A következő cikkért külön köszönetet szeretnék mondani Balogh Ákosnak a Reakció munkatársának, aki révén eljutott hozzám a New York Times cikke, és Máthé Krisztának, aki fáradságos munkával lefordította. Először felmerült a darabokban való közlése az írásnak, de végül mégis úgy döntöttünk, hogy ennek egyben van értelme. Persze az egész apropója, hogy kezdődik a tanév és mindenhol várják az ifjú evezni vágyókat, az idei rövid pihenő után. Következzen egy időbeli és térbeli utazás a századforduló amerikájának egyetemi evezősei közé:

Egyetemi Evezés

 

 

Cikk a „The New York Times”-ból

1900. június 3.

Szerző: Jr. Henry Stanford Brooks, a Harvard-Yale Egyesült Atlétikai Szövetség kitalálója és megalapítója

 

 

Az evezést az egyetemeinken az összes sport közül a legnagyobb tisztelet övezi, és egyben a legnagyobb hagyománnyal is rendelkezik. Míg a futball, a baseball és az atlétika gyorsan népszerűvé válik majd elfelejtődik, az evezés soha. Az evezést soha nem veszi körbe hisztérikus népszerűség, azonban, nem is merül feledésbe. A diákság közvéleménye egy pillanatra sem engedné, hogy elfelejtődjön, és természetesen, az számít, amit ők tartanak fontosnak. Az első évesek mindig azt hallhatják, hogy a foci remek, a baseball is nagyon jó, ám az evezés a legjobb dolog az évadban. Az újoncok pedig csak csodálkoznak, hogy lehet ez: eddig nem sokszor, vagy inkább egyáltalán nem, találkoztak az evezéssel, és teljesen világosan látják, hogy ez a sport kevesebb személyes élményt nyújt, mint bármely másik az egyetemen. Alkalmasint belefuthatnak az évfolyam csapatának edzésébe, először megérezve, mit is jelenthet ez az egész. Kétségtelen, az evezés jár az élen az egyetemeinken biztosított sportágak közül, teljesen érthetően, hiszen igényli az agyi kapacitás nagy részét, miközben bármekkora fizikai erőt fel tud emészteni. Ha tehetségesek vagyunk műszaki téren, és kézügyességünk is elég jó, vagy általában jól mozgunk és ügyesen kontroláljuk a testünket, az evezés varázslatosan bekebelezi és magába szívja ezeket mind, hogy azután még többért kiáltson. Nincs még egy olyan sport, amely annyi önmegtartóztatást és áldozatot kíván, mint az evezés. Egy evezősnek több hónapnyi edzésmunkát kell elvégeznie, és némely egyetem már januárban elkezdi a készülést a júniusi versenyzésre. Az első munkafázis a tanmedencében kezdődik, ami speciálisan az evezéshez van kialakítva, és ahol micsoda rabszolgamunka zajlik! Azon morfondírozol magadban, miért vagy ekkora idióta, hogy egy hajó – ami le van horgonyozva! – guruló ülésén ülve és az életedért küzdve húzod a lapátot, miközben a tavalyi „Varsity” nyolcas csapat tagjának a hátszőrét bámulod és félig bódultan azon jár az eszed, ő vajon húz-e olyan keményen, mint te, és mégis miért nem vágatja le a haját, amikor egy hirtelen rándítás kihoz a transzból. Ösztönösen a könyököd magasságában rád meredő csillogó szempárra nézel, majd meghallod a lágy, kedves hangot is, amely ahhoz az úriemberhez tartozik, aki edz téged. A hang azt kérdezi, hogy az oviban érzed-e magad, ahogy egy hintalovon ülsz, vagy láttál-e már homárt, olyan igazi zöldet, vagy csak pirosat, megfőzve; és jó-e a megfigyelőképességed, mert akkor kiszállhatnál a hajóból, hogy jobb látószögből figyelhess.

