Grand American Tour vol4.
2010.03.07. 21:17
(Az előző bejegyzés folytatása)
Ground Zero
Fél tíz körül indulunk vissza Manhattanban. A Brooklyn Bridgen megyünk be a városba. Az egyik táblán jezik, hogy 1890x-ben fogadásból egy illető, akinek nevét nem érdemes itt felróni tette miatt, leugrott a hídról. Majd két nap múlva, belső vérzései következtében, meghalt. A hídról a Wall street felé vesszük az irányt és meg is találjuk. Útközben elmegyünk a Ground Zero mellett és egyből a Utolsó Éjjel jut eszemembe. Mennyire igaz, mennyire itt van, amiről szólt. Most átérzem ugyanazt a New Yorkot, azt a szilárd, steril, merev életet, amit itt csak pénzzel tudsz valóban elviselhetővé tenni, hogy olyan környezetben élhess/élhessek, mint otthon, vagy Európában. Megértem mit jelent a Downtown, vagy az Uptown. Hol van Harlem, miről szól a 99 problem, Hogy valójában a Hell’s Kitcshenen úgy gyalogoltam át, hogy észre sem vettem. A képregényeket, ahol a hősök a felhőkarcolók között repkednek, ugrálnak küzdenek, valójában milyen kietlenség, elidegenedés és feszültség ihletet, amik itt mindenhol érezhetőek és mégis. Mindez nem jelent semmit. Ez nem az, vagy nem egy az egyben az, amit eladtak a tévében nekem és mindannyiunknak. Ez sokkal kevesebb és sokkal több is egyben. Ez az egész csomag, nem csak a püspökfalat, vagy a hab a tortán. Az építkezési gödrök, még tíz évvel a terrortámadás után is lüktető sebként égnek a város testén. Mindenhol turista vadász könyvárusok, betonkeverő kamionok, melósok. A sarkon egy étteremben eszünk reggeli/ebédet. Az ablakból látszik, ahogy egy hot-dog árus éppen nyitja guruló boltját és már jön is egy két vevő. Fejben visszatérek Bostonba, ahol az egyik metró bejáratában ettünk egy hot-dogot, egy isztambuli töröktől, aki egy pillantással levágta, hogy európaiak vagyunk, kitárgyaltuk vele a Budapest-Isztambul tengely minden varázsát, haverjának megmutatta, hogy milyen az európai farmer és büszkén mondta, hogy a european-style mennyiben más főleg, mikor szóltam, hogy többet adott vissza négy dollárral.
Fotózkodunk „A” bikánal, amit először nem találunk, Liberty Islandre is elmennénk, ha nem 200 méteres sor állna előtte, így csak pihenés a parton a szélben, fotózkodás a Szabadság-szoborral, majd séta, shopping.
Gergő nagyon csöndben van már órák óta, Csepi is, Én is felfigyelünk erre. Fáradt. De menni kell, mert várost kell nézni, hiszen már csak 24 órát töltünk az ígéret földjén – és mi rohanunk is. Broodway, ahol ruhaboltból, divatboltba vándorlunk, meg is vesszük mi szem szájnak ingere – a napszeműveg a legnagyobb zsákmány, no meg, egy pár cipő. vásárlás után betérünk egy McDonaldsbe, ahol Laci szavai előtt tisztelegve egy sajtos negyed fontost kérek, míg a többiek rosszallóan megjegyzik, itt kisebb a Big Mac, az epres shake viszont finomabb. Estére elérünk a Times Square, ahol a reklámok fénye szinte vakít, és olyan világítást ad, mint a napfény.Bármerre nézek, mindenhol a reklámok vannak, még 20 méter magasan is. A tér közepén elcsípünk egy leánykérést, és Pókember is autogrammot osztogat. Fényképet készít rólunk egy fiatal lány és mi a metró felé baktatunk.
