "kiöregedők" esetleg még annyit sem, de kötődnek a margitszigeti evezéshez, a klubhoz és egymáshoz.

Azt is nagyon pozitívnak tartom, hogy az evezős klubok közül elsőként kezdtünk felnőttek oktatásával foglalkozni, és akiket megtanítottunk, azok közül sokan megszerették, itt maradtak és aktív tagjai lettek egyletünknek (Ligeti Zsolt volt az első,azóta elnökségünknek is tagja lett, és a most megválasztott Zentkó László is ebbe a csoportba tartozik. 

Természetesen a legtehetségesebbeket az egylet erejéhez mérten mindig is támogatta és remélem a jövőben is támogatni fogja, hogy elérjék kitűzött céljukat és büszkék lehessünk rájuk mindannyian!

Köszönet mindazoknak, akik az elmúlt 22 évben nemzetközi szinten is képviselték a DNHE-t (a  neveket csak azért nem sorolom, mert senkit nem szeretnék kihagyni, de egy történelmi visszapillantás keretében hamarosan megteszem).

Bízom benne, hogy a klubban most tevékenykedő edzők egymást is segítve, ennek a sokirányú feladatnak megfelelnek, és a mindannyiunk által áhított jó klubélet  kibontakozásának az erjesztői lesznek.

Igaz, hogy az egylet életben tartásáért mi, az elnökség tagjai vagyunk a felelősök, de a fiatalok irányába történő kommunikáció javításáért az edzők tehetnek a legtöbbet, ahogy ezt Hörbi jó kezdeményezései bizonyítják.

Hajrá Alianna! Csepi! Ráró! Polivka Dóri! Balu és a többiek!

Kicsit fáradtan, de töretlen lelkesedéssel :Anci

 

Vercsi írásával párhuzamosan én is írni akartam a közgyűlés, pontosabban a tagság és tagi aktivitás témakörében. Ahogy V is írja új idők jönnek a Danubiusban, amit az elmúlt hetek, hónapok változásai idéztek elő. A közgyűlésen a szakmai és a gazdasági terv kapcsán, sok olyan dologról beszélgettünk, sőt néha akár vitatkoztunk is, amik a klub jövőjét lényegében befolyásolni tudják, fogják.

De nem kell és nem akarok ennyire titokzatos lenni, hiszen Vercsi szépen leírja ezeket. Amiről én szeretnék itt írni az sokkal inkább a „tag”-ságról, a tagi létről fog szólni. Úgy gondolom, azért van szükség erre az írásra (amit bevallom őszintén kb. másfél éve tervezek, de a mostani közgyűlés előtt vált egyértelművé, hogy szükség van rá), mert sokan a tagok közül, de még többen a klubot használók közül nem tudják mit jelent tagnak lenni!

Azt hiszem ez egy hiányosság, ami

-           fakad egyrészt a mai magyar társadalomból, ami egy 150 éves közösséget gyakorlatilag egy fitnesz terem szintjére degradál,

-          fakad a tagság virtuális létéből,

-          fakad a minimális megkülönböztetésből a tag és a telephasználó között, és nem utolsó sorban

-          fakad a tagság és klub elnökségének (melynek én is tagja vagyok) nem elég erős kommunikációjából a nem tagok és tagok felé egyaránt a témában.

A múlt pénteki közgyűlésen 25-en voltunk a jelenleg bejegyzett 70 tag és mintegy 200 heti rendszerességgel telepet használó közül. Ez a szám alacsony. Sajnos ezt a helyzetet nem lehet szépíteni, valószínűleg más klubokban is hasonló a helyzet (arányok tekintetében biztosan). Éppen ezért fontos kiemelni, hogy a közgyűlés egyik legerőteljesebb üzenete, amit a szakmai terv keretében Vanczák Gergő szakmai alelnök fogalmazott meg, az elnökséggel egyetértésben, az a klub lényegi új alapokra helyezése, aminek során nem csak a top versenyző csoport igényeit próbáljuk kielégíteni, de a hobbi és szabadidő sportolás szempontjait kívánjuk követni, egy lényegesen felduzzasztott tagsággal. Ezt egészítettem ki én is egy hozzászólásommal, mely arról szólt, hogy a klub nem csak és kizárólag az evezős hajók használatáról, hanem a közösségi létről, az eszközök használatáról is szól. Ennek keretében sokkal jobban kellene értékelnünk azt, hogy a klub hol van, milyen környezetben működik. Mert ez nem akármi! Családunkkal és klubtársainkkal együtt aktívabban kell használnunk a klubházat, a kertet, az úszóházakat. A grillezések, vagy a szilveszteri buli erről szól, ezek nem klikkeknek szólnak, ezek az egész tagságnak – nem véletlen kerül meghívásra ezekre általában az egész DNHE facebook közösség!

De visszatérve az alapfelvetésre: mi a különbség a tag és a sportszolgáltatást igénybe vevő között?

A tag:

A tag egyfajta tulajdonos a klubban. Rendelkezik a klub eszközeinek (hajók, úszóházak, klubház, kert, öltözők, stb.) használati jogával a megfelelő keretek között. Érdek és felelősség közösséget vállal a többi taggal a klubban folytatott tevékenységben. Részt vesz a közgyűlésen, ami az elsődleges fórum, ahol kifejtheti véleményét a klub működésével, vezetésével kapcsolatban. Jogai és kötelezettségei vannak. Jog az előbb említett használati jog, kötelezettség pl.: részvétel a klub eszközeinek állagmegóvásában (pl.: stégjavítás). Tagdíjat folyamatosan fizet, mert azzal nem egy szolgáltatást vesz igénybe, hanem tagi kötelezettségét teljesíti.

A sportszolgáltatást igénybe vevő/telephasználó:

Az első és legfontosabb különbség a tagsággal szemben a szavazati jog hiánya a közgyűlésen. A telephasználati díjat fizetők gyakorlatilag egy szolgáltatást vesznek igénybe, amihez tartozik egy szekrény, zuhanyhasználat konditerem, vagy adott esetben hajóhasználat. Díjat hónapról hónapra, alkalomról alkalomra kell fizetniük.

Ezek az alapvető különbségek. Persze vannak olyan mozzanatok a témában, amikbe itt nem mentem bele, mint a pártolói vagy céges tagdíj. Valamint az is ide tartozik, hogy sokakat úgy kezelünk és ők is saját magukat, mint tagok annak ellenére, hogy nem azok Ez a jelen. De mi lehet a jövő? Jelenleg egyetlen lényegi eltérés van tag és nem tag között – ez pedig a díj mértéke, előbbi 500 Ft-tal alacsonyabb, mint az utóbbi. De ezt lehetne jobban is differenciálni. Néhány példa:

-          magasabb különbség a két díj fajta között (pl.: 3000Ft/hó)

-          tagnak nem kell az oktatói díjat fizetnie, ha evezni akar tanulni, és nem tagja valamelyik aktív hobbis csoportnak

-          állandó szekrény az öltözőben

-          ha adott esetben lenne büfé, étterem vagy bár a klubban a klubtag jogosult lenne kedvezményekre

-          a tag versenyzőt magasabb mértékben támogatná a klub a nemzetközi versenyzésben, vagy akár hazaiban (pl.: OB hozzájárulás eltérő mértéke)

-          ingyenes részvétel a klub rendezvényein (pl.: szilveszteri banzáj)

És még sorolhatnám. Ezek mind csak példák, de ezek közül sok a jövőben valódi választó vonalat jelenthet a tagság és a telephasználók között.

Egy utolsó gondolat a részemről. Tagnak lenni a Danubiusban, annyi, mint kinyilvánítani a kiállást a margitszigeti evezés mellett, kiállni egy közösség fennmaradása mellett, érdek és szemlélet közösséget vállalni ennek a közösségnek a tagjaival, akik elsősorban az evezés szeretete miatt szerveződtek klubbá, illetve tartják azt életben. Segíteni egymás a sportban, szakmai és a magánéletben egyaránt.

A cél egyszerű: olyan elit klubbá válni, melyet egész Európában be tudnak azonosítani, mely ha nem is az élsport zászlós hajója, mégis megállja a helyet az evezés és az élet bármilyen erő próbáján, mert egy olyan tagság áll mögötte, mely szembe tud nézni bármilyen kihívással a jövőben ugyanúgy, mint a múltban!

Most a tagságon a sor: mindezt valóssá tenni a következő 5-10 évben és utána is – mert ez a cikk erről szólt.

Megújulás - Vercsi írása

2011.05.15. 18:41

(A következő írást László Vercsi készítette)

Az elmúlt pár hétben elég sok változás volt a klubban, egy részéről mindenki tud, egy részéről csak az a 24 fő, aki ott volt a tegnapi közgyűlésen, úgyhogy gondoltam virtuális pennát ragadok (plusz tanulni kéne, és ilyenkor jönnek a kreatív ötletek :) ), és beszámolok élményeimről.

Dezső bácsi továbbadta a stafétabotot, és másra hagyta a Danubius felnőtt antitálentumaival való küzdelmet, a probléma csak az volt, hogy kire? Vanczák Gergő jópár követ megmozgatott, de évközben nehéz edzőt keríteni (valljuk be, Magyarországon jó és szabad evezős edzőt találni sosem egyszerű), így végül Anna néni vállalta a felnőtt csapat koordinálását. Az első hét el is röpült Annával, azt hiszem mindenki elégedett. Az edzőváltás mindig új lendületet ad, újabb lelkesedést és célokat. Én már most több új gyakorlatot is tanultam (néha-néha már mozdult is a hajó annyit, amennyire belefeszültem :)), újra perorba ültem, és izgalmas kicsit más nyomatást csinálni, váltani a kondiban. Anna pedig küzd velünk :)

Új edző, új szelek, régi arcok. A mesterváltás motivált minket, hogy kezdjünk el régi evezősöket visszacsalogatni, akár versenyezni, akár csak evezgetni. Amiben Anna is partner, minden héten van egy heti 3-6 edzést magába foglaló edzésterv is, azok számára, akik szeretnek evezni, és „mást is csinálni mellette”.  Ma egy (majdnem) férfi nyolcas volt vízen, Zitával és Jean Claude-dal ; már kétszer volt női nyolcas Beával és Kuli Krisztával (ami furcsa volt picit, beülni sztrókolni azoknak a lányoknak, akik 10 éven át „A felnőtt lányok” voltak számunkra, akiket csak lestünk tanulóban); volt férfi négyes (Cica is újra evezett, reméljük a sportsérülése is bírja majd); kedd reggel pedig Vanczák Gergő hitetlenkedett hányan rúgunk 6:30-kor. Szépen lassan visszatér az élet a felnőtt evezésbe, és reméljük legalább annyi aranyat hozunk majd, mint az utánpótlás korosztály.

Nem csak evezésben, szervezetben is megújult a klub a tegnapi közgyűlésen: két új elnökségi tagunk Mátyásfalvi János és Zentkó László. Remek fickók, és szerintem sok újítást vihetnek végbe a klubban, amire szükség van mind az anyagiak, mind a hangulat javításában, fenntartásában. Dióhéjban azoknak, akik nem voltak ott: a világot megváltottuk :), volt szó szerződésről és futókról, szakmai és gazdasági helyzetünkről, az eligazolások pro- és kontráiról, de a végkonklúzió azt hiszem mindenki számára ugyanaz volt: olyan hangulatot kell teremteni, ami nem csak itt tart, hanem idevonz embereket; hívnunk kell minden ismerősünket, és megmutatni nekik, mi is ez a sport, ami nem kajak és nem kenu; de legfőképpen sokan sokat lejárni és „felépíteni” magunkból egy klubot, mert ezt nem tudja az elnökség vagy az edző megtenni helyettünk.

Ma délelőtt el is indult valami, nosztalgikus volt, ahogy közösen pakoltunk hajókat, villákat, konzolokat, csak a sört és grillezést hiányolták a fiúk (ami késik nem múlik, nyáron szombatonként lenn kell maradni edzés után, és ha már Károly bácsi büféje nincs is, lesz Orbán bácsi grillje – vagy aki vette, javítsatok ki). Azért Jean-Claude indítványozására eltekertünk a Sugarbe egy megérdemelt szombat déli fagyizásra - igaz csak négyen, de kezdetnek ez is jó lesz :)

Múlt hétvége

2011.05.09. 08:43

A hétvégén a soroksári Duna ágban versenyztünk. Kicsik nagyok. A verseny jó volt, tiszta volt az idő bár a szél gyakran erős. Eső nem esett és még a verseny is jól ment. Utána pedig a Nagyházo pihentünk meg, hogy az elmúlt hetek fáradalmait elmulassuk.

 

Múlik az idő...

 

      „London…rossz kaja, még rosszabb időjárás, Mary istenverte Poppins…London!!!”

A helyzet, azért nem ennyire tragikus, bár tény, hogy London Európa egyik fővárosaként sok mindent adott a világnak. Például Budapest mellett először itt volt földalatti, amiben fővárosunkhoz képest kicsit többet invesztáltak az idők során, vagy ne is beszéljünk Harry Potterről és a King’s Cross-ba falazott bevásárlókocsiról, a Tate Modernról, az őrségváltásról. London egyenlő a „Ravasz az agy és két füstölgő puskacsővel”, a „28 nappal későbbel”, „Az ember gyermekével” vagy éppenséggel a The Street-cel. London adta nekünk azokat az iszonyatos garage és drum’n’bass himnuszokat, az indie pop-ot, a London calling-ot, Charles herceget, a London Eyet, vagy éppen a greenwich-i óraállítást. És még két dolgot:

-    az Oxford-Cambridge nyolcas viadalt, és a

-    Head of the River Race-t (HORR)

Míg előbbi, talán a világ legismertebb evezős versenye (az olimpia után), az utóbbi az egyik legnagyobb, ahol minden évben 400-420 nyolcas versenyez. Ezzel a világon csak a bostoni Head of the Charles említhető egy lapon, az is csak azért, mert ott sokkal több egységben rendeznek versenyeket ugyanakkor. Az Oxford–Cambridge a világ legismertebb versenye, de mit lehet tudni róla, azon kívül, hogy a két egyetem majdnem 150 éve küzd évente egymással, a csapat választást figyeli a sajtó és az egyetlen evezős verseny, amit biztos, hogy leadnak az m1-en. Nos, például azt, hogy mindkét versenyt Putney-ban, London egyik kerületében rendezik, ugyanazon a folyószakaszon, mindössze annyi különbséggel, hogy az Oxford-Cambridge-et a Temze forrása felé evezik, míg a HORR-t a folyó torkolata felé. Mindkét versenyt folyás irányba rendezik, ami azért lehetséges, mert az Atlanti-óceán ár apály változása lehetővé teszi, hol erre, hol arra folyik a folyó 8 óránként ciklikusan váltva az irányt.

Amit érdemes még a versennyel kapcsolatban tudni, hogy magyar csapat kb. 2003. óta indul, és két szerencsétlen évet leszámítva mindig előbbre és előbbre végzett. Először, emlékeim szerint, de erre majd biztos akad komment, a Műegyetem színeiben indult csapat, majd tisztán a Csepel csapata jutott a 29. helyig, amit 2008-ban egy Hungarian All-stars csapat váltott. 3 éve süllyedés törte ketté a sikereket, míg tavaly a tavaszi hosszú távú 6 km-es verseny miatt nem tudott csapat indulni. Így érkezünk el 2011. március 31.-e, helyi idő szerint este 11 órára, amikor a 2011-es HORR magyar résztvevői közül, az utolsók is megérkeznek Londonba az Edgware Road-ra, a The Green Man-be, hogy megküzdjenek 400 ellenfelükkel.

Az első beszélgetések még 2010. decemberében kezdődtek. Szekérrel levelezgettem, mikor megtudtam, hogy elkezdtek beszélgetni az idei csapatról Simon Bélával és Bobó-val. Tudtam, hogy néhányan már adottak voltak a csapatban. Szél Domi puszta ereje/állóképessége miatt, Vinkó Gazsi pedig Bélával folytatott hősies múltja miatt volt adott. Nem is beszélve a szépség alapvető belső és külső kritériumáról. Én évek óta szerettem volna indulni a HORR-on, hiszen mégis csak a legenda, az élmény a 6000 párszáz méter nyolcasban egy olyan érzés volt a gondolataimban, amit meg kellett, hogy ismerjek. Öt hely foglalt volt, a kormányos székét Székely István kapta…nincs veszteni valóm gondoltam:

-        Kérdezd már meg Béláékat, nem jöhetnek-e? – Írtam/mondtam Lacinak. Épp jó formában voltam, betegség sehol sem volt láthatáron, és készültem már a hazajövetelre Olaszországból. Nem volt tervem válogatottságra, mindössze edzeni akartam és versenyezni. Jól versenyezni!

Néhány nappal később Laci felhívott és így kezdte:

-    Szeva Apa! Na figyelj! Béla azt mondta, hogy gyúrjál sokat, szükség lesz az erődre a hajóban!

Éreztem, hogy megremegett a föld és van ismét cél! Együtt evezni Magyarország legjobb, legerősebb evezőseivel egy nyolcasban és indulni a Head-en az egyik legnagyobb dolog, ami evezőssel történhet. Kérdeztem még kik lesznek a csapatban? Szellő és Csepi neve hangzott el. Sajnos Csepi később visszamondta a válogatott küzdelmek miatt, de helyette Tari Jani került a képbe, a cox-peror specialista, a VB-t megjárt szegedi.

Komoly gondoltam. Ahogy teltek a napok, hetek, sok minden történt. Hazakerültem, ergo OB, edzőtáborok, viszontagságok, munka és munka, elindult az orrlabda.hu, kicsit öregedtem, és március 26-án kimentünk a hosszútávú után Csepelen egy NDK nyolcasban, iszonyatos északi szélben és toltuk. Nehéz volt követni a csapatot, hiszen viszonylag ritkán ülök oar hajóban, de jó volt. Tudtam, hogy ilyen erős csapatban még sosem ültem. Az állótoll úgy ment, mint kés a vajban és Székely kormányzása és bemondásai is mások voltak, mint egy 14 éves kisfiú küzdelme a kormánnyal, amihez hozzászokik az ember itthon. Evezés után a Csepel művek bejáratánál palacsintáztunk egy óriásit és megvitattunk mindent az evezésről, életről, jövőről, célokról.