Amint a jég felszakad a folyón, a csapatok felkészülnek a vízreszállásra. Ennek te rendkívül örülsz; bármi kellemesebb a tanmedencénél, gondolod mindaddig, amíg be nem ülsz a hajóba, ahol a hideg víz végigsöpör a kezeden, majd a rajtad átsüvítő jeges szél éles késként hasít a bőrödbe. Ekkor azon kezdesz merengeni, hogyan gondolhattad a tanmedencét unalmasnak, és vajon az az emberformájú ördög – az edző – egész éjszaka idekint fog-e titeket hajtani, és mégis hogyan gondolhatják, hogy az a hatalmas, ügyetlen víziló mögötted, aki két másodpercenként a bordáidba fúrja a nyelét, valaha igazi evezőssé válhat. Majd eljön az izgatott versenyvárás, büszkeség és diadalmámor tölt el, amikor az edzői asztalhoz hívva megtudod, hogy te vagy az egyik kiválasztott. Tegnap még egy senki voltál; ma pedig a világod legbecsesebb csapatához tartozol. Észreveszed a diáktársaid megváltozott viselkedését, és úgy érzed, végre vagy valaki – egy részecske, ami az egész működéséhez nagyon fontos. Teljesen eltölt a dicsőség, már el is felejted a múltbeli rabszolgamunkát, és nem törődsz a jövőben rád váró hasonló nehézséggel. Mindent elnyel az a dicsőséges gondolat, hogy valamit tehetsz az egyetemedért, mindezt a diáktársaid helyeslésével és tiszteletével.

Csak nagyon kevesen vannak azok, aki még nem láttak evezős csapatot vízen, akik pedig igen, többnyire távolról, talán egy vonatról vagy kirándulóhajóról. Azonban, ez egy igazán izgalmas látvány, úgyhogy érdemes megnézni egy evezősversenyt. Ha valaki szeretne egy csapat közelébe kerülni, és úgy igazán átérezni a hangulatot, kérje az edző engedélyét, hogy egyik edzésen vele tarthasson a kísérő hajóban. Ebből az előnyös helyzetből szinte meg lehet érinteni az evezősöket; látható az erős testalkatuk, a lebarnult hátuk és arcuk – kipirosodva az indiános rézbőr alatt -, és még a szinte üvegtiszta szemük is. Nem is beszélve az embertípusok csodálatos kontrasztjáról – a világos hajú szász óriás együtt a feketehajúval, akinek ősei talán valamelyik latin vagy kelta népcsoportból származnak. Azután, ott van a dölöngélő testek misztikus ritmusa, a lapátok hangja a vízben, a villák nyikorgása és a kormányos ’nyekergése’. Az egész egy fantasztikus és soha nem felejthető látvány.

A történelem ismétli önmagát úgy evezésben, mint ahogy minden egyébben is, azonban az evezésben az ismétlődő rész kétszer gyakrabban jön el, mint másban. A Harvard a nyolcvanas évek elején szinte legyőzhetetlen volt. Volt egy határozott csapástechnikájuk, és egy határozott elképzelés Bancroft úr személyében, aki harmóniára és kellemes hangulatra törekedve tanította az evezés művészetét, így minden könnyedén ment. A Yale, ezzel szemben, nem volt elégedett az evezős hagyományai által nyújtottakkal, habár alkalmanként elég volt a győzelemhez, és igyekezett új dolgok felé fordulni. Volt egy kis csapatuk, akik „mindent tudtak”, jobban, mint bárki más. Készítettek egy kilométer hosszú hajót – legalábbis úgy tűnt; párokba tették az embereket, és adtak nekik általuk kifejlesztett üléseket, villákat és különös formájú lapátokat; felszereltek előre egy vitorlát, hátulra pedig valami hasonlót, majd beültettek 8 férfit az emberi faj legkiválóbb példányaiból, és eveztettek velük 50-60 csapást percenként. A versenyek napján, a New Londonban fekvő pályán a Yale kitartóan lerángatta a hajóját a Harvard mögött a „2 métert előre egyet hátra” technikával, és végül kb. 500 méter hátránnyal veszített - minden évben. 1886-ban a Yale csapat tagjai bedühödtek és visszatértek a hagyományokhoz, megtanulva a „Cook csapás”-nak nevezett technikát, amit Angliából hozott át R.J. Cook 1876-ban. Ezután a Yale sorozatos győzelmeket ért el, teljesen meglepve a Harvardot és rögtön lerántva róluk a higgadtság leplét, sőt, komoly belső harcokat és vitákat szülve.

