Lennon - Puskás

Mikor csomagjainkat leadtuk (erre azért volt szükség, mert nem volt csomagmegőrző az állomáson), a Central Park felé vettük az irányt.

Belegondolt valamelyikőtök abba, hogy Manhattant gyakorlatilag minden középiskolás már jobban ismeri, mint Budapestet vagy a magyar történelmet? Mert az esetemben ez nagyon is igaznak bizonyult. A látott tereket, utcákat valamilyen formában már láttam, emlékem volt róluk, amiket most valójában is megtapasztalhattam. A Central Park zegzugai, a kis hidak, a tavak, a Chrysler Building, a Rockefeller Center vagy a Radio Music Hall – gyakorlatilag a Csillagpor táncterem (Stardust Discotheq – nem én találtam ki a fordítást, a Virágot Algernonnak fordítója), hiányzott csak a meglátogatott helyek listájáról.

Gergő kérésére megnéztük a Dakota házat, ahol John Lennon élt és, ahol meggyilkolták. Érdekes volt hallgatni Gergő szájából a történetet és látni, ahogy átéli a helyszínt, amit biztos látott már néhány fényképen. Ezek után az emlékhely (Imagine) és egy kis shopping következett, majd a 90-ik és a 1st Avenue kereszteződése felé indultunk, stoplisért. Saját bánatom, de nem találtuk meg a klasszikus fehér hídat a Central Parkban, amin a Hegylakó egyik jelenete is játszódik, cserébe viszont megtaláltuk a Soccer Sport Supply, ahol az amerikai sztereotípiákkal ellentétben csak foci termékek lehetet kapni. Közben betértünk a Természettudományi múzeumba, egy kis turista intermezzora – ha KELL mindig múzeumot keressetek – ahol ép egy kiállítás zajlott a holdra szállásról.

Miközben Csepi beszerezte a valóban csak ott kapható stoplist, Gergővel a bolt végében lévő vitrineket néztük. Az egyikben a századelejétől kezdve stoplisok voltak kiállítva. Gyakorlatilag a fejlődése a sportnak – itt eszembe jutott a henley-i RRM-ben látott tulipán kiállítás – a közvetlen mellete lévőben, pedig a tulajdonos által, az évek során szerzett autogrammok voltak kiállítva. Labdák, zászlók, trikók. Csak a legnagyobbak: Pele és mellette a magyar aranycsapat akkor élő tagjai. Őszinte büszkeség töltött el miközben a vitrint néztem, mikőzben egy idősebb, nagy hasú úr jött ki és tökéletes amerikai angollal a cipőkre irányította a figyelmünket, mire mi egyből rávágtuk, persze, persze, de hát magyarok vagyunk és New Yorker Hungarian Soccer Club aláírt zászlaja sokkal jobban érdekel minket. Mire az öreg asszondja, Ó igen, az nagyon jó, egyszer voltak itt, elmentünk együtt vacsorázni, a 70ik utcára, egy magyar étterembe, hogy valami hazait ehessenek. Aztán így folytatta, emlékszem mikor kicsi voltam csodáltam a magyarokat, gyönyörűen játszottak. Tudjátok van ez a trükk, ez a mell levétel,így, és nagyot homorított, óriás pocakja csak úgy feszült. Így! Na, ezt a magyarok találták ki. Egész gyerekkoromban ezt tanultam, ezt akartam utánozni. Úgy akartam játszani, mint ők.

Csepi megvette a cipőt, és elindultunk a délnek. Útközben tóltunk egy hamburgert, ahogy kell krumplival, ketchuppal, nagy tányéron, nem szendvicsben. Igazi hamburger volt. Igazi, nagy, vastag hússal, salátával, kistálban csalamádéval, Heinz ketchuppal. De, ami a legfontosabb, kicsit pihenhettünk.

Majd megpörgettük és gyorstalpalóval megnéztük a lanovkát, ahol Pókember világot mentett, az ENSZ székházat, szigorúan kivülről (!) sétáltunk az unicefnél diplomaták között, akik ugyanúgy fényképezték magukat a felég népviselet ruhájukban az országuk zászlaja alatt, mint a turisták. Láttunk egy óriáspatkányt az utcán ülni és felmentünk az Empire State Building tetejére.