Közben szerveződött a részvétel is. Repülőjegyet mindenki maga vette, de a szállást Szellő foglalta. Hajót az Imperial College-ból kaptunk, amiért nagy köszönet Jeremy Stanfordnak, és Sophienak, akik a hajó/lapát/mentőmellény kombót biztosították! Az Imperial Collegeről annyit kell tudni, hogy Putney-ban van, úgy 700 méterre a Putney Bridgetől. Vagyis talán a legegyszerűbben megközelíthető klubok között van. Négy hangár van, az emeleten kondicionáló terem, ami tökéletesen van felszerelve, arra, hogy evezősöket neveljenek.

A hajónk egy fekete Vespoli volt, lapátok Crockerek. Sajnos Conceptra nem volt lehetőségünk, de talán nem ezen múlott – igaz voltak a csapatban, akik jobban szeretik a Concept lapátokat. Edzésre sor is került április 1.-én délben. Sajnos csak a Hammersmith hídig tudtunk evezni, mert felette olyan hullámos volt a víz, hogy felmerült az elsüllyedés veszélye. Így eveztünk 3 kört lent. Kb. 70-75 perc alatt, amit a vizen töltöttünk volt minden – alaptempó, technika, közepes és magas tempó, talán csak pálya tempó nem. Kisebb, nagyobb frusztráció kínozta a csapatot, hogy a kisebb, nagyobb próbálkozásokkal ellenére sem tudtunk 35 fölött nyugodtan evezni csak 40-nel a legvégén. Így e félig- meddig sikeres/sikertelen edzés után kikötöttünk. Megbékéltünk. Jeremyvel még beszélgettem pár mondatot öltözködés után, megnéztük a Synek által sztrókolt cseh csapatot és elindultunk Putneyba enni. Bobóék a KFC-re, míg mi a helyi arabra szavaztunk – aki egy fincsi birka Birym-et vagy valami hasonló nevű dolgot készített nekünk frissen, majd a maradékot nyugodtan betolta. Ezek után visszamentünk a szállásra és együtt elindultunk az Oxford Street felé, hogy eleget tegyünk a kötelező londoni shopping túrának. Sajnos nem volt mit venni, így végül Lacival, Székellyel és Szellővel a Big Ben-nél és a London Eye-nál kötöttünk ki, majd némi séta után egy Sansbury előtt ettünk két nagy epres muffint, én megittam vagy egy liter epres tejet és megváltottuk a világot Lacival röpke 5 perc alatt, míg a többieket vártuk a meleg londoni éjszakában aztán irány haza.

Másnap reggel ismét felébredtem fél nyolc körül és lementem enni. Szép lassan megérkeztek a többiek is és megbeszéltük, mikor, hol találkozunk. Délre mentünk le a klubhoz, ahol lewaxoltuk a hajót. Ekkor már sokkal többen voltak a parton, mint előző este. Végig nyolcasok voltak a parton és elkezdett emelkedni a víz is. Egyre több néző érkezett, a klubok kezdtek megtelni. Az Imperial emelete is tele volt nézőkkel és lokálpatriótákkal. Mi felvettük a nemzeti szín egyberészest, mivel bár a Csepel neve alatt futottunk és nem voltunk mind válogatottak, mindösszesen a magyar válogatott mez volt az egyetlen közös ruhadarabunk és egy standard fehér felső – no meg a Jawbone szemüveg. 14:50-kor letettük a lapátokat a partra, ahol már lépni sem lehetett a többi csapat lapátjaitól. A Temze feljött egészen az útig, így nem is igazán lehetett közlekedni a parton. De nem volt mit tenni, menni és tolakodni kellett. Így is tettünk. Megindultuk a felwaxolt hajóval kifelé a az Imperialból és 20 másodpercen belül már vizen volt a hajó. Tökéletes ütemben furakodtunk be mindenki elé. Béla betette Székelyt a kormányos ülésbe, mi pedig vízben állva ellöktük magunkat a parttól.

Már maga a felevezés is kalandos volt, mert gyakorlatilag 4 kilométer után már nem lehetett normálisan melegíteni, csak 15-20 maximum harminc csapásokat tudtunk egyhuzamban evezni. Ugyanakkor valami megindult. Az első tempóban úgy eveztünk, mintha egy teljesen más csapat ült volna a hajóban az egy nappal korábbihoz képest. A Harrods bútorraktárnál kezdtünk el tempózni, de a start terület környékén gyakorlatilag csak egy helyben tudtunk állni és várni. Szépen betagozódtunk a 32-es és a 34-es közé és vártuk a sorunkat, hogy ráfordulhassunk a pályára. Ekkor valami más volt. Máshogy kellett készülni az ilyen rajtra, hiszen a hely hiánya miatt nem tudtunk mozogni. Vízfogás gyakorlatokat csináltunk és néztük, ahogy elrobog mellettünk a Leander csapata egyes rajtszámmal, benne néhány olimpiai bajnokkal. körbe mindenhol nyolcasok a vízen, srácok álldogálnak a hajókban és ürítenek. Vártunk kb. 500 méterrel a rajt előtt, mert ennyi a táv, amivel feljebb kell indulni, hogy eljuthassunk repülőrajtig, ami híd alatt van egy picivel.

16:00-kor indult az első csapat, de mi már 16:10-kor befordulva vártuk a sorunkat. Nagyon más volt, mint várni egy verseny rajtját. A nyolcas bezár egy gépbe. Sokkal jobban koncentrálni kell, hogy menjen a dolog mégis sokkal kevésbé kell figyelni a külvilágra. Elég ha az egyes, a sztrók és a kormányos figyel. Most ez történt. Mikor behívtak minket, hogy kezdődhet a menet csak a lapátra és Jancsinak a hátára koncentráltam. A perifériás látásomból érzékeltem csak a külvilágot. A híd alatt mikor átfutottunk rányomtam az órám körmérőjére, hogy tudjam esetleg hol tartunk a pályán. Az egészre úgy készültem, mint egy normál hat kilométeres felmérőre, ahol majd szépen végig megyek. Tudtam és tudtuk, ha a melegítés utáni lemerevedettségből rázendítünk egy maxos 2000 méteres tempóra, akkor még „az első hídig sem jutunk el”, ahogy Bobó mondta.

A tempó már fent volt, mikor áthaladunk a híd alatt és Székely rákezd…A híd után még érzékeltem, mikor kintről bemondták a startot, aztán mintha kivették volna a hangot. Az egyetlen referenciám a külvilággal az égbolt és a külső táj körvonala volt. Szokásom szerint szakaszosan adtam magamnak a belső ritmust, hogy minél jobban nyomjam a srácok alá. Egy cél volt, hogy a csapás elején ne szakadjak bele, a végén megfelelő mélységig bent maradjak a lapáttal. Kövessem a 7-est, vigyem a hátam, együtt legyek. 3:25 környékén realizáltam, hogy Székely, a messziből valami 1000 méterről beszél aztán visszazuhantam a belső mélységbe és csak toltam. Toltam ritmusosan, ahogy tanultam. Az egész olyan volt, mint a tavalyi Danubiusos OB pálya, de egyszer csak rájöttem, itt nem csak 2000 métert kell eveznem. És ez fájt és elgondolkodtatott. Hogyan fogom végignyomni úgy, hogy ne essek össze, hogyan fogom technikailag megoldani a dolgot? a 35-ötöt? De mikor Laci bemondta mögülem, hogy „vidd a végét” tudtam, hogy nem fontos. Belehörögtem egy csapásba és leráztam mindent magamról. Arra gondoltam milyen reggeli evezéseket csináltunk a héten Dezsővel és nyomtam. Néha, kb. 600 méterenként felnéztem és csekkoltam mennyire vagyunk az utánunk indulóktól. Először baj volt, mert a közvetlen utánunk indulót befogta az ő utána jövő, de következő felnézésemnél már távolodtunk tőlük. Háromszor néztem rá az órára közben, hogy hol lehetünk, mert azt tudtam, hogy 18 perc a táv. 6-nál és 10-nél, ahol Székely elkezdte, hogy érjük utol őket és ekkor nyomni kellett és éreztem, ahogy a többiek is ezt érzik, mert megindult a hajó. Kb. háromszor indult meg így a hajó a versenyközben és finisben. Utolértük az előttünk induló 2 csapatot és egyszerre hárman voltunk a pályán egymás mellett és ekkor tovább kellett nyomni. Ezt mindössze perifériás látásban és Székely mondókájából érzékeltem, mert sokkal fontosabb volt, hogy húzzak.

A Hammersmith Bridgenél tudtam mi van még hátra. Kb. 1800-1600 méter. Tudtam, és azt is, hogy most kell tolni, akárki akármit mondott előtte. Szellő a Fulham stadiont mondta, Béla a csónakházat, finis kezdetnek, de én éreztem hogy itt és most kell nyomni. És mikor meghallottam, hogy valaki azt üvölti fölülem, hogy „Hajrá magyarok” vérszemet kaptam és tízszer úgy küzdöttem a testemmel. Ekkor indultunk meg a finis előtt utoljára. A Harrods és a Fulham stadion hamar itt volt és megláttam Putney első csónakházait. A tempó jött, Székely már a csillagokat kezdte el lehozni az égről és utolértünk még egy csapatot. Jöttek a kikötött hajók és én már kezdtem érezni, hogy ez most nem jó. Mármint nem jó, hogy nem tudom, hogy valójában mi van. A kormányos hangja azt  mondta még 400 méter. Tudtam, hogy végig toljuk és Béla és Bobó az egekbe emeli a végén. De én csak arra gondoltam, hogy ne rontsam el. A lapát kezdett egyre kevésbé forogni. Éreztem, hogy tartásom kezd megrogyni, lábaim lassulnak. Egyre nehezebb az áttolás és csak egy lehetőség van, előrefelé húzni magamat, hogy a ritmust tartsam, hogy a mögöttem ülőknek ne okozzak gondot. 200 méter. Szólt a hang és ekkor elkezdtem számolni.

1…….

2….

3…….

És…….

……….ekkor nem ment tovább.

Nem ment, de menni kellett. De már nem tudtam, mi van, hol vagyok. Mennyi van hátra. Valahol kirakták az érzékelő képességemet, úgy 150 méterrel korábban, egy kanyarban és én már csak testem üres vázát viszem tovább. De azt viszem, ahogy csak tudom, foggal, körömmel!

Hangzavar, beértünk. A nagy sárga finis csík volt az, amit érzékeltünk és ahol megálltunk.

Megálltunk és egyből tovább eveztünk, mert nem lehetett megállni, hisz jöttek a következő csapatok. Le kellett eveznünk egészen a vasúti hídig, majd onnan vissza.

Szép lassan visszatért az érzékelésem és kezemet hátraadtam Lacinak, aki megszorította és aztán előre Tarinak, aki odanyújtotta az övét. Vége lett a versenynek. Úgy éreztem jót mentünk. Saját órám szerint 18:00-át mértem, de tudtam nem ez a valós idő, amit eveztünk. Szép lassan feleveztünk a kikötéshez és én közben azon gondolkodtam, hogy ez igen, ez az evezés, ez a nyolcas.

Mikor Putneyba értünk valakit halottam üvölteni a partról, hogy „Józsi!” és tudtam, hogy Menyus van itt, az örök. Halottam hangját, de nem láttam sehol csak úgy 40 méter múlva, ahogy a partról integet barátnőjével és mutatja, hogy „Rock and Roll”. Ökölbe szorított kézzel intettem neki vissza és vagy „félpercig” szorítottam a kezemet így, és ő is vissza – mert tudom, hogy mit érzett! És Laci is kiintett és vártam, hogy a parton megszorítsam a kezét!

Kikötöttünk, kivettük, eltettük a hajót. Miközben vittük be, az öreg,  köpcös helyi főnök kikötött nyakkendővel a hasán megszorította a kezemet, ahogy fogtam a hajót és csak annyit mondott: „Well done boy!” Soha nem láttam az előtt és valószínűleg sosem fogom, de ez jól esett. Körbe álltunk és Pónilovat kiáltottunk és befejeztük a versenyt. Menyus és Jeremy ott volt, csináltunk közös képet Lacival és csoport képet mindenkivel. Aláírtunk egy közös pólót, amit ajándéknak ott hagytunk Sophienak és az Imperialnak és indulni akartunk, Mikor Szellő jött a hírrel: 10.-ek lettünk.

Azt hiszem akkor elgondolkodtam az egészen, hogy mennyire van értelme csinálni, küzdeni és abban maradtam magammal, hogy van. Ezekért a pillanatokért van. Sikerült az eddigi legjobb magyar eredményt elérnünk egy olyan versenyen, ami a világ élvonalában tartanak számon és, ami igenis emeli Magyarország hírnevét a világ evezős köreiben, még akkor is ha ezt teljesen önerőnkből értük el.

Verseny után beültünk az utca elején lévő pubba és ittunk 2 kör ale-t Menyussal, Szekérrel, Székellyel, Szellővel és Edittel és elkezdtük megbeszélni az élet nagy dolgait. Este a szálláson megpihentünk és mikor feljött a folyósóra az egyik pultos, hogy itt fent nem ihatunk, de menjünk le folytassuk ott, akkor mindannyian meglepődtünk milyen fura kattogós nyelven szólt hozzánk – és mikor kiderült, hogy észt egy emberként kiáltottuk Jurij Jansen! Ő pedig csak pislogott ránk – kik ezek? Kérésére le is mentünk a bárba, ahol Menyussal és Lacival elénekeltem a „Folsom Prison Songot”, a „You Shook Me all Night longot” és a „Let it be-t”, ha már egyszer Angliában vagyunk. Majd megnéztük a London Tube-ot.

Másnap szép nyugodtan felkeltünk - Lacival, Székellyel lementünk kávézni a hosszú nap/éj másnap reggelén, hogy egy szőke magyar srác álljon elénk a pultban:

-        Sziasztok, mit kértek? – kiderült a hely főnöke földink, de eddig szabin volt, cserébe meghívott minket egy jó kávéra, mi pedig nyakunkba vettük Londont, hogy jó evezőshöz híven valami kultúra is ragadjon ránk…

 

ui.: április 17-én vasárnap a Danubius Nemzeti Hajós Egylet a Széchenyi verseny keretében hasonló viadalt rendez hazai és külföldi csapatok részvételével egy 4,5 kilométeres pályán - MINDENKIT várunk

híradós

2011.03.22. 21:38

Az alábbi gyöngyszemet régi klubtagunktól: Amigától kaptuk, aki jelenleg Madridban terjeszti a magyar kultúrát, de mind  e mellett figyel még az evezésre is :)

respect!

 

Ergo – Mohács

2011.02.27. 23:44

A következő írás valóban blogszerű lesz. Mivel:

Ad. 1. Ez egy blog és amúgy is sokszor saját véleményemnek adok okot.

Ad. 2. Idén valahogy nem láttam sok futamot.

Ad. 3. saját agóniámtól próbálok megszabadulni néhány órája.

In medias res:

-          Nem mész le Rárónak beszélni? - Kérdezte Vercsi. Mikor van? Most?Most nem.

-          Kristóf le mész Rárónak beszélni? – Kérdezte Vercsi. Mikor van? Megyek.

-         

-          Ne várj, lemegyek én – elvégre az elmúlt egy hónap összes terhelését ezzel a jó modorú fajankóval csináltam végig, beszéltem neki pár edzést, és ő is nekem, hogy akkor most mi lesz.

Hogy mi lesz? Megmondom, hogy mi lesz! A versenyzők már nagyban a gépeken ültek, mikor le értem az emeleti melegítő részről, ahol legutóbb 4 éve jártam és akkor egy 6:14-es idővel végeztem. Nem sok minden változott. Akkor is hideg volt, igaz akkor reggel érkeztem Manó sztárral, Menya sztárral és Cica sztárral, aki akkor 5:57et tolt és Pető Tibi is csak utolsó 100 méteren tolta ki a teremszélére a második helyről. De elég a nosztalgiából, hiszen, ami volt az nem lehet még egyszer. Le mentem, odaálltam Ráró mögé/mellé és csak annyit kérdeztem/mondtam:

-          hogy akarod csinálni?

-          B***** k***!!

-          Akkor B***** kell!!!

Jobbunkon Kitka, balunkon Tomi. Csepi lélekben velünk volt, mint előző este, mikor smsben meg mondta: „Vai fino a morte, dai”. Szóval B**** k*****t!. El is indultak a srácok,  kettővel arrébb Galambos és Szellő. Keménye belülről megélni ezeket a futamokat, de mivel mindannyian tudjátok kik ezt olvassátok felesleges erről beszélni. Ráró húzta, én meg mondtam, most 10 erős 1,34 aztán egy kicsit pihenünk és tovább rántjuk magunkat. Jól ment neki. Kicsit gyengébb volt az átlag, mint akarta, de közel volt. A pálya jól ment és tudott váltani. Néha felnéztem a monitorra a 3. hely stabil volt, a kérdés inkább az volt, hogy meg lesz e a saját csúcs. A 2000 méter úgy ment el mint ez a pár sor, 600 méter és máris lehetett finiselni. 6:17, kemény finissel, minden ment.

Egyből vissza is siettem melegíteni. A tegnap esti kaja és a korai ébredésből jól éreztem magamat. Nem éreztem, hogy gyenge lennék, melegítés közben folyamatosan működtek a reflexek. A tempók fajinan mentek 1:32-33 olyan könnyen ment, mint egyszer sem otthon. Eszembe jutott az ifi futam, hogy milyen keményen bekezdtek a „fiatalok”. Ezt csak azért emelem ki, mert többen is úgy kérdezték:

-          Indulsz? De jó! És edzettél? – Tessék? Mi? Persze, hogy edzettem!!!! Életem formájában vagyok, kicsi vagyok és kövér, de olyan erős, mint fénykoromban. Ne, hogy már leírjanak, azért, mert dolgozom, külföldön éltem majd’ másfél évet, edző nélkül 5. lettem a bajnokságon és különben is jobban nézek ki mint valaha!!! – Na jó ezt vitatom, de már két edző is megjegyezte, hogy milyen vékony vagyok. Igaz a 87 kg kettővel feljebb van, mint hétfői álom 85 kg-os versenysúly, de lényeg, hogy az ifik, Bende duuurván kezdett. Meg is lepődtem és enyhén féltékenyen néztem, hogy csak-csak meg lesz itt a 6:08, de sajnos az időjárás máshogy akarta. De a kislányok között biztos sztárok lesznek a fiúk, mert a 6:14 sem rossz eredmény itthon!