Este, este
Este a konyhában beszélgetünk. Kiderül már Amerika sem a régi. Az elmúlt tíz évben a kocsik közül eltűntek a Hummerek, egyre inkább csak a kis kocsik látszanak a nagyvárosokban. Az adó és az útdíj megöli az embereket. Ez elképzelt minta adózás itt is csak legenda, a szürke gazdaság dörömből a városban, ahol másfél millió illegális bevándorló él. New Yorkban rossz az ivóvíz. Sztorik mindenről munkáról, életről. Megtudom, hogy a 5 Borough New York öt fő kerületére utal (Beastie Boys egyik albuma). A fali kulcstartón képeslapok, fényképek, névjegyek és egy celofán zacskóban gyűrött papírra nyomtatva a Szent Korona, alatta felirat: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában” Elgondolkodom ezen, mindez itt mást jelent, itt nincs benne sallang, nincs benne kisajátított eszme, nincs benne semmi, csak a hazánk.
Nincs már itt jó világ. Mondja Tomi és meséli mennyiből lehetett bevásárolni tíz éve és mennyiből ma. Meséli a benzin árát és gazdasági válságot. Meséli költöztetős sztorikat és én is ott vagyok vele a volánnal, mikor olyan negyedben van, ahol fehérnek nem érdemes kiszállni a kocsiból, vagy mikor Bruce Willis elszívott egy denket a platón. Meséli a 320 000 ezer rendőrt, aki itt New Yorkban teljesítenek szolgálatot, meséli a magán rendőrségeket. Meséli milyen átmenni Amerikán autóval, meséli a különbséget állam és állam között, mesél a Franciaország méretű amerikai BAZ és Nógrád megyékről. Mesél a nyugati partról.
Mesél arról, hogy a nyugati partot szereti. New York nem Amerika, és Manhattan nem New York jut eszembe ismét. Örömmel/lelkesedéssel mesél Las Vegasról, ahol a wc-n is van félkarú rabló és Arizonáról, New Mexicóról. Mesél arról, hogy LA-ba ne menj, mert a Hollywood Boulward 300 méter hosszú és a gazdagok sövényerődítménnyel körbevett paradicsomjairól, ahol földii halandó nem léphet be és mesél arról, hogy San Franssiscóban jó élni. Mesél arról, hogy Amerikában kívülről minden szép és minden jó, de belülről minden rohadt – de én ugyanezt érzem otthon, ugyanezt érzem Olaszországban, hát itt tart a világ?! A ház ahol vagyunk 120 éves, olajjal fűtik és egy légkondival. Értetlenül hallgatjuk, hiszen nálunk az utolsó faluban is gázfűtés van, energiahatékonyság folyik a csapból és szigetéles. A ruha olcsó és műszaki cikk, de az élet maga drága. Mesél Texasról, ahol mindenkinek van puskája és mindenki szereti is használni és én magam előtt látom Charlston Hastont.
Már várom a hazautat. Várom, hogy pihenhessek.
Haza
Tomi másnap elvisz minket Bronxba – de a bronx-i mese már nem olyan szép. A sztorik, a kietlenség érződik, az ipertelep, mint nálunk kietlen mégis a minden második sarokhoz utcákhoz tartozó sztorik elszomorítanak. Amerika nem olyan. Amerika kemény, New York kemény. Mégis mikor repülőre felszálunk azon gondolkodom élnék e itt. Bronx és Queens feszültséget keltett bennem, a zárt egybefüggő közösségek, mint külön kis miniállamok foglalták el a város részeit.
Tomi visz ki minket a repülő térre. Megyek haza – még ha nem is a hazámba, de tudom, hogy mellettem ülő férfi tíz éve nem volt otthon. Egyszer sem. Tudjátok hány embert hozta, már ki ide? És tudjátok, milyen jó lenne, csak 3 hétre haza menni? Sóhajt. Viszont így mennyi emberrel találkozom és már megint nevet.