           ESB 102.

Mielőtt kijöttem, főnököm egy tanácsot adott – mindnehova nyitásra próbáljatok menni, mert sor lesz. Ezt annyiban tudom megtoldani: vagy zárásra, és lehetőleg ne turista szenzonban látogassátok New Yorkot. Azt hiszem ennek köszönhető, hogy kb. 40 perc alatt feljutottunk a tetőre. Nyugalom, nem lépcsőztünk, egyszerűen csak kiálltunk vagy három sort, mire felengedtek a 86. szint kilátójára. Egyébként a ESB lépcsőfutás rekordja kb. 10 perc és felér egy tömegverekedéssel a videók láttán. Mindezen próbák után New York legmagasabb épületének majdnem a tetéjéről szemléhettük a város. Milyen érzés? Kérdezitek? Fura, a szél fúj iszonyatos erővel, egy szinten mennek veled a helikopterek, a Nap fénye teljesen más árnyalatokban tündököl és minden olyan kicsi, ami lentről olyan nagy. Talán a képek beszélhetnek helyettem. Dolgunk végeztével a kijáratnál vettük észre, még lehet fokozni az élményt – van tovább, feljebb. Szépen kiperkáltuk fejenként az extra tizenöt dollárt az extra 15 emeletért és máris a 102. emeleten voltunk, ahova egy nagyon jó kedélyű idős úrral lifteztünk fel – a boy-jal. Az öreg, először lefelé indult meg, ami picit fura volt, majd hirtelen körbe fordult, ja hogy ti felfelé akartok menni? És mindenki jót mosolygott, a nyolcvan évnél idősebb halálkinézetű bácsikán, aki az aznap már vagy 300szor elsütött viccen és kitudja hányszor az elmúlt hatvan évben. Azon gondolkodom, volt e más állása életében, mint ez a 15 emelet fel-le menete?

A felhőkarcolók anyja után hazafelé vettük az irányt, mivel hatra voltunk vacsorára hivatalosak.

Ahova meg is érkeztünk, bő félóra késéssel, egy eléggé csúnya, negyven perces metró út és előtte kb. 20 utcányi gyaloglás után.

           Móni/Tomi - Brooklyn, Magyarország

A hely, ahol laktunk Brooklyn egyik jó környékén volt a lengyel és a zsidónegyed határán. A ház maga az a típusú épület volt, amiben elképzeli az ember a tipikus new york-i nagy városi életet, ha nem Manhattanben lakik a főhős a filmben.

Ide az F-s vonattal/metróval érkezünk. Az állomás olyan, mint mindenhol New Yorkban. Kopott,  fehér csempe falak, még kopottabb beton út, a földalatt hatalmas tér, ami mégis alacsony. Sehol sincsenek innen Montreál hatalmas földalatti terei, vagy akár Budapesté. Mintha a Kisföldalatti kiszélesített mását látnám, ahol 50 méter hosszú vonatok steril aluminum vonatok szágulldanak át. Mikor feljövünk a földalol egy kietlen négysávos úton találjuk magunkat. Vörös fény, nyomasztó ismeretlenség. Hamar megtaláljuk a jó utcát, itt már jobb a helyzet a kétszintes vörös téglával borított házak között. Az utcán végig kocsik, néhány autó között fekete szemetes zsákok, vagy az előző heti méteres hó maradványai, amit a még nem takarított el a nap vagy a közterület fenntartó. A Tehamare érünk, itt a végcél. Csend, csak egyszer egyszer megy el melettünk autó. Itt már jobb a helyzet, egyből megtaláljuk házat, aminek ajtajára „Flat for rent” felirat van írva. Az ajtó elötti három lépcső fok két oldalán műkő virágtartó, a szomszéd lépcsőn műkő oroszlánok. Fáradtak, tanácstalanok vagyunk. A csengők lekoptak, az ajtó nyitva. Megnyomom az első kopott csengőt, semmi reakció. A többiek bemennek, én pedig várok, és készülök megnyomni a következő csengőt. Mikor újjammal a csengőhöz érek, hátam mögül egy kedves hangszólít meg.