Szépen bemelegítettem, wc és becsoszogtam a terembe. 19 vad várt, Ráró jött, és én éreztem, hogy most itt aztán kő kövön nem marad. Tudtam, hogy jól kell rajtolni, mert azon múlik minden. Kb. az EGY, GY-jének a végén már húzni kell, és nem maradhatok le. Így is tettem! Csodás érzés volt kilőni a rajtból, kiugrottam, vagy sem? Még nem szóltak…Na jó kiugrott valaki és még be is mondták, hogy én voltam…de legalább integethettem a közönségnek. Apropó közönség! Hol volt a speaker? Na mindegy most nem volt. Második rajtnál kicsit óvatosabban kell majd menni gondoltam. Simon Béla ült mellettem, így nem féltem semmitől tudtam, hogy ő majd megvéd, legyen bármi baj is. Második rajt, beleálltam, ahogy tudtam és….(hangsúly felvisz, mélylevegő, tartás). Laci/Bobo (?) kiugrás. Az egyik edző még sérelmezte is, de nehogy már ezen múljon, azért ez nem az a verseny. Szóval a harmadik rajt sikerült. legalábbis elindítani a futamot, mert ez alkalommal olyan utolsónak jöttem ki a rajtból, ahogy még vizen sem tudok. Sebaj Ráró megmondta, hogy még 10 csapás meg lesz a kívánt átlag és én ….

Nos, a kívánt átlag nem lett meg, de jó úton elindultam feléje és 1:33,8-as 400 méternél éreztem, hogy menni fog. Menni fog az emelés, a beleállás, a finis, a váltás, a versenyzés, a levegő vétel, a nem másra gondolás. Az izmok maguktól fognak működni, nem fogom rá ejteni a testemet, nem fog fájni csak 1000 méter után és ma végre a mennybe megyek, ahol könnyedén kezet rázok Jézussal, akivel együtt nézzük végig a futamot, majd Ő az utolsó 200 méterre visszaküld, ahol is 1:22-vel tudok majd finiselni.

Nos, nem így történt. A várva várt 400 méter utáni ponton a következő lépcsőnél egyszerűen rosszabbul ment. A watt esett csapásról csapásra és Ráró hiába imádkozta le a csillagokat is az égről egyszerűen nem bírtam változtatni az események folyásán. Eszembe jutott a karácsonyi ergozás és az egy héttel korábbi dolgok. A második 1000 méteren háromszor próbáltam meg váltani. Háromszor mentem neki a falnak. Izmaim sűrűsödtek, szívem nem kalapált – mert az jó ha ver, mint a franc. Felnéztem és csak annyit olvashattam a gépen: „Szekér László – 57 méter” – na ez s**r  érzés volt. Mikor már minden mindegy, mikor legszívesebb kisétálnék a teremből csak érjen véget. Fogalmam sem volt hol vagyok a mezőnyben, az átlag esett, 1:34-1:36-1:40. Mi van? kérdeztem magamtól! Hisz még a 6000-t is jobban csináltad!

Aztán beértem. Nem maradt más csak üvölteni – de az sem tette volna jobbá a helyzetet. Mi történt, mért ment úgy, mint ezelőtt tíz évvel? Edzés mennyiség meg volt, a héten jól alakult, résztávok is mentek. Pihent voltam, minden smakkolt mégis, mint egy jó pornószínész vizsgán. Mi a franc?

Aztán levezettem és szépen elfelejtődött a futam. Pár órára. Pörgettem egy kicsit a Filippi naptárakat és a prospektusokat, hogy legyen mit kenyérre kenni, de ez a fura érzés ott motoszkált azóta is a fülem mögött. Bevallom, hogy a kudarc élménye annyira elvette minden mástól a figyelmet, hogy csak Zentkó „Bajnok” László eredményére, 1:44,4-es átlag élete első OB-ján, figyeltem fel és a Serdülő-Ifi lányok első (Vera), második (Porka) és második (Dorka) és Bori helyezése billentett ki az önsajnálatban való fürdés egyensúlyából.

Viszont a Férfiak durvát húztak Bobo, Laci és Béla eredménye kemény! 6:00 körüli időt honunkban már régen hozott bárki is, szóval bizakodjunk, mert ezekben a srácokban lehet valami a kumiszon kívül.

Szóval vége lett, letoltam a 200 kilométert, Somát kitettem a nyugatinál, este összeraktam a szekrényt, amibe a ruháimat kell majd raknom. Még most sem tudom hányadik lettem, pontosan milyen időt húztam, de annyira nem is fontos most, majd csak lesz valahogy…és most durván neki megyek a jövő hétnek, hogy keddtől munkába álljak…

Asszem tolok holnap egy 2000-et!

Hazatérés (Home coming)

2011.02.15. 16:15

Eltelt két hét mióta hazajöttem.

Két hét.

Hazajöttem.

Ebben a két hétben sok mindent csináltam, de leginkább edzettem! Hogy jól vagy nem, jót vagy nem, sokat vagy keveset, majd kiderül két hét múlva a mohácsi ergometer bajnokságon. Egy évvel ezelőtt ugyanígy egy ergo versenyre készültem, de azt történetesen Bostonban rendezték. Egy valódi evezős élmény volt így visszagondolva. Annaval, Gergővel, Csepivel, Varga Tomival és Neinstein Ádámmal, kint Bostonban a CRASH-B-n.

Most leginkább Ráróval dolgozok, de Szentkereszty és Hénap is itt van és nyomjuk a hétvégi futást fel a hegyre, meg le (nem is beszélve a fiatalokról). Ergo, kondi, bicaj. Még eveztem is, amire nem számítottam, mikor eljöttem Olaszországból, ahol minden hétvégén tudtam evezni, talán egy alkalmat leszámítva.

Itthon más. Más, mert van élet, mélyebb a kötődés. A Danubius falai az otthon érzését adják vissza, ugyanakkor sok minden más. Nincs vagy  kevés az egyedüli edzés. Hiányoznak emberek, akik egy két éve még itt voltak. Hiányoznak azok a barátok, akikkel először rúgtam stégről a Danubiusban, de csak innen szerencsére – az életben még mindig itt vannak, legyenek bárhol is az országban, vagy a világban. A kicsik, legyenek fiatalok vagy ks-ek jönnek szerencsére, van kivel edzeni. Vízen majd meglátjuk, mire képesek.

16 hónap távollét után más Magyarország, más a klub és én is más vagyok persze. Csak egy dolog nem változott, hogy evezni jó. Mikor hétvégén a nagy Dunán mentem fel megint azt éreztem, mint korábban, ami sokszor hiányzott a kinti evezésekből, barangolásokból. Egy belső hajtó erőt bármi ellen, ami csak akadály lehet. Nem is beszélve arról a rengeteg vakufényről, amit a Dunán láttam, mikor jöttem vissza a nagyágban. A budai hegyek feletti naplemente vagy a rengeteg futó a szigeten nyugalmat adnak a mindennapokban – ha lehetek giccsesen szentimentális.

A kintiekre sokszor gondolok, de tudom látni fogom őket, mert most már van még egy hely, ahová vissza tudok menni evezni és vissza akarok menni, akár néhány itteni kollégával is.

Az, hogy mi lesz idén majd elválik – mi lesz velem, mi lesz a csapatainkkal. Két bajnokság lesz, szeptemberig tolódik az idény, lesz nyolcas versenyünk a Széchenyi alatt az óbudai ágban! Szóval egy biztos:

Hazajöttem

Távolságok

2011.01.25. 22:46

Nem tudom mennyire hiány pótló a mellékelt táblázat, hiszen az elmúlt évek során sokszor sokféle képen gondolkodtunk ezekről a távolságokról, és hát Ráró is egyszer kiszámolgatta egy MTK-s edzésen a gép előtt ülve. Mégis remélem minden DNHE-s vagy esetleg Külker, Ganz és BEE evezősnek hozzátesz az edzésnapló, kilométer számlálós programjaihoz.

Nem is beszélve arról, hogy most már a magam megnyugtatására is tudom, hogy 3 kör a kiságban kb. 19,3 km hosszú.

Nagyház – rakodó feletti második lépcső

4800m*

Nagyház –  K-híd

3590m

Nagyház – Északi

5400m

Nagyház – álló hajó 56-os alatt

6440m

Nagyház – 56-os

6780m

Nagyház – Sajtház 

7480m

Nagyház – 57

8000 m

Nagyház – BKV

8600 m

Nagyház –  Ganz

9700m

Nagyház Büdös árok

10300m

Nagyház – Nullás híd

10970m

DNHE – Lupa alsó

11180m

DNHE – Lupa felső

12000m

DNHE – első távvezeték

14000m

Teljes óbudai ág:

2910m

Óbudai sziget a nagy dunai oldalon

2840m

Pí-híd – K-híd

1180m

K-híd – rakodó feletti második lépcső

1300m

Pí-híd –   rakodó feletti második lépcső

2480m

HABA

7481m

Újpesti öböl a hídtól a végé előtt 15 méterig

2090m

DEK – újpesti öböl vége

5800m

*(Duna átevezéssel együtt – Duna közepén 4500m)

 

 

Lombard ergo bajnokság 2.0

2011.01.23. 22:33

Ugyan maga bajnokság egy hete volt Cernobbioban (Como mellett), de az idő hiánya és az edzés előbbre valósága miatt csak most tudom közre adni ismét élményeimet. Ugyan az is igaz, hogy tegnap este megünnepeltük a versenyt a senior gárdával, egy jó kis vacsora+moxa kombó párosítással. min  e miatt ma csak délután tudtam evezni menni, normál edzés időben, de valószínűleg, ha isten is úgy akarja, összeülhetek Marco Pennával egy óriás kormányos nélküli kettes evezetésre a Mincio-n (Marco-t néhány korábbi bejegyzésből már ismerhetitek, ha mégse, akkor az alábbi videón tolja a hatos pályán).

Visszatérve az eredeti témára, fél 12 előtt néhány perccel érkeztünk Cernobbioba, es a férfi ifi futam volt az első, amit láttam. A tornacsarnok teljesen tele volt, moccanni sem tudtunk. Szerencsére volt néhány szabad hely a délelőtt érkező klubtársaknál. Miközben néztem a futamot rájöttem, hogy a srácok úgy nyomták, ahogy én szeretném. Igaz, ők nem bízták a véletlenre, 1:25ös átlagok repkedtek még 300 méternél is, de a táv második felében már látszódott, hogy mindenki elfüstölt, és így, aki vezetett 800-ig, ott elvesztette előnyét és az utolsó 150 méteren a lehetőségét is annak, hogy visszahozza a versenyt. A futamunk előtt órákkal már izgultam. Nagyon más ez, mint, amit két napja éreztem a 9km előtt.

 

Itt van néhány korábbi ellenfelem is. Látom a srácot, aki 6 századdal osztott ki Eulipouban ősszel. Kíváncsi vagyok, mit húz, mit jelent az a 6 század ergon 1000 méterre vetítve.

A futamok között tartották a díjkiosztásokat. Éppen adaptív evezősöket díjaztak, csapatversenyben.

Gavri is indul, kíváncsi vagyok mit tud, bár igaz, hogy lényegesen kevesebbet edz, mint tavaly. Futama gyorsan lemegy, 1:31.3-mal nyerik. Klubtársam nem virított idén 1:35.9es idejével, de azért ügyes volt. Kicsit később lement a normál súlyú u23as verseny is. Korábbi ellenfelem 1.26,2es idővel nyerte a mezőnyt. Durca.

Közben elmentem ebédelni Vandoval a csarnokba. Megkérdeztem, hogy mit tud, milyen formában van – a beszélgetés végéről csak annyi maradt meg,  hogy nyomni kell, más alternatíva nincs.

A csarnok sarkában egy 55 körüli veterán maratonit húz. Tubi jut eszembe és mesélek is róla az olaszoknak, hogy otthon van egy klub társam, aki tartotta egy ideig a C2 világ csúcsot ezen a távon, aztán valami Xeno Müller megverte. Marco reakciója volt a legjobb, legszemléletesebb:

„Emlékszem Xeno Müllerre. ’94-ben egy szállodában volt a szállásunk Indianapolisban. Az olaszok és a svájciak egy folyosón. Neki volt a legnagyobb szobája és tele volt az egész szénhidráttal, meg fehérjével. He is crazy! Crazy” – összegezte.

A tornacsarnok szélén vártunk a melegítésre és ekkor Vando egy középkorú testesebb férfire mutatott: Ő Giovanni Calabrese – tudod, hogy kicsoda? – Persze, hogy tudtam! Az egyetlen, aki nyert ksben és normál súlyban is vb-t! vágtam rá (Marco később egy ausztrál dublóról is ezt állította, szóval lehet, hogy 3an vannak). Majd bemutatlak neki! – jött a reakció.

Futamunkban ugyan kőkeményen odaálltunk, de kicsit furi volt, először. Azt hittem a Mastersba kerültünk, mert utánam Vando volt a legfiatalabb 42 évével, de sebaj nyomni kell. És mi nyomtuk. Marco beült kettőnk közé és mondta, hogy mit kell csinálni. Jó kis verseny volt. 100 méternél már 3 hajóval vezettünk és 700 méterre már csak mi látszottunk a monitoron. Fura érzés volt, de annyira nem bántam, mert az utolsó száz méteren a lábamban szaladgáló kígyók mintha befeszültek volna és egyre csak lassultam, holott a tempóm emelkedett a 43-as tartomány felé. Végül 1:31 valamivel bedöcögtünk a célba. De elsőként :) (Egy biztos: az „E” modellt továbbra sem kedvelem :)).

Futam után kicsit pihegtünk, érmet vettünk át és Vando tényleg bemutatott Calabresenek. Azért ez egy élmény…Ő tényleg a világ egyik legjobb evezőse volt. Kedvesen elcsevegtünk (Amúgy ma a Gavirate edzője.)

Futam után még tettünk egy kört Comoban, ahol egy fantörpikus estebédet nyomtunk a McDonaldsben. Nagyon adta, teljes menetfelszerelésben (piros melegítő alsó, fehérmelegítő felső, címer, stb) tíz 12-14 évessel Vandoval és Marcoval. Como továbbra is szép, de nem tudom, hogyan tudnak itt evezni, nagyon hullámzik.

Aztán eltelt egy hét és a bekezdés elején írtakhoz értünk.

Közben meg volt a rendszeres este háromnegyed hétig irodában ücsörgés, köd, eső, paszta, fagyi (érdekes, hogy a konyhás néni már csak rám pillant, én egyetértően visszapillantok és két fagyit tesz elém desszertként, aminek általában nagyon örülök), sőt 16 hónap után a finomító látogatást is sikerült összehozni, ami nagyon adta, minden szempontból.

Marco késett az edzés elején, de eljött és mindenki meglepetésére kijött velem evezni. Utolsóként szálltunk vízre és kicsit ideges is voltam az első csapás előtt. Mert, vagy sokkal jobb lesz nálam és azért lesz rossz, vagy mert tök rossz lesz alapból és azért lesz rossz. Viszont, amikor 2000 méterig eljutottunk azt éreztem ez tök jó, mintha tudnám mit csinálok és mikor Marco a fordulónál hozzá tette „I ave good sensetion”  akkor valami az súgta, hogy jó lesz. És jó is volt. Néha szólt, hogy hosszan és akkor hosszú voltam, annyira kinyúltam és hátra dőltem, amennyire csak tudtam. A tó tökéletes volt, csak egy rossz dolog volt, Ale a másik edző, aki csutka gázon ment el mellettünk mindig, De ezen jót röhögtünk, mert már korábban megjegyeztem, hogy a Lago Superiore tökéletes evezésre, nagyon szép a város látképe, de 3 rossz dolog mégis akad: Mauro, Daniele és Ale a két kajakos és a fiatal evezős edző. Toltuk és toltuk, a hasam 4 kilométer után görcsölt, attól, hogy milyen „új” izmokat használtam. De jól esett. Marco közölte vele, hogy scullerként evezek a perorban, ami természetes, de itt jobban kell használni az embernek a felső testét elöl és hátul is, megmutatta, hogyan kellene vezetnem a lapátot, de hozzátette, amúgy jó.

Ép egy tökéletes (szubjektív a bejegyzés) rész közepén jártunk, mikor a szemem sarkából megpillantottam egy szkiffest, aki elkezdte a nevemet kiabálni:

„Gergjő look my new boat, It is very good!!!!” – a mély, de egyben éles, erőszakos hang enyhén fejbe vágott, de mikor a kép össze állt, hogy Vando a szkiffemben tolja egyszerre összeomlottunk Marcoval és „nem maradt más csak üvölteni…”. 42 éves dubló partnerem fogta a szkiffemet, ügyesen vízre tette a Mincion, elrúgott és éppen felénk evezett. Marco röhögött és én is. Nem volt mit tenni, már a vizen volt. Életemben először kalóz rablás éret a hajómat. De közben azért üvöltöttem, neki ami eszembe jutott, mert mikor megláttam az öreget vízre szállás előtt, amint megkérdezi Marcotól, hogy van e szkiff, amit kivihet, átfutott rajtam, hogy ki fogja hozni az enyémet poénból – és kihozta. Csepi és Vanczák már találkozott kollégámmal – ők biztos életszerűen eltudják képzelni az élményt. Egyébként jól  futott alatta.

Marcoval összesen 13 kilométert eveztünk, amin meglepődtem, mert először azt mondta csak röviden, pár kilométert, de a végén még rajtoltunk és sprinteltünk is. Faja volt.

ui.: Szekér 3. lett az osztrák ergo ob-n Bécsben, Bobby 4. kis kalamajka is volt, de minden megoldódik :) - Gratula

 

Két OB

2011.01.06. 00:25

Ugyan már korábban értesültem a dologról, mégis, csak ma este, Facebook hírfolyam olvasás közben lettem figyelmes arra, hogy vegyes érzelmekkel fogadták néhányan a ketté bontott országos bajnokság hírét. Ugyan az előbb említett honlapon már röviden írtam egy véleményt, azt hiszem érdemes jobban kibontanom álláspontomat – leszögezve, hogy nem vagyok beépített ember, csupán eddigi tapasztalataimat adom itt közre – amiket láttam itt-ott a világban.

Kezdjük az elején. 2010. december 16-ai MESZ elnökségi ülésen elfogadásra került a jövő évi versenynaptár tervezetet, külön kitérve a bajnokságra, amit a tervek szerint ketté bontanának egy felnőtt és egy utánpótlás bajnokságra. Az előbbit szeptember végén Szegeden, míg az utóbbit júliusban az eddig megszokott OB időpontban rendeznék a velencei evezőspályán.