Így most a Harvardra került a sor, hogy hasonló újítással álljon elő. A történelem készült megismételni önmagát. Kipróbálták a „Bancroft csapást”, majd a „Faulkner csapást” és a „Storrow csapást”, végül a stílusokat vegyítették, azonban ezek sem vezettek eredményre. Az elméletek megdőltek, minden kaotikussá vált, az evezősök már csak erőlködtek, a csapatok pedig hitüket vesztették, így a helyzet elég sötétnek és baljósnak tűnt. Ez jellemezte az utóbbi évek evezését, és ezzel állt készen minden arra, hogy a történelem tegye a dolgát és megismételje önmagát. Most a Harvardon volt a sor, hogy felálljon és megmutassa, mit tud. Evezősei magukat felszívva, eltökélten álltak az újrakezdés elé, Peabody úr irányítása alatt, aki Harvardon és Cambridge-ben végzett, és akinek ráadásul sikerült meggyőznie a cambridge-i Lehmann urat, hogy Angliából jöjjön át az Államokba és mutassa meg a Harvardnak, hogyan kell evezni. Lehmann úr az amatőr evezés legjelesebb képviselője Nagy-Britanniában, a Harvard tehát nem is választhatott volna tapasztaltabb embert a kísérletezéseihez. Lehmann úr nem az az ember volt, aki ezt a fajta munkát félvállról venné, hanem igazi elszántsággal vágott bele. Mi sem bizonyítja jobban, hogy milyen komoly körültekintéssel fogott a munkának, mint az, amilyen részletességgel megszervezte a saját érkezését. Először is kijelentett, hogy csak abban az esetben hajlandó nekifogni a küldetésnek, ha teljeskörű meghatalmazást kap, azzal a privilégiummal kiegészítve, hogy először néhány éves sikertelenséggel indulhat a munkája. Kevés reményt táplált azzal kapcsolatban, hogy az első évben gyökeret tudnak verni az evezés fő alapelvei a Harvard Egyetemen. Amint megérkezett, körbenézett a terepen, hogy felmérje az aktuális állapotot, azonban bármilyen felkészülten is próbált szembenézni az elszomorító valósággal, még neki is sikerült meghökkennie a körülményeken. Gyorsan meggyőződhetett arról, hogy evezés, mint sport általában, nem létezett a Harvardon; valójában, minden évben volt néhány fiú, aki úgy érezte, jó eséllyel pályázhat a „Varsity” nyolcas egyik helyére, és ezekből az emberekből került kiválasztásra a csapat. Azonban, az evezés úgy általánosságban, mint egyetemen kívüli szabadidős tevékenység egyáltalán nem érdekelte őket. Lehmann úrnak már a legelejétől szembesülnie kellett a valós helyzettel, ami elkeserítő és az általa eddig megszokottól teljesen eltérő volt. Komoly nehézséget jelentett számára az egész problémát egyszerre kezelni. Ő egész életét evezősök között töltötte, akik teljes szívükből szerették ezt a sportot – magát az evezést szerették teljes szívükből, beszéltek róla, az étellel vették magukhoz, ebben éltek nappal, és ezzel álmodtak