Ti vagytok Moncsi vendégei? Kérdezi. Megnyugszom, beakarnék mutatkozni, de helyette azt kérdezem magamtól, vajon ő itt lakik? Majd ezt mondom, igen, de nem tudjuk melyik csengő az. Nem működik, mondja. Menjetek fel a lépcsőn egyenesen, az első ajtó. Köszi, Köszi. Már elfelejtettem az arcát, csak árnyékára emlékszem, és segítségére.

            Felmegyünk, a lépcső recseg. Enyhén mozog. Az ajtó mellett cipősszekrényen egy sor cipő, úgyan így a szemközti apartman előtt is. Először bizonytalanok vagyunk, vagyok. Mikor kopogok nyilik az ajtó és hirtelen, egy ismeretlen fajtájú kotorék eb ront elő a lakás mélyéből és üvöltve ugat, majd szagol, majd ismét ugat, majd mikor a helyzet rendezetté válik számára, számunkra is megnyugszik az este. Mikor már bent és leülünk tudom megnézni a lakást, tudom megismerni a vendéglátonkat. Fiatal, huszöt,- huszonhét éves forma/lány/nő. De hamar kiderűl már tíz éve van itt. Móni.  Elmondja történetét, elmondja mért nem tud hazajönni, elmondja mért nem jön haza. De ugyanakkor tudom, neki már itt van az otthon. Neki már a haza az ismeretlen. Kérdezgetjük az itteni életről, ő kérdezget az otthoni életről. Idegenek vagyunk, akik megakarják ismerni egymás otthonát.

            Beszélgetünk a munkáról a nagy Amerikában, a munkahelyeiről, 9/11-ről. Fényképeket vesz elő, amiket egyik barátja készített aznap Manhattanben. A tornyok, mikor állnak és mikor már nincsenek ott. Kérdezgetjük, milyen volt, mintha egy nyaralási élményéről kérdeznénk, de mikor a képeket tartom a kezemben érzem, hogy ő jelen volt mikor a 21. század történelme elkezdődött. Kicsit közvetlenebb módon, mint én, aki ugyanennyire jelen voltam golyaként egy egyetemem a világ másik feléről. Átérzem a hitetlenséget, mikor először hallja/hallotta a dolgot. Érzem ugyanazt a személyiségtől független történelmi esemény jelenséget, ami valahol ugyanaz, mint, ami 2006. októberé volt Magyarországon. Mikor elbicikliztem a Jászairól hazafelé  és nem értettem, hogy a rendőr mért nem enged a Kossuth térre, majd egy órával később azt láttam, hogyan lővik rendőrök a tömeget vízágyúval a kollégiumi szobám tévéjén.. New York nagy része értetlenül állt az esemény előtt, de az emberek Manhattan északi részén ugyanúgy elmentek boltba – csak egy különös kiváncsisággal és bizonytalansággal feküdtek le aludni, mint ahogy mi is 10 ezer kilométerre keletre ettől a helytől. És ugyanúgy csak azt vártuk, mit hoz a holnap.

            Nyílik az ajtó. Tomi. Megérkezik házigazdánk. Belevaló srác/férfi. Nagy dumás, enyhén ritkuló haja alatt arca még mindig fiatal, csupa mosoly és öröm.  Fekete borosta, fekete szakáll. Mit csináltok/Mit csinálsz? Kérdezzük egymástól, miközben vacsorázni visz minket egy török helyre, ahol a pincérek indiaiak. Villanytszerelt egy öreg orosz zsidónál, vasárnaptól péntekig dolgoztak, aztán költöztetett, kisfőnökig vitte és most a saját költöztető cégét próbálja felpörgetni, amennyire csak lehet. Vacsora közben nyiltan beszél Amerikáról. Nyíltan beszél az életről itt, itt. Beszél rasszizmusról, fekete tüntetésekről, az amerikai kisebbségekről, az amerikai magyarokról, Magyarországról, magyar politikáról, a szegénynegyedekről, a vezetésről, a jogsiszerzésről, melósairól, a magyarokról, akiket alkalmaz. Látszik, hogy minden pillanatban küzd azért, hogy sikerüljön és látszik, hogy hisz benne. És ez jó. Tíz körül indulunk haza, megpihenünk. Reggel egyikünk sem ébred fel mikor Tomi fél hétkor elmegy dolgozni.

 (folyt. köv. a következő bejegyzésben)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.