Nem tudom mi vezérelte az előterjesztőket, azokat az elnökségi tagokat, akik megszavazták, milyen érvek hangoztak el, pro és kontra, mit szólnak mindehhez az klubok és sok mindenki más.

De ettől függetlenül ezt egy jó döntésnek tartom. Az igazi kérdés azonban nem ez, hanem az, hogy jól lesznek e megrendezve ezek a versenyek? Ésszerűen és rugalmasan az igényekhez mérten. Mit lesnek el a verseny kiírói, szervezői a nemzetközi tapasztalatból, milyen lesz a pályák színvonala? És még sorolhatnám.

A ketté bontott bajnokság gondolata több dolog miatt is indokolt. Talán az egyik fontosabb az, hogy a korábbi gyakorlat szerint, három nap alatt rendezett bajnokság nem elég már (hála az égnek), arra, hogy beleférjen a bajnokság programja. Nem várható el senkitől, hogy egy minőségi versenyt rendezzen, amibe bele kell tömöríteni a 11 éves ministől kezdve a G kategóriás veteránig az összes versenyezni kívánó Magyarországon élő evezőst. Ez azt hiszem egy nyomos érv, ami miatt rengeteg nagyobb evezéssel rendelkező ország tartja külön a felnőtt, U23-as és utánpótlás bajnokságát – nem kizárva az ezek közti átjárást! Ilyenek például Anglia, Olaszország, Új-Zéland, de Németországban például májusban rendezik a bajnokságot. Van példa szeptemberi rendezésre velünk egyenrangú országokból is, például Szlovénia (itt bajnokságon résztvevők létszámára gondolok).

Az, hogy mért szeptember vége a felnőtt bajnokság egészen egyszerű – a nemzetközi programba, a válogatott felkészülésébe nem fér bele máshogy. A világkupák, az EB és VB gyakorlatilag azt a bizonyos júliusi hétvégét leszámítva keresztbe tesz a nyár bármely másik részében való rendezésnek.

Mért jó a szeptemberi időpont?

Mert ebben a formában az egész nyár a felkészülési időszak részévé válik, és nagyon sok év közi verseny a ”buli verseny” kategóriából kilépve szervesebb részévé válhat az éves programnak – így a Duna-kupa vagy a Tisza-kupa. Ugyanakkor fontos kérdés, hogy lesz a nyár folyamán komoly a velencei vagy szegedi pályán rendezett 2000 méteres verseny, amit felkészülési versenyként használhatnak a felnőttek és az a U23-asok, vagy a környező országok versenyeiből csemegézzünk inkább?

Ha már szóba kerültek az U23-asok.

A bontás egy nagyon komoly elvi kérdés végére tesz pontot. Innentől kezdve a magyar bajnokság ismét a klubok versenye lesz, nem lesz senkiben sem keserű száj íz: „Igen én vagyok a bajnok, igaz csak másodikként értem célba”. Nem lesz elnyomtatott Magyar Sport évkönyve, ahol négy helyett csak három csapatot jelölnek meg, az evezős társadalom szemében bronzérmest nem lehagyva. Ezzel utalok az elmúlt években bevett gyakorlatra, amikor válogatott csapatok verseny egyesülve szerezték meg rendszeresen az első helyeket a bajnokságon. Félreértés ne essék, ha a csapat tagjai egy klubból vannak ezen nincs kivetni való, viszont, ha négy klubból áll össze egy négypár, azzal hogy versenyezhet egy klub csapat – illetve, ha versenyezhet, mért az a csapat a válogatott?

Sőt! U23-as válogatottaink tényleg csak a VB felkészülésre kell, hogy figyeljenek ezután. Nem lesz többet kifogás az OB kapcsán, vagy befolyásoló tényező, és ez jó.

Az U23-as kategória kapcsán felvetődik, hogy hány külön U23-as számot fognak rendezni a férfi normál és könnyűsúlyú egypár evezősön kívül? Lesznek-e ifi számok, amik ugyan nem bajnoki számok (hiszen a bajnoki címet kiosztották júliusban), amelyek kicsit komolyabbá teszik az ifiknek az őszt és ahová a komolyabb serdülő csapatok is odaállhatnak? Egy biztos: több nyolcast lehet majd kiállítani felnőttben és akár U23-ban is rendezhetnek ilyen versenyt, az ifik bekapcsolódásával, akiket a felnőtt versenyekbe is könnyebben vonhatnak be az edzők, nem zavarva az ifi csapatok felkészülését (tipikus vitatárgya nyolcasnál, hogy ez vagy az melyik számot vállalja az OB utolsó napján).

Milyen lesz a program? Az elnökségi jegyzőkönyv szerint 2+1 nap a klubok nyilatkozatai alapján a tervezet a felnőtt bajnokságra. Ha 3 nap alatt rendeznék a versenyt gyakorlatilag a mai programot lehetne alkalmazni, kicsit szellősebben. Így alkalma lehetne sokaknak egyszerre indulni perorban és szkiffben, dublóban és négyesben és talán a felnőtt nyolcas is jobb verseny lenne ks dubló és négypár nagyobb idő közzel való rendezésével. Ha két nap alatt lenne kerülne megrendezésre a verseny, az kedvezne a specializációnak – ki szkiffre, ki dublóra, stb. tenné fel a bajnokságot. A legjobb ekkor az lenne, ha a döntőket 3 óra leforgása alatt rendeznék vasárnap délben, az előfutamokkal kezdve szombat reggel. Ugyan itt megjegyzem, talán egy ilyen rendezéshez még túl közepes a mezőnyünk – vagy talán szeretnék egy helyett három számban dobogóra állni? Az biztos, hogy több olyan versenyző is dobogóra állhatna, akinek egyébként nem lenne rá esélye. A döntéshozóknak kell eldönteni, melyik motivál jobban az edzésre, a versenyeken való indulásra.

Sokan mondják, gondolják: egy augusztusi, szeptemberi országos bajnoksággal eltűnik az ember életéből a nyár, vagy jelen esetben akár a tanulás is közbeszólhat. Nem értek velük egyet. A szeptemberi verseny neve: „Magyar Köztárság Felnőtt Országos Bajnoksága”. A felnőtt szót kiemeltem. Sajnos az a helyzet, hogy bizonyos életkor után már választanunk kell, mit szeretnénk csinálni. A felnőtté válásnak ez része és, hogy gentlemanek között ez kijelenthető. Számomra és sok sorstársamnak, akik jelenleg is indulnak versenyeken így is szabadságot kellett kivennünk a bajnokság előtt a munkahelyünkről, az egyetemistáknak pedig nem tudom mennyire mély oktatást tudnak nyújtani az iskolapadban második héten, ami egyben a felkészülésnek a pihenési része is. Nem beszélve arról, hogy 2 óráról elvileg még lehet hiányozni a legkeményebb helyeken is. Sajnos tényleg ésszel kell felkészülni egy ilyen szituációban, ami nagy felelősség az edzőnek és a versenyzőnek is.

Nyaralni pedig így is, úgy is elfogok menni júliusban, ahogy tettem azt 2002-ben és 2008-ban is. Az egyetlen különbség az lesz, hogy tudják, ezeket a dolgokat a csapatok és főleg az edzők kulturáltan kezelni? Gondolok arra, hogy az OB előtt három hónappal leülnek-e a klubok vezetői, az edzők illetve a versenyzők, hogy megbeszéljék: „Igen ekkor és ekkor van a szabadságolási időszak, de kérünk mindenkit bajnokság előtt hat héttel mindenki a bajnokságra koncentráljon!” Majd meglátjuk. egy biztos, mi többet fogunk nyolcasozni, mint idén!!

Mi lesz az OB feelinggel? Biztos, hogy egy bajnokságnak szerves része, a fagyizás a szegedi Széchenyi téren, de azt hiszem, nem ez kell, hogy az első ellenérv legyen – persze évente változhat a helyszín, ahogy változik a világ sok országában. Például Mantovában 20 éve volt utoljára olasz bajnokság, illetve Új-Zélandon évente változik, hogy északon, vagy délen rendezik-e a versenyt.

Ami a klubok szervezési költségeit illeti, nem tudom mennyiben más egy magyar bajnokságra való felkészülés, egy szegedi nemzetközi vagy egy diákolimpiával összehasonlítva.

Persze vannak fontos kérdések is: lesz e Velencén elég szállás, hely, hogy ne kelljen sátrazni, vagy mindennap buszozni? Több néző lesz-e Budapest közelsége miatt? Lesz e ponton Velencén? Lesz e katamarán Velencén, amely nem a pályán megy fel? Lesz-e mobil tribün a cél előtt? Video közvetítés vízről? Lesznek-e "B" döntők? stb.

Én bizakodom és remélem a gondolatok, amiket felvetettem eljutnak a döntéshozókhoz, szervezőkhöz, és résztvevőkhöz egyaránt. Néhányat esetleg figyelembe vesznek. A lázongók remélem kicsit lehiggadnak és adnak egy esélyt a dolognak.

De van valami, ami ennél is fontosabb! A MESZ elnökségének, szervezőinek következetesnek kell lenniük. Az nem fér bele, hogy jövőre visszaáll minden abba a kerékvágásba, ahogy eddig volt! Ezt a verziót évekig kell innentől kezdve csinálni, hogy valóban megtörténjen az a szakmai  színvonal javulás, amit ettől várni lehet, hogy az edzők, versenyzők, klubok észjárása beálljon erre a menetre, hogy a felkészülési programok valódi tapasztalatok alapján születhessenek!

Egy biztos: szeptemberben írni fogok erről is, hogy sikerült-e.

Big up

 

Egy játékos 2000

2010.12.31. 01:26

Egy játékos 2000

Hmm…egy jó, játékos kétezer. Ezzel kell kezdeni a holnapot. Érdekes, hogy a hosszú évek alatt felépített futball tudásomat nem villanthatom meg a DEK szilveszteri rangadóján, de így 2 hét kihagyás után még jobban fog esni az a bizonyos játékos. Elvégre egy hete itthon edzek és kezdek megint ráérezni az ízére a dolgoknak.

Élvezetes mert reggel, mikor megérkezek a telepre a felnőtt csapat egy jeles része, akik korán kezdenek ép végeznek, és váltóforgóban tolom a serdülő lányokkal, ami különösen élvezetes, hiszen az mp3 lejátszó kapcsán már volt, aki meg merte kérdezni kicserélheti e a sajátjára.

A lényeg a lényeg, a múlt heti játékos szigetkör után most egy játékos 2k jön. Annával beszélgettem, hogy toljuk-e…Mondhatni magabiztosan állította, hogy jó lesz, vagy én neki? Mindegy. A lényeg, hogy terv szerint a Széchenyiben pihenem majd ki a nap és az év fáradalmait egy vitán felüli, megkérdőjelezhetetlenül egyértelmű és abszolút tuti szilveszter estével a klubban megkoronázva az egészet.

Az év hosszú volt mindannyiunknak.  Végtére is  nem kevés dolog történt. Hogy a makróból vonuljak a mikroba: az év elejének nagy híre volt, hogy Dávid Imre lemond és őt Mittyán György követi a szövetség elnöki pozíciójában. A váltást rengeteg vita, feszültség előzte meg és követte a MESZ elnökségén belül és azon kívül is, de egy dolog biztos, csak 5 év múlva fogjuk látni, hogy azon a szinten jó döntést hozott e a magyar evezős társadalom. Elválik. Az év a magyar evezés, a válogatott szempontjából felemásan sikerült: csillag született Galambos Peti személyében. A váci versenyzőnek sikerült felállnia Karapiroban a könnyűsúlyú egypár dobogójára, ezzel megszerezve a sportág újabb vb érmét, amiből nincs olyan sok egyenlőre. Ezt abszolút kimagasló eredményt sajnos ellensúlyozta más csapatok visszaesése a nemzetközi mezőnyben, gondolok itt elsősorban Simon/Juhász párosra, akiknek sajnos idén nem sikerült megismételni a tavalyi bravúrt, vagyis dobogóra állni az U23 Vb-n. Klubunkból két versenyző is név szerint Aliquander Anna és Rácz Róbertnek is sikerült bekerülnie az EB-re utazó ks dublóba, ami nagyon jó hír, hiszen Ráró újoncnak számít a felnőtt nemzetközi mezőnyben. Azonban mindenkettőjük esetében mindannyian jobbra számítottunk. De, ez van. Tanulni kell a történtekből és menni tovább, törekedni a jobbra. A szövetségben az év végére kialakult helyzetben Fát András vette át a felnőtt válogatott irányítását „ideiglenesen” – bízunk benne, hogy haladni fog valahova a dolog és nem csak ideiglenes lesz. Az anyagi oldal kapcsán én nem szeretnék megnyilatkozni, vannak helyettem is,  akik eleget vitatkoznak ezen.

Klubunk szempontjából pozitív mérleggel zárunk. Ugyan edzői oldalon sok változás történt, hisz Buday Anna családja gyarapszik, az ő helyét Bán Ági vette át, míg Anti helyett Hörcher Dani kezdett el a legkisebbekkel foglalkozni. Felnőtteinket továbbra is Forró Dezső irányítja. Mindannyiuk előtt nagy kihívások állnak, hiszen meg kell tartani és fejleszteni kell a jelenleg ismét bővülő gyermek hadat.

A Széchenyi verseny egyre komolyabb, idén már 19 céges tízevezős indult, az egyetemi és normál evezős számok mellett. Ki kell emelni, hogy ez a klub dolgozói, segítői (legyen az anyuka a büfében, vagy támogató a sajtó osztályon) erre nem lettünk volna képesek. Bízunk a jövőben és ezért jövőre megpróbálunk egy új műfajjal – hosszú távú nyolcas versenyszámmal szeretnénk kiegészíteni a programot. Reméljük lesz igény idehaza a kezdeményezésünkre, de ez már tényleg a jövő.

Sikerült a klubházat újabb öt évre megkapnunk, küzdelmünket a MUSZ-gel az üzemeltetési jogokért,  a sajtó minden szinten hozta.

Az OB tekintetében láttunk már jobb évet is, de a ks négypárban (Csepregi, Rácz, Szabados, Sándor) még mindig erősek vagyunk, illetve a női ks dubló (Alliquander, László),  serdülő lányaink (Polivka, Fodor, Krausz, Illényi, Bene) és Krausz Domi is felkerült a falra. A felnőtt nyolcasnak sikerült dobogóra kerülni és még sok szép és értékes érmet nyertünk.

Augusztusban lenyomtuk Baját, ahol Teszár Bali, közel került a szkiff csúcshoz, de még nem sikerült megdöntenie. Vanczák Gergővel (aki a szkiff csúcs tartója) pedig sikerült megeveznünk minden idők leggyorsabb Bajáját dublóban, így 9:22re módosítva a verseny csúcsot. Néha belegondolok milyen lett volna 2 perccel nem megdönteni, hanem lemaradni a csúcsról – nem szeretném, hogy megismerkedjen bárki ezzel az érzéssel.  Év végén még egy hosszú távú sikerünk volt Csontos, Alliquander, László női kielboat Szabados csúcsot döntött.

Felnőttjeink közül Menyus és Csepi egy rövidebb, hosszabb időre külföldre költözött , míg Cicc visszatérését egy csontfájdalom akadályozza. Sajnos Jurászik Viktor a Fradiba távozott, míg Krausz Dominak egyéb okok miatt marad távol az edzésektől. Mindenki tolja keményen.

Majd elválik…

Ami a mikro-t illeti: Én is tolom. Még kint, de nem sokára újból itthon a DEK-ben. Idén jártam sokfelé láttam sok mindent és sok mindenkit. Az amerikai CRASH-B bajnokság, az olaszországi versenyek, az edzések kint, a finomító, az olasz bajnokság vagy a Lombard. A bajai győzelem, novemberben a zágrábi pálya látványa hajnalban. Evezni a Mincion, egy klubban mely nagyobb, mint fél Esztergom egy élmény.

És ezért az élményért jó ezt csinálni. Látni a felkelő napot Mantova felett, a Como-i tó vagy Varese, a tudni, hogy mért érdemes Bledbe menni december 8.-án. Haza utazni az egyetemi VB-re és nagy részt egyedül végig kiabálni az összes futamot, amiben magyar csapat indult az jó. Még ha hülyének is néznek. Végig ordítani egy futamot, amiben a 7 évvel ezelőtti edzőm fia lesz bronzérmes, majd kívülről látni azt a versenyt, ahol egy olyan ember/barát evez, akivel egy éve még Én eveztem és ordítani úgy, mintha helyette húznám, majd két hétig csöndben ülni az irodában, mert elment a hangom. Az jó. Faithless koncertre rohangálni Szegedről az még jobb. OBn küzdeni még, ha csak magammal is, az jó. Majd a novemberi 6k ergon 2 másodpercre közel kerülni életem legjobb ergojához, az is jó. Fél 2-kor postolni ezt a bejegyzést. Jó. December  18-án evezni, az nagyon jó.

És év végén egy játékos 2000 húzni. Az is jó…

BUÉK

Boldog karácsonyt!

2010.12.24. 22:53

Csak egy rövid mára:

Ráró: 17:53 (vagy 50 a másik óra szerint)

Csepi 17:55

...

1 kör

Vanczák 102,5 kg – fekvenyomás extra technika

...

Meg egy kis trepniszedés

...

Szilveszterkor nem tudom mit fogunk újítani – de ez ma kerek volt.

Ergos

2010.12.12. 18:09

Tegnap rendezték Berlinben a 14. Berlin Indoor Open-t, a versenyt Karsten Brodowski nyerte 5 perc 43,9 másodperccel. A web tudósítás címe: „Brodowski rockt erneut Berlin” – amit leghatásosabban talán így lehetne fordítani: „Brodowski ismét lezúzta Berlint”

Sokat lehetne írni arról, hogy kik a világ legjobb ergosai, de arra ott a FISA és Concept honlapja, hogy tájékozódjon mindenki. Most inkább foglalkozzunk magával az ergométerrel illetve a különféle evezős gépekkel.

Az ergométer története

Az evezős ergometer, vagyis az evezős mozgás utánzására, szárazföldön használható, mechanikus testkultúra fejlesztő gép, szinte egy idős magával a versenyszerű evezéssel, vagy legalábbis nem sokkal fiatalabb nála – attól függ mihez datáljuk a klasszikus versenyszerű evezést. Az olimpiákhoz, az első Oxford-Cambridgehez, esetleg a a ködös Albionban a kikötőhajókhoz siető vezércsónakok versenyéhez? Ez utóbbi azért jelentős, mert csak az első kapott fizettséget szolgálataiért. De visszatérve az eredeti témához, gondoljunk bele, milyen lenne, ha 2 hónapot a tengeren töltve nem a jól bevált C2 „C” modellen, hanem a mellékelt képen szereplő csodán kellene edzenünk, feltéve, ha az 1900-as évek elején igyekeznénk a Henley regattán részt venni.