éjszaka. Az első kijelentése az volt, hogy a Harvardon uralkodó evezős helyezet nem normális, ezért egy pillanatig sem lehet tovább tűrni. Szerinte kezdő lépésként nem az egyént, hanem a tömegeket kell tanítani, és minden harvardi rátermett fiút meg kell győzni, hogy jelentkezzen evezősnek és vegye ki a részét a terhelésből. Eltudjuk képzelni, mit jelenthetett mindez, milyen reménytelen feladatnak tűnhetett és mekkora bátorságra volt szükség arra, hogy egyáltalán beindítson valaki egy ilyen rendszert? Azonban, Lehmann úr a rendszert beindította, egészen az elejéről kezdve. Természetesen kemény hegyimenet volt, mégis, soha nem érhetett volna célba, ha az egyéneken, vagy egyének csoportján alapult volna. Mindenegyes egyetemistának egységessé kellett válnia a csapattal, miközben kivette saját részét a munkából. Senki nem várta, hogy minden elsőre simán megy. Lehmann úr, minden bölcsessége ellenére, nem engedte, hogy bármilyen különbség legyen az amerikai fiatalságot meghatározó versenyzési jellemben, az éghajlatban, vagy egyéb körülményekben, amik ugyan hasonlatossá tették, de meg is különböztették őket angol társaiktól. A harvardi egyetemistákat úgy kezelte, mintha angolok lennének, azonban a kiváltott reakciók nem feleltek meg a vártaknak. Lehmann úr kénytelen volt ezt beismerni az első, ebben az országban megtapasztalt versenye után, amikor is mind a Cornell, mind a Yale megverte a Harvardot. Azonban, nem tört le, és a következő nyáron ismét elindította a tanítványait, hogy láthassa őket veszíteni. Én nem hiszem, hogy az amerikai egyetemek, az egészet tekintve, értékelni tudják, hogy milyen nagyszerű ez az angol sportember; hogy mennyi mindent feláldozott azért a sportért, ami a legközelebb áll a szívéhez; hogy milyen mélyen belevetette magát ebbe a feladatba azért, hogy felemelhesse az evezés ügyét. Azonban, az amerikaiak, bár néha nemtörődömök, egyáltalán nem érzéketlenek, és egyszer majd minden amerikai egyetem (nem csak a Harvard) el fogja ismeri, hogy adósa Lehmann úrnak. A Harvardon elvetett mag nem hullott terméketlen földbe, és a legfontosabb, hogy az elvetett mag nem csak az evezésben vetett gyökeret, hanem minden más sportban is. Ez pedig a „sportolni a sport szeretetéért” gondolat. Néhány elszánt harvardi evezős olyan komoly munkába fogott, félretéve minden összeegyeztethetetlent és mindent ehhez igazítva, hogy a tavaly zárult evezős évadban örömmel arathatták le az új rendszer első gyümölcseit. A Harvard legyőzte a Yalet, mind a „Varsity” nyolcasban, az elsőévesek nyolcasában és négyesben. És nem szándékozott itt megállni; még csak most fogott bele a munkába, ebben az évben tehát elkezdhette tökéletesíteni a rendszerét, ami az angol mintán alapult.