Nem sokára a félig üres, szocsó Alitália járaton ülünk és én gondolkodom az elmúlt két héten.Gondolkodom a barátaimon, a munkámon, Amerikán. Nem tudok aludni, olvasok. Reggel a tranzitban elbúcsúzok Gergőtől és Csepitől, útitársaimtól és egy amöbaszerű tömegben verekszem magam a fémdetektor felé. A veronai gép előtt megiszom az első jó kávét egy hete.
A gépen már tudok aludni.
Grand Emerican
Mit láttam Amerikában? Kérdezik folyton mióta visszaérkztem. Még senkinek sem fogalmaztam meg így, hiszem mindneki azt várja, hogy pozítív vagy abszolút negatív élményt mondjak, hogy rossz az étel, hogy csúnyák a nők, hogy nincs kultúra, vagy csodálatos a táj, hihetetlenek a felhőkarcolók.
De én nem ezt láttam. Én egy életet láttam, egy világot, ahol mégkeményebb a harc, mint bárhol ahol eddig voltam. Meg lehet mindened és elveszíthetsz mindent, de küzdened kell folyamatosan. Láttam modelleket Manhattanban, turistákat, menedzsereket, filmbe illő, gesztikuláló négereket. Spanyol Dunkin Donuts eladót és skinhead határőrt. Majd’ ötszáz méter magas házakat, aminek harmadik emeletéről bámultak rám, a vagy a gépen állótv/monitorba a futópadokon kocogók. Láttam helikoptereket és óceánjáró hajókat. Ortodox zsidókat, és utca sarkon ácsorgó munkára váró mexikóiakat, utca zenészeket, tucatárú boltokat és a Tiffanyt. Katonának öltözött diákokat iskolából hazamenet, és páncélban örködő rendőröket a Wall streeten és a ugyanennek az előszobáját a Harwardot. Lepattant és befűtött metrót, ahol kilométerek gyalogoltam földalatt úgy, hogy fogalmam sem volt hány méter mélyen vagyok. Olyan távolságokat jártam be busszal, mint amilyen messze most lakom az otthonomtól. Kaját kerestem Bostonban, New Yorkban meg sztárokat. Felszólítottak hangosbemondón, palkátokal, az autopályán, ha valami/valaki gyanúsat látok jelentsem. Ha elhagyot csomagot látok méginkább. Halottam, hogy Las Vegast áldották, LA-t szídták. Élnék e itt? Mert végül is erről szól az alapkérdés. 3-6-8 hónapot biztos. De most otthon akarok élni, mert lehet, hogy a GDP nem nő, de legalább nyugodtabb vagyok. És már amúgy sincs aranyból a járda.
Vége
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
allianna 2010.03.08. 13:19:42
Mondjuk, kedvet, azt nem csináltál NY-hoz...
Szerintem... mégse írom le amit akartam, mert figyelik minden mozdulatomat, amióta Overdose-ról beszéltem beléptetéskor:)
SH. Hanna 2010.03.12. 12:35:18
Én vizen is voltam az egyik klubnál, nem csak az ergót voncoltam... Az azért nem volt rossz élmény:-)
menyka 2010.03.12. 17:38:04
Fain kis cikket rittyentettél!
Képeket hol lehet megnézni?
Szép stílus, erős emóciókra ható kifejezésmód, a szubjektivitás elsődlegessége az objektív epikusisággal szemben. Néhol már majdnem túl sok az érzelgősség, de jó érzékkel táncolsz vissza a giccs határáról.
Helyesírásod persze katasztrófa, de kinek nem? Átkozott számítógép világ, biztos nem volt magyar World...:)
osztályzat: jeles
fogalmazás: jeles
helyesírás: elégséges
Új-zéland akkor ezek szerint egyel ízibb volt...
(rossz hír: nem tok indulni az ob-n...)
magyartanárod
Orbán · dnhe2.blog.hu 2010.03.13. 01:20:57
Képek valszeg a hétvégén lesznek!
De mért nem tudsz indulni?
sebaj, holnap megbaszéljük!