A régmúlt lehetőségeit idézi ugyancsak a „Koponyák” c. film több jelentében is szereplő, inkább súlyzózásra alkalmas gép (ezt most nem linkelem, de mindenki keressen rá, mert több klasszikus evezős jelenet is szerepel a filmben).

De ugorjunk pár évet: 1981 telére, amikor a Dreissigacker testvérekben felötlik az ötlet egy beltéri evezős edzőgép készítésére. Majd 1981 őszén elkészül az első „Model A Indoor Rower”. Innen már csak egy lépés, mikor 1982-ben a bostoni CRASH-B evezős klub érdeklődést mutat egy beltéri evezős verseny rendezésére (indoor rowing competition). Ami azóta történt már történelem. Túl vagyunk több, mint húsz CRASH-B amatőr ergometer világbajnokságon, a világ összes evezős országában rendeznek ergometer versenyeket, 24 órás, egy hetes maratonikkal próbálják egymást überelni a világ evezősei és mindne valamire való edzőteremben van már legalább egy ergometer.

De mégis, csak egy lényeges dolog változott. A verseny evezősök képességeinek felmérésére egy egyedi eszköz született, valamint egy olyan eszköz, ami több ezer embernek hozta el az evezős mozgást a klubjába, lakásába, teraszára.

A Concept 2 A-B-C-D-E modellek

Hogy az elején kezdjük: gyakorlatilag egy bicikli lánc húzogatása volt az alap.

A Concept evezős gépei a levegő ellenállását használják, mint közeg a tevékenységre (léteznek a víz, a mágnesesség és egyéb ellenálláson alapuló gépek is). Ezt a gépet minden evezős ismeri, hiszen gyakorlatilag ezt használják mindenhol a világon. A termék 5 generációja közül gyakorlatilag az első és második, illetve az második és harmadik között voltak lényeges eltérések. Érdekes, hogy a cég harminc éve alatt a gépek kb. 10 évente követték egymást, míg a 2000-es évek második felében megérkezett a D és az E modell, amiket jelenleg is párhuzamosan gyártanak. Hajtását tekintve a C-D-E modellek között nincs akkora eltérés, mint az A és B-nél volt. Gyakorlatilag ugyanaz az érzés. Ami lényeges és hasznos újítás volt: széles kocsi sínnek köszönhetően az kocsi nem billeg, az áttétel állítása egyszerűbb, amióta nem a fogaskeréken kell a láncot átdobni (A;B), de a lábtartó sarokpántja os legalább ekkora innováció. A „D” modellel érkezett meg a PM3, amit nem sokkal később követett a PM4 monitor. Ez már lehetővé tett olyan opciókat, amik klasszikusan az edzőtermeknek készítettek: saját chipkártya az edzések tárolására, előre beállított edzéstávok, memória. A hajlított nyél, vagy a csapásgörbe mutató, pedig evezősöknek volt igazi kedveskedés. Az „E” modelt már teljesen a fitnesz termekbe készítették: a magas sín, a halk zaj, mind olyan új tulajdonság, ami igazi, hardcore evezősöknek már kicsit túlzás, nem is beszélve a PM4 monitor „halacska” edzés programjáról. Kíváncsian várom, mi lesz a következő lépés – igaz a skierg mellett nem tudom mi jöhet még.

Rowperfect ergometer

A Rowperfect ergometer, amennyire tudom körülbelül egykorú a Concept (C2) hasonló termékével, ami azonban lényeges különbség, hogy Rowperfect már a C2 PM3 monitorjának megjelenése előtt rendelkezett csapásgörbe mutató funkcióval. Jelenleg a kiértékelő szoftver az, ami talán kiemelkedik az ugyancsak néhány ráncfelvarráson túl esett gépen. Hogy miért mégis a C2 a világvezető terméke? Kit tudja? Elsősorban talán az ár, hiszen a rowperfect gépek lényegesen drágábbak voltak a kezdeti időszakban éppen a kiemelkedő szoftver miatt. Vagy éppen mert a Rowperfect géphez valóban tudni kell evezni, ugyanis ez a guruló villás hajók elvét használja, vagyis a minden mozog mozgás közben (ún. dinamikus ergo), míg a legtöbb ergometernél nem (statikus ergométer lásd alábbi kép). Nem véletlen, hogy a Concept a kilencvenes évek közepén a „Slide”-jával próbálta meg az ilyen érzésre vágyó vásárlóinak kiszolgálását. Azt hiszem nem véletlen, hogy Xeno Muller úgy ír a gépről, mint a világ legjobb ergometere.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Dinamikus / Statikus

Waterrower

A Waterrowert 1988 óta gyártják, talán a leginkább fitnesz és rekreációra tervezett gép. A szerkezet vízet használ ellenállásnak, mit egy tartályban egy keverő lapát mozgatásával forgatunk. A víz csobog, viszonylag halk – teljes élmény mondhatni. Az alapvetően minőségi fa felhasználásával készülő gépek tökéletes bútornak minősülnek minden szebb, nagyobb lakásban. Hajtását tekintve leginkább eltér a C2-es gépektől és valamennyire az evezéstől is, mert a vizet másképp kell hajtani egy rotorral, mint egy lapáttal. De tény, hogy szép és jó a hangja.

Biorower

A legfiatalabb gép és egyben a legtökéletesebb szimulációja az evezésnek. A Biorower bécsi céggel személy szerint 2007-ben a linz-i világkupán találkoztam, ahol az akkor kb. fél éve elkészült egypár evezős modelljüket mutatták be. A gép kitér a két külön kar használatára a scull evezésnél, az egyensúlyra eltérően reagál a viízfogásban és csapás közben. Technikai oktatásra is alkalmazható hiszen a szoftver, amit használ mint a rowperfect gép esetében a csapásgörbe pontos leírását is támogatja. Az ára természetesen ennek a legmagasabb, ugyanakkor a cégnél elérhető a kettes és négyes verziója is a gépnek. lsd kép.

 

 

 

 

 

 

 

 

Hogy melyiket érdemes választani? Ha versenyezni akarunk, akkor a C2 gépei, ha evezni a Rowperfect és Biorrower gépei, míg hétköznapi mozgáshoz a Waterrower a legjobb választás. A jövő szempontjából pedig a legjobb az lenne, ha minden klubnál lenne lehetőség egy új ergora minden évben.

Természetesen ez az írás nem teljes, hiszen a mágneses és egyéb eszközök hosszúsora létezik még ezeken kívül. Ugyanakkor mégis segíti az olvasót abban, hogy megértse többféleképen is lehet télen „evezni”

ui.: Ereditileg egy 20 perces ergo viadalon kellett volna ma részt vennem, de egy csúnya megfázás miatt le kellett mondanom...hát van ez így...

 

A kérdőív

2010.12.06. 00:34

Kedves olvasó!

 

Kérlek végy néhány percet és válaszold meg a kövekező evezéssel foglalkozó közvélemény kutatást. 17 kérdés, kb. 10 perc. Köszönöm előre is!

https://spreadsheets.google.com/viewform?formkey=dGdlbURkR1ExLWU4MnpVUFZaSVRkSkE6MQ

A lista

2010.11.22. 23:39

Van egy tartozásom egy kedves barátom felé…

A bejegyzés persze erről fog szólni, de egy kicsit messzebbről kezdem. Egy kicsit nosztalgikus lesz, de utána rátérek a lényegre!

Mikor kezdő evezősként a Danubiusba kerültem, úgy 9 éve, egy kicsit más volt a csapat, mint most. Egy kicsit más volt a felállás, a hajópark, az edző és edzés. Azt hiszem, az volt a Danubius egyik igazi nagy korszaka. Az edzések, a felnőttek és ifik között közösek voltak, volt négy szkiff, amiben felváltva küzdöttünk, a Levitzky volt az egylet legjobb hajója. Zsolti még tényleg Cica volt, Menyus és Martonfy Laci már vágósúlyba került, Ráró és Vercsi talán már gondolkodott az evezésen, Csepi és Hörbi kormányosként bontogatták szárnyaikat Albert bácsinál, Goló volt már akkor is Cica mellett a legmagasabb. Finya, Lopez, Albert bá és Farkas Gabi voltak az edzők. Károly edzés után a Nagyházon büfét üzemeltetett. A sikertermékei közül a 10 forintos isostarnak hívott sárga termékét, a 20 forintos kakaómasszából készült csokis kenyeret vagy a klasszikus zsíros kenyeret emelném ki. A kunyó kru már alakulóban volt, de még nem éreztek rá. Gergő már akkor vert mindenkit sífutásban, bringán és futásban és azok a bizonyos szigetkör csúcsok is akkoriban születtek!  A női csapatnak ma is bármelyik klub a csodájára járna: Kulifai, Székely, Barz, Fekete, Zarándy, Buday, Aliquander, Stift E.. És ők mind válogatottak voltak! A legnagyobbakkal edzettünk együtt! Az „a” négyes címvédő volt akkor, amit azóta sem sikerült megismételnie Danubiusos csapatnak – Honti, Baka, Dalos és  Amiga maradandót alkotott 2001-ben. Edzések végén Peszleg Zoli és Keresztes Karcsi tolta keményen a bicepszet és én nagy szemekkel néztem mi ez itt? Esztergomban csak az edzőm volt nálam erősebb, ott ketten voltunk, Csabival, itt senki sem voltam.

Mikor először kezdett leesni hol vagyok már késő volt. Első evezésem az akkor 16 éves Zsoltival az NDK dublóban, amit később Luzernnek neveztek el életem egyik leghosszabb evezése volt addig!

Az 57-es kőig tartott.

Az első szigetkörömet Dalossal, Amigával és Vanczák futottam.

Úgy otthagytak, ha nem jön szembe Lopez a Berlingóban az akkor 7 éves körüli Bendivel és állítja meg őket valami bagatell úgy miatt vissza sem találok sose a PM házhoz. A gondnok még árult sört és a PM-esek teniszezni jártak a salakra, mindig volt foci és a nagyterem bal oldalán voltak az ergók, a férfi öltözőben a kondi. Haller gyakran járt hozzánk tornatermezni az oszlopos gimnáziumba, tanmedencézni vagy kör kondizni. Ilyenkor estek meg olyan dolgok, mint lyukas mosdó kagyló nem csupán vízzel való teletöltése edzés közben, vagy az Atlantában Hallerral, Dalossal, Menyával evezés. Hosszú távú előtt minden hétvégén Óbudai-sziget kerülés szkiffben: az Ormosban, vagy az azóta szomorúbb sorsra jutott Matternhorn-ban, esetleg négypárban. Menya És Laci, Liba Sobják szkiffjében nyomatta és Gergő is még csak álmodott a Filippiről. Anna evezet az egyesület egyetlen szénszálat valaha látott hajójában a Posziban és Kuli Krisztáé volt a Kisházon a szövetségi Empacher. A detektívtükörnek má csak a legendáját halottam és mindannyian szerelmesek voltunk minden lányba az ifi nyolcasból (Tehát ha valaki az ifjak közül nem tudná kicsoda Vimi Zita, Herdliczka Zsófi, Kovács Clau, Sai Dóri, Bagi Erika, Pető vagy Petrák Orsi, hát ők voltak azok a bizonyos lányok – ez olyasmi mint a hasonlat a fával, a gumival és az acéllal…).

Kemény időszak volt!

Ha Haller lent volt, biztos, hogy a földbe döngölt, de legalább porig alázott engem, vagy valakit. A fiúk: Dalos, Amiga, Gergő, Vámos, Liba és mindenki, aki csak egy nappal is idősebb volt nálam folyamatosan csak a lehetőséget kereste, hogy rámutasson nem budapesti voltomra, vagy csak, hogy kihasználja kevésbé fejlett beszólási hiányosságaimat. Mindig volt egy félmondat egy beszólás…de ez volt az a kategória, amikor nem adja fel az ember, mert nem lehet! és maradtam, és azt hiszem nem bántam meg…

Így történt, hogy a 2002-es nyarat kormányos perorban evezetem végig. Történt mindez mert a szegedi nemzetközi első napi, fergeteges kisdöntőjét Dalossal ketten húztuk csak szkiffben. Ő a Mattern Hornban én az Ormosban, mert senki más nem jött fel a futamra. A versenyt Dobieczky Sanyi bácsi vezényelte és mi első 1750 métert  20-as tempóval eveztük le, hogy a végén egy 45-ös tempóra felnyomott finissel döntsük el. Nyertem, de mai napig nem értem, hogy-hogy nem fújta le az öreg Pipás a versenyt komolytalan versenyzésért? Szóval, ezután a verseny, után és mert Amiga nem vállalta az OB-t bekerültem abba „A” második négyesbe – ami később elvérzett a csepeliek ős négyese ellen, amiben nem kisebbek ültek, mint Schneider, Bartal, Végh és talán Zorándy (de benne nem vagyok biztos). A lényeg, hogy abban az évben az akkori MTK fiú telepén edzettünk 3 hétig az OB előtt. A West Balkán még a Kopaszi-gáton volt és mi kőkeményen edzettünk minden nap kettőt + a kondi!!! Anti és Manó válogatót húzott az ifi négypárért, én pedig Dalossal nyomtam kox perorban Honti és Baka ellen, amikor nem négyeseztünk, nyolcasoztunk.

Sokat tanultam a csapattársaktól, kicsiktől, nagyoktól…meg minden, el tudjátok képzelni milyen volt először lemenni az M0-as hídig? Lényeg a lényeg. Dalossal rendszeresen egy vitát folytattunk: ő, a tökéletes, technikailag magas színvonalú, könnyed de gyors evezést akarta, én meg azt, hogy amikor csak lehet verjünk meg, ott és ahol lehet, mindenkit edzésen, aki mellettünk ment. Ennek volt köszönhető a folyamatos rivalizálás a non-kox perorral, akiket néha még el is kaptunk. Egyik alkalommal, egy normál 20-22-24-26-os iramjátékban mentünk valamelyik csapat, vagy mindenki ellen, de valahogy nem ment…nem ment és mi lemaradtunk és mint ilyenkor a legjobb csapatokkal is előfordul, elkezdünk veszekedni, hogy „technika vagy erő?” A Kis-Duna csendes ágát felverte vitánk zöngéje, valahol a vajdának a háza és az M0-ás között jártunk. 8 percig tartott úgy emlékszem egy-egy menet és mi valahol 5 és fél percnél jártunk. Lopez jött mögöttünk és rendszeresen a váltásoknál bemondta a tempót, illetve mindig mondta is a csapatoknak, mert csapásszám mérője talán csak Barz Gittának volt az egész klubban. Mi meg csak vitatkoztunk, hogy így meg úgy, aztán perortársam egyszer csak így szólt, ha pontosan tudom idézni:

-          Igen, b**d m*g!!!! Itt az erő, b**d m*g!!! – és tempó elkezdett emelkedni.

Lopez bajsza alatt talán elmosolyodott mindezen a közjátékon, enyhén gázt adott, majd folytatta, azon a kellemes, mindig nevető, de azért komoly hangján:

-          27….31….35……………….. - jobb kezében a csapásszámmérő, balkezében a gázkar, haja lobogott a menetszéltől és talán azon az előző nap bekészített kovászos uborkán járt az agya, amit az aznapi vacsorához fog majd fogyasztani, és amit a padok mellett hagyott a napon az MTK telepen és talán az öreg Csekó már rájárt -……………….38………………… ……………………..43……………………………………- már közeledtünk, de még mindig volt egy-két hajó ……………… …………………………………….. ……………………….      …………. …………………51………………………………………55…..........................................VÉGÉ!!!!!

És megnyomta a dudát.

Végigtoltuk az edzést, aztán a bajnokságot is keményen! A Banyolesben, aztán Nottinghamben asszonnyá tettük az olaszokat és még egy csapatot a kisdöntőben négyesben az egyetemi vb-n.

És mindezt csak azért kellett leírni, hogy tudjátok, hogy értsétek, mért készítem a következő összeállítást, amit a Dalostól kapott anyagokból állítottam össze most, mert már megérett az ideje!

O.

 

A Lista

   1. Ágyon – mikor: 2009.06.30

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2.    2. Beckhammel haverkodik az amerikaik magyar bajnoka – mikor 2009.09.07

Bár a legjobb magyar eredmény hivatalosan Varga Tamás ötödik helye volt a poznani evezős-világbajnokságon, két vb-arany jelenleg mégis egy budai lakásban van. Tulajdonosuk, Francia Zsuzsanna mindössze hároméves volt, amikor szüleivel Szegedről az Egyesült Államokba költözött, így a világ egyik legjobb evezőse Amerikának szállítja a sikereket. A versenyek után azonban mindig hazajön a nagymamájához. – klikk ide a teljes cikkért

Harvardi evezés – mikor: 2009.11.25

http://canadapt.blog.hu/2009/11/22/harvardi_evezes

Egyébként ennek is van köze dekeshez, aki kitalálja, hogy mi kap egy csokit J

4.     Rossz start – mikor: 2010.01.19t_

http://www.indavideo.hu/video/_Rossz_start_

5.     Evezés: edzés közben hunyt el a görögök válogatott versenyzője – mikor: 2010.04.15 (Egy közös West Balkános (már a nyugatinál) este után)

Mindössze 31 évesen elhunyt Dioniszisz Nikoluzosz, a görög evezősválogatott tagja.

Az evezős a görög bajnokságra edzett, amikor rosszul lett a hajóban. Orvos nem volt a közelben, a mentők pedig 40 perc múlva értek a szkiniaszi helyszínre, így a sportoló életét már nem sikerült megmenteni. Nikoluzosz halálának oka szívelégtelenség.

Teljes cikk itt

.     Blogra kivánkozik – mikor 2010.04.21.

 

    

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Problem solved – human car hybrid runs on electricity and people – mikor: 2010.09.06.