Az angol egyetemi csapatokat néhány kisebb iskola alkotja, következésképpen az evezős idényben nagyjából minden egyetemista valamilyen szinten érdekelt. A Harvard megalapította a Weld Evezős Klubbot, azután pedig a Newellt. Számos csapat került ki ezekből a klubokból, amelyek egymás ellen küzdöttek. Először mindenki a Weld tagja akart lenni, mivel ők voltak a legsikeresebbek, ám a szakemberek közbeléptek és egyenlően szétosztották az embereket a két klub között. A bölcs döntés hamar meghozta gyümölcsét, mivel ebben az évben a Newell bizonyult sikeresebb klubnak, megnyerve a versenyek nagy részét, és most emberállománya is felduzzadt. A tavaszi versenyeken a két klub összesen 26 csapatot tudott kiállítani. Álljunk csak meg egy percre, és gondolkodjunk el, mit is jelent mindez! Nem is olyan régen még a „Varsity” tagjait nem beválogatták, és az evezősei igazi zöldfülűként küzdöttek a klubcsapatok mögött.

Ezzel szemben, a Yale jól megszokott útján vánszorgott, és nem ismerte fel, hogy a néhány évvel ezelőtt még divatos módszerek – amikor az egyetem még kicsi volt -, mára már nem felelnek meg az elvárásoknak. Evezősei elhatárolódnak attól, hogy a Harvard „általános evezési módszerét” elfogadják. Szerintük az evezés tudománya nehéz ügy, és egy csapat tökéletesítésére meglévő idő túl kevés – így, amikor sok emberre egyszerre szánjuk az energiánkat, azzal természetesen növeljük a sport iránti érdeklődést és ezzel egy általánosan jó ügyet szolgálunk; mégis, ezzel feláldozzuk az egyént és végül a „Varsity” nyolcas nem lesz olyan kiforrott és technikás, mint amilyen a régi rendszerrel lehetett volna – azaz a szezon elején csupán néhány embert kiválasztva és tréningezve.

A két rendszer érdemein túl meg kell említeni, hogy a „csapások kérdésében” a Yale kicsit bajban van. Amikor néhány évvel ezelőtt a Henley-n részt vettek, a „Cook” csapást alkalmazták, ami ugye angol eredetű. Maga Cook ment velük edzőként. Amint az angol evezősök meglátták a Yale csapásait, határozottan kijelentették, hogy semmiféle hasonlóság nincs az angol technikával, és végül sikeresen meggyőzték Cookot, hogy eltávolodott a kiindulási ponttól. Azonban, akkor már késő volt bármit is tenni, és a Yale-t szépen elverték. A következő évben Cook ismét edzette őket, a csapástechnikát az új elméletéhez igazítva, ezúttal azonban a Cornell győzte le a Yalet. A következő évben Cook már nem edzette őket, és az evezés ügye olyan viszonylag fiatal emberekhez került, akik az eredeti Cook módszeren nőttek fel. Akad azonban néhány fiatalabb evezős - köztük olyannal, akik a jelenlegi Yale csapatban is benne vannak -, akik az új Cook technikában hisznek, így két pártra szakadtak, jobban mondva, két vélemény alakult ki a legjobb csapástechnikát illetően. Az idősebbek amellett érvelnek, hogy amikor a Yale a régi Cook csapást alkalmazta, mindig nyert, és az újonnan kialakított csapatok csupán külsejükben változtak az előzőhöz képest. Mindent egybevetve, a Yale jelenleg mélyponton van, és ez a cikk esetleg rávilágított az okára. Ebben az évben a Yale a „fejlesztett Cook technikát” fogja alkalmazni, bármit is jelentsen ez. Lehet, hogy amikor a Harvard már a sokadik évben söpri le a pályáról sorozatban a Yalet, és majd visszahozzák Cookot, ám még gyalázatosabb vereségeket szenvednek, akkor rájönnek, hogy az egész nem annyira az edzőn, mint a jól szervezett, kiegyensúlyozott rendszeren múlik.

Felvázoltam tehát azt a két rendszert, amelyet a két legnagyobb evezős egyetem alkalmaz. El kell még telnie néhány évnek, hogy a Harvard módszere meghozza valódi eredményét, és véleményem szerint ugyanennyinek, hogy a Yale megváltoztassa a rendszerét. Mindez azonban nem tarthat vissza engem vagy téged attól, hogy a témában állást foglaljunk.

Tehát, szerinted melyik rendszer a jobb?

Jr. Henry Stanford Brooks

 

A bejegyzés trackback címe:

https://dnhe2.blog.hu/api/trackback/id/tr44663433

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

allianna 2008.09.15. 12:14:14

Királyhegyi Pál, a neves humorista Sztálinnak feladott híres táviratában már az ötvenes évek elején leszögezte: A RENDSZER MEGBUKOTT STOP KEZDJEEK ELOELROEL STOP KIRAALYHEGYI

Orbán · dnhe2.blog.hu 2008.09.23. 10:58:19

Ez talán csak akkor lesz érdekes - pontosabban ellentmondásos, ha emberek direkt fogják vállalni, hogy gyerekiket ilyen gén módosításokkal akarják megszűlni - szép új világ...
süti beállítások módosítása