 

http://carscoop.blogspot.com/2010/08/humancar-hybrid-that-runs-on.html

8.     Blog ajánló evezős érdekességekkel  - mikor: 2010.09.06

http://olimpiak.blog.hu/2010/10/28/az_olimpiai_bajnok_kulonos_halala

9.     Egy közérdekű link – mikor 2010.09.20.

http://www.midunank.fw.hu/

Persze az évek alatt sokkal több minden volt, de ennyi maradt meg a levelező programomban.  (meg hát a bringázásokat, a lupai nyárbúcsúztatókat, a politikai okfejtéseket, a időjárassal összefüggő elméleteket, a Csepeles időszakot, a visszatérést, a kadett kipufogó dobját, a humuszt, sítáborokat, a roadmovie feelinget nem lehet ennyiben leírni!!

Jó éjt!

ui.: És Dalos, mielőtt bármit kommenteznél: „Vedd ki a fejed a s………”

 

Karapiro 2. A magyar csapat

2010.11.07. 23:33

Éjjel véget ért a a karapiro-i evezős világbajnokság, amely a világnak ebből a csücskéből nézve talán régóta az egyik legjobban megszervezett vb volt. Erről youtube-on, közkézen forgó videó ad tanúbizonyságot. Az, ahogy a megszólítottak és a verseny előtt beszélnek megáról a versenyről az nem mindennapi. A közvetítés, és a pálya mellé épült új tribün, céltorony nagyságát és Új-Zéland evezős szeretetét láthattuk minden futam alatt, ahogy egyként szurkolt a tömeg (66771 fő összesen) a hazaiakért, akik nagyon-nagyon jól teljesítettek.

Persze, mindez messze van tőlünk. Majdnem 20 000 kilométerre légvonalban és legalább 25 óra utazásra repülővel. Mégis, az elmúlt héten két sportoló nagyon is közel hozta hozzánk az eseményt: Lengyel Mónika, pár napja megszerezte női adaptív egypárban a 4. helyet és Galambos Peti, akinek ma hajnalban volt a versenye.  

Azt hiszem nyugodtan kijelenthetem: mindannyian abban bíztunk, hogy Peti nyer, de legalább a dobogón ott lesz. Írom ezt az idei szezon után, ahol az első világkupa győzelmével mindenkit meglepett, még talán saját magát is, amit úgy tudott felülmúlni a Luzernban, hogy mai napig senki sem tudja, hogy milyen is volt az első világkupa döntője, csak azt, hogy, azon a bizonyos luzern-i futamon az utolsó négyszáz méteren négy vagy öt másodpercet hozott, majd ennyit vert rá, az addig első helyen haladó olasz Mianira. Aztán jött az EB, ahol a normálsúlyúak között tette le névjegyét és mutatta meg, hogy mitől erős a bors. Saját bevallása szerint is nagyon sokat tanult az Európa bajnokságon, elvégre nem minden nap versenyezhet az ember Tufte vagy Synek ellen. (Ugyan zárójelben megjegyzem, lehet, hogy többet ért volna egy még inkább megerősített európai könnyű győzelem – de ez csak egyetlen gondolat). Hősünk top formában érkezett, és középfutammal koronázta a menetelését a döntőig, ahol 1000 méternél úgy otthagyta az ellenfeleit, mintha csak akkor kezdődött volna számára a verseny.

A vasárnapi döntőn ismét ott volt Miani és sokak meglepetésére a dán Stephansen rajtolt Peti mellől, holott róla a legtöbben csak mosollyal beszéltek korábban, hiszen ő „csak” ergón tudott maradandót alkotni. A rajtból ugyan Stephensen vagy Miani indult leghamarabb, de Peti hamar visszaverte őket és a hosszú csapásaival, majdnem egy hajó előnyre tett szert. Az ellenfelei ugyanakkor nem engedtek és mindannyian ott küzdöttek szorosan mögötte. A versenyt nagyon jó volt nézni, csupán a versenyzők evezése miatt. Mindegyik versenyző stílusán jól látszott a világ, melyik részéből való volt. 500 méternél Petire elkezdett felcsúszni Miani, de Babac és Takeda is egy hajó távolságra voltak tőle. Stephansen, mint egy gőzgép pörgött és elindult, hogy középfutamhoz mérten szerepeljen és ekkor Miani odaért Peti mellé, mikor a kamera váltott és 750 méterre már fél hajóval vezetett. Peti és Babac, azonban nem hagyta és ment vele. Mindeközben, azon gondolkodtam, hogy Mianianak nagyon könnyűnek tűnik a mozgása, és még nagyon sok  van hátra, szóval bárhogy alakulhat. Aztán 1500 méterre ez az előny már másfél hajóra duzzadt és Babac feljött Petire. Majd Miani tovább növelte az előnyét és mikor Rapcsi üvöltését meghallottam láttam, hogy Peti is így tette és megindult, hogy visszaverje Babacot. Itt a tempó már olyan érthetetlenül magas volt, de Peti és Babac már nem tudott beleszólni Miani menetelésébe, hiába hajtották egymást. Aztán az utolsó 150-100 méteren Babac volt az, aki el tudta dönteni és így Miani és Babac után Galambos Peti érkezett harmadikként a célba.

A futam után annyi látszott csak, hogy Mianit leszámítva mindenki elfáradt, de nagyon. Peti fáradtan a kivette lábát a hajóból, és mélyen levegőt keresett.

Ez egy gyönyörű eredmény. Nem semmi teljesítmény, nem egyszerű, nem egy év munkája. Ezzel az eredménnyel „hősünk” karrierjének egy új stációjába érkezett, amit, reméljünk, csak magasabb szintre tud majd emelnia későbbiekben. Peti a jelen, legjobb magyar evezőse. Ez vitán felül áll. Eredménye  sokunknak iránymutató és egyben egy szint is, amihez mérhetjük magunkat. Az, hogy ő eljutott idáig a kitartás, a fáradhatatlan munkabírás, az el-elfáradó csapattársak és ellenfelek nélkül, az edzők és az edzésbe, edzőtáborokba, világversenyekbe ölt energia és nem utolsósorban szerencse és pénz nélkül elérhetetlen lett volna. A kérdés már csak annyi: lesz e még belátható időn belül ilyen kaliberű evezőse Magyarországnak, illetve, hogy a kinevelésében a Peti, és az előtte sikereket elérők (Varga, Hirling, Haller, Pető, Hajdú, Alliquander, Novák, Kokas) révén megszerzett tudás, tapasztalat örökíthető e a jelenlegi és jövőbeli aspiránsokba?

Biztos sokakban felmerül, hogy ez az írás mért elsősorban Galambos Peti teljesítményére irányul és mért „szorul háttérbe” Lengyel Mónika? Nem szorul háttérbe, sőt! Ugyanakkor látni kell, hogy Móni hajó neme, a maga mezőnyével még ismeretlen sokunk számára, ugyanúgy, ahogy Móni maga is, ugyan a győri versenyző már nemzetközileg is egyre jobban szerepel és folyamatos keménymunkát végez Székely István felügyelete alatt, mégis leginkább klubja és térsége és közvetlen ellenfelei ismerik mélyebben. Remélem ez megváltozik és, ahogy Olaszországban, itthon is elindul egy komoly szakmai munka, ami az adaptív evezősöket minden szempontból kiemeli. Negyedik helye nagyon szép, és előre lépés tavalyi hatodik helyéhez képest.

Hajrá magyarok!

Ma hajnalban, legalább is európai idő szerint hajnalban, de a világ túlsó felén, Új-Zélandon délután, tavaszi napfényben, elkezdődtek a 2010-es evezős világbajnoki döntők. Szerencsére az interneten élőben követhette mindenki (de lehet, hogy a csillagos sportadón is). Én is így tettem, még mielőtt elindulnék hajnalban a velencei reptérre, hogy részt vegyek a DNHE évadzáróján, otthon, remélhetőleg sok ismerőssel, baráttal együtt.

Őszintén: nagyon boldog voltam, hogy ismét láthattam azt az azúr kék új-zélandi égboltot, ami alatt hősiesen küzdhettem három sztárral, akik…de talán nem is erről kellene írni most.

Az első verseny, aminek a befutóját láthattam valószínűleg a legjobb befutó lesz az egész versenyen! Ez ks négyesek versenye volt, ahol Anglia, Ausztráliával és harmadik helyen Kína lett a sorrend, de őket mindössze egy tizedmásodperc választotta el egymástól.

A reklám – vagyis a ks négypárak ceremóniája alatt megnéztem Galambos Peti középfutamát és összefoglalásként csak annyit írhatok: a víz nehéz volt, mindenki gyűrte, tolta, de egyszer csak Peti ott hagyott mindenkit a második ezren. Az Martin Cross, az angol szakkommentátor elmondta Peti eddigi karrierjét, technikájáról kiemelve, hogy nála valószínűleg senki sem evez hosszabban a ks-k közül, és éppen emiatt tud ilyen hatékony lenni a szkiffben, viszont éppen ezért nagyon nehéz lesz egy igazán jó partnert találni mellé dublóban, de ez egy másik történet, máskorra – Hajrá Peti!!! Holnap veled vagyunk!!

Mikor visszakapcsolódtam az élő adásba a női perorok versenye már elkezdődött, és 1000 méterhez érve egy dolgot láthattunk, azt, ahogy az új-zélandiak, Juliette HAIGH, Rebecca SCOWN, leiskolázzak a világot. Iszonyatos tempót eveztek, 37-es csapásszámmal, daráltak és messze elhagyták a mezőnyt, ahol az angolok, amerikaiak és Ausztrália küzdöttek egymással a második és harmadik helyért. Végül Ausztrália csúszott le a dobogóról.

1400 méternél egyszerre egy robajlást lehetett hallani, vagyis a hazaiak szurkolását, ami áthatotta az egész verseny atmoszféráját innentől kezdve az össze új-zélandi érdekeltségű futamban és innentől kezdve csak ilyen következett.

A férfi perorok rajtjánál örömmel láttam egyes pályán Carboncinit és Mornatit, akikkel egy hónapja még együtt söröztünk Csepivel az olasz OB-n (egyébként Carboncini otthon szkiffben 2. helyet szerezte meg a bajnokságon). Ahogy mindenki várta az angolok és a kiwik között ment a küzdelem, 1000 méternél még a görögök is jelen voltak, de egyértelmű volt, hogy ez a verseny nem róluk fog szólnik. A harminchetes tempónál és annál a hossznál, ahogy ez négy srác tökéletesen mozgatta a hajót, csak a versenyük volt szebb látvány. 1500 méternél egy fél hajóval az angolok érkeztek a sprinthez, de az, az otthoniak kedvezett, negyvenes csapásra emelték az utolsó 300 méteren és a közönség díjazta is a versenyt ezt, ahogy előbb írtam. De az angolok visszaverték ezt a támadást, mi lesz a vége? Istenem. A befutót, senki sem látta és ekkor Eric Murray magasba emelte a kezét és kiderült: Hamish Bond-Eric Murray páros megvédte világbajnoki címét. Ahogy a szakkommentátor mondta, minden idők egyik legnagyobb peror versenyét láthatta a nagyérdemű. (Már nem is áll az előbbi mondatom? -  érdemes megnézni az archívet!). Ezzel a srácok megszerezték harmadik világbajnoki címűket.

Női szkiffben (ahogy a férfiben) az előzetes netes vélemények alapján csak egy kérdés volt: avatunk- e cseh világbajnokot? Utána pedig, megtudja e verni valaki Eketyerina Karstent? Mindenesetre örömteli volt számomra, hogy Iva Obradovics döntőbe került, hiszen őt sokszor láthattuk Szegeden és Bledben versenyezni. Svensson robbantott a rajtból és 400 méternél vezetett már egy hajóval, előnyét még fél távnál is tartotta, Knapkovával és Karstennel a nyomában. De mi lesz a vége? Nagyon lassan közeledett a cél, mintha minden megállt volna egy percre, ahogy a közvetítést néztem. Csak szép nyugodtan. És ekkor 1300-nál Karsten elkezdett valamit, mint egy gőzmozdony, vagy egy dízelmotor, aminek ekkora sikerül elérni e turbót, megindult és ott hagyta Knapkovát. Ugyanekkor Emma Twigg meghallotta a hazaiak támogatását és megindult. Miközben Twigg ráment, sőt otthagyta Knapkovát, Karsten Svenssont ostromolta!!! Mi lesz a vége, hiszen 1750nél Twigg Karstent támadta!!! Twigg 39-ccel, Karstent tolta maga előtt – de volt idő, volt méter és kitartott a Svensson – Svéd világbajnok, Belarus ezüst és Emma Twiggnek otthon sikerült bronzot szereznie.

Svenssonra egyébként negyven az egyhez lehetett fogadni – kíváncsi vagyok ki gondolta, volna, hogy neki fog sikerülni.

Férfi szkiffek jöttek zárásként. A rajtlistából egyedül csak Zhang lógott ki igazán, hiszen neki ez az első vb-döntője, de az ellenfelei, mondjuk úgy, a szkiff nem éppen humoros alakjai. Spik, aki most léphet ki az öreg árnyékából, Drysdale, a hazai pálya előnyén, Tufte aki, mint Xeno Muller ha olyanja van nyer. Campbell, akire mindenki úgy gondol, mint a jövő, és aki „mért nem nyert még VB-t” és végül Synek, aki a legjobb oddsokkal indul az évet figyelembe véve. Campbell indított legerősebben, mögötte Spikkel és meglepetésre, de a sorok 500ra összezártak, még nem is kezdték, de már nagyon , nagyon komollyá vált a verseny. Mi lesz itt? Drysdale 4. 700nál, de csak fél hajóval. Tufte valahol a pálya végén kóválygott, de talán őt nem lehet leírni. Az öreg Mahe 800nál már elakarta dönteni és elkezdte tolni a többieket, Synekt  maga előtt nyomva másodikként érkezett a harmadik ötszázra. 34-es kocsival evezett az első három, és ekkor Synek elkezdte a távolodást. De Drysdale nem hagyta. 1250-nél Drysdale nem akarta elengedni, de Campbell is ott volt. Ekkor kezdődött el a tribün robaja, Synek viszont, mintha csak könyvből olvasta volna verseny történetét és 1600 méternél egy hajóra tudta emelni előnyét. 250 méter vissza, Synek nagyon vezet és Campbell üldözi Drysdalet, A cél egyértelmű: Synek leiskolázta a világot! Drysdale, ahogy tavaly, idén is végig bírta Cambell előtt. Synek ezzel túl nőtte a nagy öreg, Vaclav Chalupa életművét, hiszen a 14 éven keresztül első számú cseh szkiffesnek nem sikerült soha az élen végeznie, de ő most, felállhatott a dobogó legfelső fokára, 5 év munka után.

Ahogy Petiről is írtam, így még valakiről kell írni: Lengyel Mónikáról, aki női adaptív egypár versenyben állt rajthoz, és tavalyi 6. helye után idén sikerült a 4. helyre előbbre lépnie, ami nagyon szép eredmény, sőt bízzunk benne, hogy jövőre Szlovéniában még közelebb tud kerülni vagy akár felkerülhet a dobogóra is.

Ma estére pedig egyet: mindenki nézze Galambos Petit, és szurkoljon neki! 2:18-kor.

Big up – megyek haza

ui.: a legszebb Bond és Murray sétája volt a verseny után, ahogy végig mentek a kordon mellett és kezet fogtak,majd’ mindenkivel, aki gratulálni akart nekik – otthon…otthon vagyunk!

 

Karapiro tények

2010.11.01. 22:40

2010 különleges év. Különleges, legalább is evezés szempontjából, mert 14 év után ismét világversenyt, egyetemi evezős világbajnokságot tartottak hazánkban (Szeged, augusztus). Különleges, mert ismét a elmondhatjuk magunkról, hogy könnyűsúlyban, ergométeren, a világ legjobbjai közé tartozhatnak sportolóink (Varga T. Alliquander A. – Boston február), mert ismét volt döntősünk ifi vb-n és az első ifi olimpián is (Uglik-Kiss női peror), ismét volt dobogós hajónk a tengeri vb-n (Juhász-Simon dublóban), sőt, mindezeken és néhány egyéb apróságon túl egy sportolónk nyerni tudott két világkupa futamot könnyűsúlyú egypárevezősben. És különleges mert ez a versenyző, név szerint Galambos Péter, másodmagával, Lengyel Mónikával (női adaptív egypár) részt vehet a tegnap kezdődött evezős világbajnokságon, Új-Zélandon, Karapiroban.

Peti és Móni eredményéről, a szokott helyeken (www.hunrowing.hu www.fisa.org) gyors és naprakész tájékoztatást szerezhet minden érdeklődő. Eddigi szereplésükről annyit, hogy Peti sikeresen első helyen ért célba előfutamában, míg Mónika november 2.-án magyar idő szerint 2-kor (éjjel) áll rajthoz.  Sok sikert nekik!!!

Új-Zélandon utoljára 1978-ban tartottak világbajnokságot, hazánkat akkor (ha jól tudom, de nem tudom leellenőrizni sehol) Ambrus Marian képviselte (edző: Szabó Károly). A Lake Karapiro egy mesterséges tó, amit a karapiro-i vízerőmű építésekor hoztak létre. Az itt rendezett versenyek és egyben az új-zélandi evezős szövetség egyik főszponzora a Mighty River Power (jó név, nem? J).  A pálya alapvető tulajdonsága, hogy nem lehet körbe sétálni, vagy mellette bringázni, mivel jó részt a part messzebb, illetve magasabban fut a bójasortól, leszámítva az utolsó pár száz métert. A rajt tökéletesen szélvédett, ugyanakkor a pálya iszonyatosan szeles tud lenni. Erre jó bizonyíték, hogy a VB első napját el is kellett napolni, illetve a megnyitó napján készült képek is jó képet mutatnak. A helyi országos bajnokságot, éppen ezért általában úgy szervezik, hogy mindig legyen egy pótnapra (pl.: vasárnap) lehetőség, így a verseny alapvetően keddtől szombatig tart, zárásként egy bankettal – az erről szóló emlékeinket Menyával, Lacival és Zsolttal majd egyszer egy könyvben publikáljuk! Az idei versenyre egy új céltornyot és lelátót is építettek, ezek meglehetősen növelik a pálya infrastruktúráját. Ami azonban kicsit fura, ha az ember megnézi a tavat a Google-maps-en, amin épp egy sárkány, vagy maori kenu verseny folyik, nem igazán tűnik egyenesnek a rajvonalból szemlélve… Ettől függetlenül, a helyiek válogatottja itt edz jó részt, és ha helyi evezős belpolitikai csatározásokat félre tudják tenni, általában teljes csapattal. Ami nem könnyű! A szigetcsoport, melyből az ország áll, majdnem 3000 kilométer hosszú, az ifik itteni közös edzését a családok finanszírozzák, foster-familyk (vagyis mostoha családok) segítségével, a „lurkók” itt tanulnak, edzenek ilyenkor 3 hónapig. A klubok javarészt rövid, és vékony folyókon, tengeröblökben, kisebb tavakon találhatóak, mégis a 4 millió lakosú ország nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint, hogy a világ legjobb evezős nemzetévé váljon. Erre nagyon jó esélyük is van, hiszen 2005-ben 5, míg tavaly 4 aranyérmet nyertek, elsősorban kis egységekben és valljuk be őszintén, az idei VB legnagyobb sztárja mégis Mahe Drysdale és Emma Twigg.

De, ha már a neveknél és a mezőnynél tartunk, nézzünk, néhány információt a legfontosabbakról: a versenyzőkről! A legtöbb versenyzőnek úgy két hete kellett érkeznie, hiszen a CET időzónához képest (közép európai idő) Új-Zéland 12 órával előbbre jár, ennek köszönhetően főműsor idő után nézhetjük élőben a versenyeket a tévében. Ez elsősorban a helyieknek kedvez, akik az elmúlt pár hónapot ugyan hűvösen (hiszen tél volt), de ott, otthon edzhették, tölthették. Ebben a szituációban a versenyzők egyik legnagyobb ellenfele az átállás, elvileg 1 óra = 1 nappal, de mindenkinek másképp reagál a szervezete. Ausztrálok, kínaiak, japánok esetleg az amerikaiak és kanadaiak vannak a legjobb helyzetben. A másik nagy probléma a Nap! Mivel Új-Zéland  a Horn-fok  után a legközelebb fekszik az Antarktiszhez, emiatt, a  CFC és HFC gázok miatt elvékonyult ózonréteg káros hatásainak (értsd leégés) különösen kitett! BÁRMIKOR LELEHET ÉGNI! De nem feledkezhetünk meg a szurkoló és önkéntes közönségről sem, ugyanis egy igazi új-zélandi evezős fanatikus már a vb rendezési jog megnyerése után pár héttel lefoglalja három évre előre szállását, hogy élőben követhesse a versenyeket!

De visszatérve a versenyre (nem beszélve a mi kutyánk kölykeiről most). Mivel az ország elég távol esik a nemzetközi evezés fellegvárának számító Európától, így érezhetően kevesebb induló érkezett idén a VB-re. De ez így is van rendben. A legfontosabbak persze itt vannak, de most csak sziporkázzunk, a teljesség igénye nélkül.

Férfi szkiffben Drysdale, aki az 5. aranyra készül, meg kell, hogy küzdjön az idei évben eddig kiemelkedő formát mutató cseh erőművel, Synekkel, aki úgy tűnik elég jól halad, hogy levesse a Chalupai örökséget. Persze itt vannak a többiek is, az örök döntős Mayens, aki visszatért a szkiffhez. Az angol címbitorló Alan Campbell, vagy éppen maga, a leírhatatlan kétszeres olimpiai bajnok a norvég Tufte. Női szkiffben idén is csak egy kérdés van:  meg lehet e verni Karstent? Kihívói a hazai Twigg, a cseh Knapkova a svéd Swenson és még néhányan. Férfi dublóban az előfutamok után nagyot lépett előre a saját listámon a Cohen-Sullivan – 1,80 magas 1,80 széles – dubló, akik mindössze  pár tizeddel csúsztak le a világ legjobb idejéről ma. Négypárban valamiért nem jöttek el a címvédő lengyelek, akiknek sikerült megnyerniük, azt hiszem vita nélkül: meglepetésre az Európa bajnokságot, így valószínűleg a horvátoknak áll a verseny. Perorban az egész évben látott Angol-Új-Zéland viadalra kell számítani és négyesben is valami hasonló lesz szerintem. De mért is emlegetem ennyire a hazaiakat? Egy 2005 év végi Rowing news cikk miatt, amiben Richard Tonks a gifu-i vb-n elért sikerek egyik kulcs okaként azt jelölte meg, hogy a rajtban ülő versenyzők hallották, ahogy az előttük induló csapattársaik nyertek a korábbi számokban és ez „inspirálta őket” – akkor mindenki elképzelheti, hogy a hazai pálya mennyire inspirálja őket majd! Duncan Grantre éppen ezért kell oda figyelni, mert ő idei teljesítményével egy igazai fekete ló a ks szkiffek mezőnyében, ahol Galambos Peti is a VB címért száll vízre. Ugyanígy a női peror hazai indulói. Az előfutamok eredményeit olvasva kitűnik, hogy Kína idén nagyon erős csapattal érkezett. Nem csak egy-egy számban, de majd mindenben középdöntőbe jutottak egyből. Fura, de sajnos nem találtam meg sehol az indulók teljes listáját – mert az nagyon érdekes lett volna és én is felkészültebb írást adhattam volna közre.

Végül néhány fontos és érdemes link és egy funfact: kb 30 kilométerre van a pályától hobbit falva (Matamata), vagyis a verseny a Megyében került megrendezésre – ha valaki nem érti elmagyarázom majd egyszer J.

www.rowingnz.com

http://www.wrch2010.com/

és a classic-fantastic videó

 

 

Bardolinho másodszor

2010.10.25. 23:26

Kb. egy éve annak, hogy eldobott a sors magyar hazámtól, ahová ugyan gyakran hazajárok, de mégsem élek ott – mint azt a blog hardcore olvasói tanúsítani tudják. Ne féljetek, most nem egy iszonyatosan émelyítő, könnyekkel tele összefoglaló jön…Nem, azt későbbre tartogatom. Most mindösszesen arról szeretnék írni, hogy mi történt a hétvégén.

Persze mindenek előtt kitekintek a nagyvilágba, legalább főcímekben:

-          Menyus Henleyben az élen álom evezésben

-          Simon-Juhász páros 2. helyet szerzett Isztambulban és Erdélyi „Óriás” Zsolt részt vett negyedik tengeri vb-jén, Nagy-Pál Tonival és Vajda G.-vel, hogy tovább vigyék a klub stafétáját

-          Galambos Peti és Lengyel Mónika elutazott Új-Zélandra, hogy igazságot tegyenek a Föld túloldalán.

-          Hosszú távú verseny Vanczák Gergő megmutatta, hogy miből van az ember, a DEK hőseinek

-          Hangfalra gyűjt a klub – Vercsi iszonyatos harca a morállal

-          Évadzáró a klubban november 6.

Huhh, ez már nekem is sok, pedig lenne még egy-két felírandó biztosan. Sajnos én a fenti események majdnem mindegyikéből kimaradtam, de érdeklődéssel olvastam az eredményeket, amibe sok öröm is vegyült. Edzéseimet próbálom minél magasabb szinten végezni, de a klubban a reggel 7 órai nyitás betesz, így most esténként egy hosszú keménykedést vállalok, vagyis próbálok, ha a sors úgy akarja. Ennek eredményeképpen már kezd is alakulni a formám. A szezonból még két vízi versenyünk van/volt hátra, sajnos a másodikra nem tudok menni – mert haza megyek hétvégére, de a másikon odatudtam tenni magam.

Ez a verseny a bardolinho-i regionális kupa volt, amin 14 egyesület vett részt, azoknak is leginkább fiatal, értsd utánpótlás tagjai. Ez a verseny azért érdekes, mert a Garda-tavon rendezik, egy öbölben, vagyis egy öböl szélén. Olyan tiszta a víz, mint Bledben, de a tó sokkal hatalmasabb. Egy évvel ezelőtt ugyanitt gyönyörű nap sütés várt, de most valahogy elhagytak minket az Istenek. Köd, pára, eső, de szél szerencsére nem volt. Mindenesetre fura volt nem látni a túlpartot, illetve magát  a rajtot sem az egy kilométerre lévő célból. Legutóbb Gavrival indultam itt dublóban, akkor a 3. helyet szereztük meg, amire végeredményben büszkék lehettünk, hiszen Gavrinak az volt élete első versenye és akkor 4 hónapja evezet (a srác azóta leadott 10 kilót és 9. lett az olasz u23-as bajnokságon ks szkiffben. Szerintem le a kalappal előtte). Most klubtársammal ellen kellett versenyeznem.

Minden jól is haladt, időben vízre szálltam, amolyan angolosan, mert stég nem volt és a hajót úgy adták le a parttól másfél méterrel mélyebben fekvő vízszinthez, de vicces volt. Mikor felértem a rajthoz a kikötő túl oldalán már egyből szólítottak is. Ezen meglepődtem, mert még 15 perc volt a hivatalos rajtidőig, de megijedni nem ijedtem meg, hiszem mint a gallok, én is csak attól félek, hogy az ég ne essen a fejemre! Kicsit forgolódtam még, aztán beálltam a rajthoz, ahol még kb. 10 percet vártunk az utolsó érkezőre. Mikor eldörrent a rajt kirobbantam, ahogy csak tudtam, az állóhullámos hömpölygésen – vagyis hátulról zártam a sort, de a 300 méternél már sikerült az élre állnom és 500nál stabilan, nyugodtan vezettem, de ekkor, mint derült égből villám beleérkeztem egy olyan hullámzásba, amit csak egy Princessin Sissi vagy Amadeusz méretű hajó tud a Dunán csinálni. Meglepő volt. A hajó, egy standard utasszállító volt, ami a ködön túl járta útját és, aminek hullámai pont 500 méterre érkeztek a versenyszakaszra (A Garda-tavon egyébként nyáron még úszni is nehéz, nem, hogy evezni, annyira hullámos). Ekkor már éreztem, hogy jöhetne a célvonal és ebben a pillanatban egyik ellenfelem is így érezte és olyan finisbe kezdett, ami komolyan aggasztani kezdett – mintha a Nagy Zöld indult volna meg mellettem, de szerencsére jött a cél és egy hajó előnnyel elsőként érhettem célba.

Utólag végig gondolva jó kis verseny volt, gyakorlatilag bemelegítés nélkül sikerült kiégetnem magam, mint a franc és végtére is nyertem. Mikor visszaértem kicsi mantovai rajongó klubom fogadott a parton, Vandó és Marco vezényletével, kórusban tolták az Ungáry-Ungáry rigmust.

A verseny és a díjkiosztás után autóba pattantunk és pár kilométerre megálltunk a Speck Stube nevezetű étterembe, ahol egy iszonyatos grill mixet nyomatott mindenki, disznólábbal, oldalassal és mindennel, ami belefért. A végén rá egy tiramisu és irány haza.

béke, szunya

 

a csapat

az éremosztók

 

a tanmedence

egy héttel korábban :)

 

Oxfordi benyomások

2010.10.06. 08:21

 

Menyustól, frissiben (O.G.)

Lehet hogy tudjátok, lehet, hogy van köztetek olyan is, aki még nem hallotta, egy kisebb időre elhagytam az országot. Párommal, Edittel Oxfordba jöttünk, hogy szétnézzünk a nagyvilágban. Nem árthat az embernek, ha egy-két évig külföldön kell egyedül boldogulnia. Nyelvtudást, tapasztalatot szerezhet, hasznos ismeretségeket köthet ilyenkor az ember.

Mindig is nagy tiszteletet éreztem Gergő iránt, hogy ilyen nagy lelkesedéssel írja a blogot, amit remélhetőleg nem csak DEK-esek olvasnak, lévén, hogy nagyon színvonalas, egyéb nemzetközi evezős eseményeket is feldolgozó honlapról van szó. Többször gondolkodtam el azon, hogy én is írok majd pár sort, vagy gondolatokat evezéssel kapcsolatban, ám amíg az ember otthon tartózkodik, jóval kevesebb olyan élményben van része, ami arra ösztönzi, hogy megossza ezeket a dolgokat másokkal.

Most azonban, én is abban a helyzetben vagyok, hogy szívesen megosztanám veletek élményeimet, tapasztalataimat, melyek többnyire az evezéshez, azon belül is az itteni evezéshez kapcsolódnak.

Öt napja érkeztünk meg Lutonra, ahonnan busszal jöttünk el Oxfordig. Itt már vártak bennünket szállásadóink, úgyhogy nyugodtan szentelhettük első napunkat Edittel a város nevezetességeinek megnézésére a szakadó eső ellenére. Nem tudom hányan jártak már közületek Angliában, nekem egyszer volt szerencsém Londonban eltölteni öt napot, azonban akkor merőben más tapasztalatokat gyűjtöttem. London a világ egyik legnagyobb metropolisza és habár angol gyökerekkel rendelkezik, a multikulturalizmus színes forgatagában elenyésznek az igazi angol tradíciók. Mint például az evezés.

Oxford kb hatvan kilométerre van Londontól a Temze mentén és Cambridgehez hasonlóan egy tipikus angol egyetemi (sznob?) kisvárosról van szó. Kisváros alatt az itteni „kisváros” fogalmat kell értenünk, a világ egyik, ha nem a leghíresebb egyetemével, az otthon is közkedvelt luxuskisautó gyárral, a Minivel és közel egymillió lakossal. Ami elsőre szembetűnik a tősgyökeres budapestinek, hogy ez egy élhető város. Az emberek figyelnek egymásra, nem a betondzsungel uralja város 99 százalékát, hanem parkok és sportpályák teszik ligetessé és zölddé a közterületeket, és eltekintve a jobboldali közlekedéstől, nem érzem magam életveszélyben ahányszor át kell mennem az út túloldalára.

A megtekintett nevezetességek között első helyen szerepelt a Christ Church Collage, ami azért érdekes egy intézmény, mert otthon nem igen találunk ehhez fogható összefonódásokat. Egy hatalmas, középkori katedrálisnak, az Oxford University leghíresebb egyetemi épületének, bentlakásos kollégiumának és egy szépművészeti galériának az együttműködéséről van szó.( Kép: ox 10, ox11)

Ide mehet az ox Fantasy rajongóknak kötelező meglátogatni, ugyanis a szerény étkező telis-tele van utalásokkal az Alíz csodaországban című mesére. Az egyik ólomüvegben látható a valóban élt Alíz portéja, ezenkívül itt forgatták a Harry Potter filmek varázslóiskolás jeleneteit. (kép: ox 4)

Ami azonban engem ennél jobban meglepett, az az egyik központi kis tér falára krétával igényesen felrajzolt evezős hall of fame. Ekkor jöttem rá, hogy az Oxford Universityt adó mintegy harminc különböző kis intézménynek (szakok szerinti külön irányítás alatt álló bentlakásos kollégiumok, többnyire egy szentről elnevezve) mind van saját evezős nyolcasa, akik év közben is élet-halál harcot vívnak egymás között. ( kép: ox 5)

Bekerülni tehát az oxfordi nagy nyolcasba akik majd megvívják a The Boat Racet, na az az igazán nagy dicsőség. (Ezzel szemben a Cambridge University egy nagy intézmény, nem pedig széttagolt, mint az oxfordi)

A Christ Church meglátogatása után már nem sok időnk maradt, azonban az feltűnt, hogy mennyi minden szól itt az evezésről. Külön prémium ruhamárka létezik nagyon dögös utcai cuccokkal. Ez a Crew Cloth Company, ami az egyik legmenőbb belvárosi ruhabolt. A belvárosban található továbbá a Head of the River elnevezésű étterem-kocsma, aminek gyönyörű kilátása van a Temzére, és természetesen a cégéren evezős nyolcasok láthatóak. (kép ox 8)

Ezek voltak amik feldobták az első napomat, ám a komolyabb sokkhatások csak következő nap értek.

Második nap szerencsénkre gyönyörű idő volt, így meg tudtuk tekinteni a Temze partot véges végig a városon keresztül és láthattam az a körülbelül húsz evezősklubot, ami valóban szívmelengető látványt nyújtott. A kedvencem a dizájnhotel külsejű épület volt. (kép ox 2)

A városban és környékén(4 miles) 51 evezős klub található!! A folyó itt csendes folyású, örvényektől és nagyhajó forgalomtól mentes, körülbelül harminc méter széles, ideális az evezéshez. (kép ox 3) Mivel nem volt se reggel hat, sem pedig délután, egyetlen szkiffest láttunk Edittel a vízen, de sejtettem, hogy azért van olyan, amikor megélénkül a vízi élet. Ez a nap szombat délelőtt jött el, amikor egy sétát követően elhatároztam, hogy lenézek egy-két itteni evezősklubba. Szombat délelőttönként, a 13 éves kislányoktól kezdve, az egyetemi nyolcasokon át, a nagypapa-nagymamanyolcasig, mindenki a vízen van. Ez egyfelől jó, egy evezni szerető ember számára maga a paradicsom, másfelől, aki szeret többnyire balanszban evezni, azoknak nem annyira. Lassan kiderült számomra, hogy normálisan evezni csak az egyetemi csapatokban lehet, ehhez azonban elengedhetetlen az egyetemi jogviszony. 49 csapat tehát nekem elvből kilőve, maradt három, ahová lemehetek… (kép ox 6)

A három csapatból a legszimpatikusabb, akikkel még otthon vettem fel a kapcsolatot (City of Oxford Rowing Club) ők angolosan elutasítottak. (kép ox1)

Első levelemre való válaszukban kifejtették, hogy náluk többnyire csak lányok vannak, a fiúk meg még nem érték el azt a szintet amin én vagyok (említést tettem a fájós vállamról, meg a jelenlegi kocaevezős kondíciómról, valamint hogy ennek tükrében tekintsenek az eredményeimre…) Mindenesetre felajánlották, h keresnek nekem másik klubbot, ami esetleg jobban megfelel az én szintemnek. Erre való köszönő levelemre, amiben leírtam, hogy örülnék, ha informálnának egyéb evezési lehetőségekről, elfelejtettek válaszolni. Maradt tehát két másik klub, amiből az egyik csak papíron létezik, a másik viszont túraevezős és kajakos klub. Ez volt a Falcon RC ami borzasztó szimpatikus volt, de csak félig evezős klub, a másik fele kajak-kenus.

Szombati sétánk alkalmával ez volt az utolsó hely, amit meglátogattunk Edittel. Pont az edzés végén értünk oda és láttam azt  két csapatot akik épp kikötöttek. Az egyik egy veterán négyes volt, a másik egy vegyes nyolcas (értsd: igazán vegyes, azaz 88éves nagymamitól 7 éves kisfiúig). Miután kiszúrtam azt a tagot, akit valamiféle kapitánynak néztem, odamentem hozzá és szépen bemutatkoztam, előadtam a mondókámat. Ám amint meghallotta, hogy magyar vagyok, széles vigyorral a száján akarta megmagyarázni nekem, hogy én nem evezős, hanem biztos kajakos vagyok…J (Még hogy nincs világhírünk?) Tényleg komoly erőfeszítésembe tellett elmagyarázni, hogy igen magyar vagyok és evezős! Na ő volt a kajak-kenusok kapitánya. Aztán persze beszéltem az evezősök főnökével is, aki miután meghallotta, hogy competitive rower voltam, mosolyogva megkérdezte, hogy láttam-e a két csapatot akik kikötöttek (Papi négyes, ill. nagypapi-nagymami-kölyök nyolcas) majd megkérdezte, hogy még mindig szeretnék-e idejárni evezni, amennyiben igen, úgy szívesen fogadnak szombat-vasárnap délelőttönként, vagy kedd-csütörtök délutánonként…Kezdtem komolyan aggódni…

Itt vagyok az evezés hazájában, az egyik olyan igazi angol városban ahol hatalmas tradíciói vannak ennek a sportnak, több klub van csak ebben a városban, mint amennyi Magyarországon, csupán 20 kilométerre van Henley, én 200 méterre lakom a Temzétől és lehet hogy mégsem fogok tudni egykönnyen hajóba ülni???

Persze megoldódott a helyzet. A neten keresve találtam rá arra a „kicsi” klubbra a környéken, ami nem csak a neten volt szimpatikus, hanem helyben is tartották magukat ahhoz a mondathoz, ami a hajóház bejárati ajtóra nagyban ki volt matricázva: New members are always welcome!! Ez az evezős klub az Oxfordtól kb 15 kilométerre-délre található Abingdon nevű kisváros egyetlen evezős klubja. Hogy itt mit jelent itt az, hogy egy kis evezős klub? Kérdésemre elmondták, hogy van nagyjából háromszáz tagjuk, és azon a napon, amikor meglátogattam őket, (szombat délelőtt) kb 40 en voltak voltak vízen… No comment. A kapitány nagyon szívélyes volt és miután elmeséltem az oxfordi kalandjaimat, egyből nagy élvezettel kezdte savazni az oxfordi nagytestvéreket, szóval egyfajta egészséges rivalizálás érződött a hangján. Láttam rajtuk, hogy ők tényleg szívesen fogadnak. Meg is beszéltünk egy másnap, azaz vasárnap reggeli nyolcas evezést, mármint, hogy találkozunk nyolckor, aztán majd meglátjuk, hogy ki miben tud kimenni. Én említést tettem a fájós vállamról és hogy emiatt esetleg a rowing az jobb nekem mint a sculling. Ő meg említést tett, hogy az előrejelzés szerint másnap viharos szél és erős esőzés várható, és nem haragszik meg ha nem jövök el emiatt másnap. Hát sajnos így is lett, de hát meg kellett mutatni, hogy mi is az a magyar virtus. Persze előző este még muszáj volt elmenni Tommal és Erikával, az egyik helyi pubba, hogy igazi angol ale-t igyak.(sokan savazzák, de szerintem nagyon fain kis sör. Jó keserű és férfinak érzed magad ha ilyet iszol…J) Mellesleg Tom és Erika azok, akik menedzselnek minket mindenben. Nélkülük nem hogy sokkal, de sokkal nehezebb lenne minden, hanem nem tudtunk volna kijönni egyáltalán. Náluk lakunk egy fullos angol kis gyönyörű házban,Tom folyamatosan hoz-visz minket, segíti a munkahelyi regisztrációnkat és mellesleg megmondja, hogy melyik a legjobb helyi kocsma, meg hogy hol vegyünk telefont és hol ne.

Vasárnap reggel hétkor tehát felkeltünk Tommal és a szakadó esőben elindultunk, hogy én részt vegyek az első abingdoni evezésemen. Kevéssel nyolc előtt értem a klubba, találkoztam Deve-vel (kapitány), aki nagyok készségesen bemutatott a lányok edzőjének, majd elmondta, hogy a srácoké ma sajnos nem tud itt lenni, úgyhogy ő fog keresni nekem csapatot. Megmutatta az öltözőt is, ahol átvedlettem és immáron evezésre készen mentem ki a hajókhoz, hogy megnézzem mi az ábra. Kis csoportokba verődve gyűltek a helyi srácok és lányok, ám meglepően sokan voltunk a rossz időjárás ellenére, valamint hogy vasárnap reggel nyolckor csak felnőttek és veteránok, eveznek. (az ifik és serdülők 10-re járnak). Volt aki érdeklődőbb volt és odajött bemutatkozni, voltak páran akik meg a szokásos vízre menetel előtti kis szertartásaikkal voltak elfoglalva. Én egyedül álldogáltam és vártam, hogy Dave hová nyom be. Eleinte úgy volt, hogy Marcussal megy ki perorban, de nem kellett hozzá sok emberismeret, hogy leolvassam újdonsült partnerem arcáról, hogy semmi kedve sincs hozzá. Később elmondta, hogy csak azért nem mert életében négyszer volt vízen párosban, ebből kétszer borult, kétszer meg versenyen lett utolsó és hát nem állhatja emiatt ezt a szép egységet. Végül Dave két szkiffes srácot kért meg Marcussal együtt, hogy jöjjenek ki velem négypárban. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, h miattam borul az egész rendszer, de ekkor már bennem volt a cidri, hogy kihúzzam a seggük alól a hajót! Kicsit sajnáltam, hogy párban kell kimennem, mert oarban egyáltalán nem érzem a vállam, de hát ez van, már nem táncolhattam vissza. Mikor vízre mentünk (ment minden mint a karikacsapás) elmagyarázták, hogy ők minden vasárnap head race-t rendeznek és megkérdezték hogy tudom-e, hogy mi az?

Később kiderült, hogy az ő értelmezésükben ez egy olyan résztávos edzés, ahol erő sorrendben indítja az edző az egységeket. Így tehát mindjárt az első evezésem alkalmával lehetett túrni az 5x 2000-et. (körülbelül ennyi van a hajóház előtt, ami perfekt víz, és egy kanyarral van tarkítva) És hát hogy milyen volt az evezés? Olyan volt, mint mi voltunk ifiben, vagy Új-Zélandon: erős. Van még hova fejlődniük – fejlődnünk, de nem érzem úgy, hogy jogom volna belepofázni akármibe is. Egyrészt azért, mert szó nélkül félretették az aznapra betervezett egységüket és kijöttek velem négypározni, másrészt azért, mivel úgy éreztem, hogy én vagyok a leggyengébb láncszem a hajóban annak ellenére, hogy még így is én voltam a legrutinosabb evezős. Hármas helyre tettek be, én meg azzal küzdöttem, hogy normális csapásokat csináljak, mivel kegyetlenül fájt a vállam. Ez nem nagyon volt jó. Rövidebb voltam a többieknél, és el is magyaráztam nekik, hogy mi szitu, de nagyon jól kezelték. Azt mondták, h jó vagyok és ne törődjek semmivel. Így hát nem is törődtem semmivel, csak csináltuk néma kussban az 5x2000-et, ami egyszer csak véget ért. A végén egyáltalán nem fájt már a vállam, ( lehet, hogy csak ez hiányzott neki?) de az óvatosság kedvéért ekkor sem csináltam teljes csapásokat (elől még kb 5-6 cm-t tudtam volna nyúlni). A balanszról inkább nem beszélnék, mivel folyamatosan dőltünk jobbra, a hajó futtatását meg kétszer ha elkaptuk az egész edzés alatt… De jó volt! Mindezek ellenére volt benne valami sajátos. Példaértékű az a hozzáállás, amit eddig az angliai evezősöknél láttam, tapasztaltam. Annak ellenére, hogy nem technikai varázslókról van szó az esetek 95 százalékában, nem misztifikálják túl ezt a kérdést. A helyén kezelik és így vállnak egyre jobb és technikásabb sportolókká. Az egységben csak az egyes pofázott, és ő is csak a bemelegítést valamint az egyéb utasításokat mondta be. Mindenki figyelt saját magára és tolta mint a gőzmozdony. Nem gondolkoznak, hanem csinálják! Nem a megfejtés meg a matek megy a hajóban, hanem a kőkemény munka és buzgalom. Nem akarom ezt a részt hosszúra nyújtani, de alázat terén lenne mit tanulnunk az itteniektől! Mert itt egy evezős sem mondhatja magáról, hogy ilyen meg olyan k***a jó vagyok, amíg nincs a válogatottban, vagy nincs valamelyik nagy egyetemi nyolcasban. Itt nem nagy szám evezősnek lenni, mert nagyanyák százai, serdülő korúak ezrei eveznek minden szombat meg vasárnap délelőtt és délután.(kép ox 9)

Lassan kezd nekem is természetessé válni az, ami az elején sokkot okozott. Az, hogy mindenhol evezősöket látok. Kezdek rájönni, hogy én is csak egy vagyok azok közül az ezrek közül, akik ezt a sportot választották. Itt nem kell senkinek elmagyarázni, hogy ez nem kajak-kenu és nem érzem magam marslakónak, amiért hátrafele haladok a vízen.

Ezekkel az élményekkel gazdagabban várom a legközelebbi alkalmat, hogy vízre mehessek, ezúttal Henleyben! Fájós váll ide – fájós váll oda, nem fogom kihagyni az alkalmat, hogy a világ talán, (ha nem A) leghíresebb evezőspályáján húzzam a vizet.  Partnerem William lesz, egy angol milliomos házaspár 32 éves csemetéje, aki nem dolgozik, azonban az életét az edzésnek szenteli, noha nincs ( és nem is volt) köze a válogatotthoz. Viszont naponta két edzést nyom és nem érdekli semmi más, csak az evezés! Rákendroll!

(kép ox 7)

 

10-ről vissza

2010.09.30. 23:56

Ahogy előzőleg írtam: tízről kellett visszaszámolnom péntek este, vagy tízszer, de inkább húszszor. Mindenesetre szombat reggelre megnyugodtam és elfogadtam sorsomat. Csak a dubló. A lényeg a verseny, a részvétel. Na jó – néha más is.

Szóval másnap 11:55-kor, mint korábban írtam, rajthoz is álltunk. Mivel az előfutamból csak egyetlen csapat jutott tovább, így nem erőltettük meg magunkat és a délutáni reményfutamhoz mérten 3. helyen berobogtunk  a célba. A víz már erősen hullámos volt, de még evezhető. Reggel, Csepivel együtt, még összefutottunk Dipóllal is, akit a FIC szervezői hívtak meg a versenyre. Így, mondhatni  nagy Danubiusos csapat vett részt az olasz bajnokságon 2010-ben.

 A verseny szervezői kitettek magukért – a viszonylag magas szervezési keretből (vagy a mi lehetőségeinkhez képest magas) sikerült színvonalat hozni. A vasárnapi  döntőket a RAI Sport közvetítette; ponton, ami elvileg állítható volt; élő videó közvetítés; tribünök; helyben étkeztetés; festői környezet, szóval minden volt. A helyi újságban 3 oldalas cikkek, a városban óriásplakátok; a lelátok a döntők napján gyakorlatilag végig tele voltak.

Reményfutam előtt nem is tudom, mi járt a fejemben? – Talán valami ilyesmi: „Ha ketté kell törnöm a lapátot, akkor is bejutunk a döntőbe.” Szóval a futam előtt számomra nem is volt kérdés, hogy mi lesz,  most. Vando még átszólt egyet Luinieak és Frattininak: „Jó, hogy itt vagytok, legalább könnyen nyerünk” vagy valami hasonlót. A hangulat tehát adott volt, nem is sokat viccelődtünk és Dipól szavaira (mert ő volt az indító) ki is robbantunk a rajtból. Luiniék mondhatni hamar leléptek, igazából nem értem mért, hiszem már régen volt ő akkora sztár :D. Mindenesetre, egy az egyben mentünk két másik csapattal, de 500 méter után szép lassan elaraszoltunk tőlük. 1500-nál már menekülő státusban voltunk, mert a két utánunk jövő egymással küzdött. Aztán az egyik csapat egyszer csak rákot fogott és mi simán beértünk a célba második helyen.

Nekem az utolsó 200 méter már nyugodt volt. Biztos voltam a döntőben és csak a másnapot vártam, de Vando…Vando nagyon örült. Ahogy Csepi utólag mesélte, még a parton is hallották örömfüttyét. Nem is csodálom, mert kevesen vannak, akik 42 évesen dublóban bejutnak az olasz bajnokság bármelyik döntőjébe. Ahogy később mesélte utoljára 2003-ban volt döntős, igaz, akkor nyertek is, nyolcasban, a Mincio színeiben. Elmentünk levezetni és jókedvűen mentünk a parthoz, ahol Csepi, Stefano és a kertész-mindenes srácok tapssal fogadtak. Vandot majdnem a vállukra vették és olyan ovációt adtak, mint, amiben azt hiszem még sosem volt részem. Jó érzés volt, hogy abban a pillanatban ennek a maréknyi embernek mekkora örömöt okozott az eredményünk. Ilyet nagyon kevésszer éreztem/kaptam pályafutásom alatt. Tudom mindez más, mint otthon. Más a környezet, más a hely, az emberek, az ellenfelek, és nekem is más a helyzetem, a felkészültségem, az életem.

A verseny után Csepivel és Marcoval körbe sétáltuk a depót és a klub parti bárjában megpihentünk. Sztárok jöttek, mentek. Csepi sorolta a neveket, én meg csak pihengettem magamban. Aztán Markó megfogalmazta a nap bölcsességét és én éreztem, hogy az élet jó:

 

Este jártunk egyet a sétálón, és piedinára beültünk, vacsora gyanánt.

Másnap reggel, mire Vando előkerült, már nagyban Csepi bringájának Nápolyba juttatásán dolgoztunk és persze a klub kérdésen.

A futam 11:10-kor indult, sárgalappal kezdtünk rossz beállás miatt. Ez eléggé felbosszantott, mert tudtam, hogy nem arra kell mennünk, de Vando az Vando. Ahogy CSepi mondta, mikor megkértem szóljon utána, hogy várjon rám: „Tudod, milyen? Ez nem vár…” és szét tárta kezeit.

Szóval kettes pályán el is indultunk. Enyhe feszkóval a nyakamban, de toltuk rendesen. Az első négy csapat el is ment elég gyorsan, mi pedig a 6-8. csapattal küzdöttünk bőszen. Ahogy az várható volt sajnos nem rólunk szólt a verseny – és itt kapcsolódik a téma Anna korábbi kommentjéhez – sajnos, mindezt a RAI Sport motorosa is így gondolta és végig pont olyan sebességben ment előttünk, hogy mikor lejöttünk az egyik hullámról, már mehettünk is rá. Ekkor nem voltam annyira happy. De hát van az úgy, hogy az élet…

Végül 7. helyen végeztünk, aminél reálisan nézve, 40% esélyünk volt előbbre végezni, az előzetes idők alapján. Ha végig gondolom a dolgokat, hogy a héten mennyit dolgoztam, mennyit voltunk Vandoval vízen és mennyire számoltam a versennyel nem rossz az eredmény. Sőt másnap a helyi újságok cikkei alapján, a fél cég tudta, hogy mit csináltam hétvégén, sőt a cikkeket meg is kaptam J.

Csepi elmondása alapján a fanclub teljes volt, mindenki nézte a tribünről teljesítményünket, az ötévesektől a nagymamákig és még transzparenst is gyártottak.

A verseny után óriás közös ebéd volt, aztán, mikor már minden elcsendesedett visszamentünk a bárba, ahol jöttek mentek a nagyok, akiket a tévékben lát leginkább az ember, de itt mindenki csak Marco egy haverja volt, akivel lehetett sörözni, beszélgetni. Gavri Pólót cserélt Raffaello Leonardóval, Csepi megbeszélte a nápolyiakkal, hogy hova kell menni. Én Márióval elcsevegtem arról, hogy 12-en küzdenek most gyakorlatilag a perorért, mert nem megy a nyolcas a VB-re és ráadásul Luca Ghezzi is ott volt. Megbeszéltük, hogy Haller milyen nagy volt és, hogy milyen legendák keringenek Luca Ghezziről otthon.

Eztán szépen elcsendesedett minden. Elmentünk és végignéztük, ahogy kiemelik, lekötik és elviszik a katamaránokat. A Fillipi és a többi árus elpakol. Csepivel visszabandukoltunk a bárban ittunk egy sört, Közben a magnóból az Anima ’68 című slágere szólt (kötelező), ami enyhe szürrealitást adott a délutánnak: a mantovai tóparton, a Szent Andrea székesegyházzal a háttérben, ahol Jézus vére van a eltemetve, két magyar sörözik, akik reggel még evezős versenyt toltak, a csapos hangot ad a sör jó, és szék kényelmes, mi meg bambulunk bele a tóba és fürdünk a napfényben.

Este Dipóllal még aperoloztunk egyet, aztán másnap reggel szakadó esőben kivittem Csepit a vasútra.

És ment a munka…

 

Che cosa singulo?

2010.09.24. 22:27

Hétvégén olasz bajnokság! 900-an leszünk, ifi-u23-felnőtt kategóriában. Már pihi van, Vandóval dublózunk is és persze a szkiff…

Így fejeztem be az előző bejegyzést…………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………….A következőt sajnos azzal kell, hogy kezdjem, csak dublóban indulok.

Hogy mért? Egészen egyszerű: a versenyen a dubló és a szkiff egymás utáni számok. Csapat vezetőim az ésszerűség mellett döntöttek és a 16 csapatos dublóban neveztek a 48 fős szkiff helyett, de aki ismer tudja, hogy érzem most magam!

Bár Csepi szerint is jól kezeltem, bár amolyan Orbánosan…A lényeg, hogy úgy tudtam meg, hogy nincs szkiff számomra, hogy megkérdeztem mikor lesznek holnap a versenyek. Ale a másod edző boldogan közölte is, holnap 11:55 dubló 2-es pálya.

Faja – és a szkiff (a singulo) ?

Milyen szkiff?

Hát szkiff!

Eeeeeeeeeeeeeeeeeeee… - ezt általában akkor mondják, amikor nem tudják mit mondjanak…

…na itt elkezdtem visszaszámolni 10-ről

A lényeg, hogy túl vagyok a vacsorán – és ha nem leszünk első négyben nagyon szomorú leszek (na jó, majd ésszerűen kezelem a dolgot)…

A versenyről , majd töltök fel képeket, mert érdemes látni.

De azért inkább szkiffeltem volna.

:(

süti beállítások módosítása