Az alàbbi plymouth-i beszàmolot egy igazi danubiusos kozmopilita tolla irta, a nagyon jo elmeny beszamolohoz sok oromot es nevetes kivanok, ès koszonet Zsoltnak, hogy megirta es elkuldte.

Október 23-a és 25-e között került megrendezésre a 3. tengeri evezős klubvilágbajnokság az angliai Plymouthban, amiről szeretnék egy rövid élménybeszámolót írni. Nem gyakran teszek ilyet – eddig kizárólag rövidebb-hosszabb verseket írtam – de nem szeretném, ha említés nélkül maradna ez a verseny.

Az előző évekkel ellentétben idén csupán 2 magyar egység nevezett, ami töredéke a tavalyinak, igaz, a francia vagy olasz tengerpartra sokan szívesebben utaznak, mint az esős Angliába.

Számomra az egész a szegedi OB-n kezdődött, amikor az Ákos ismét megkeresett, hogy javítsunk a két évvel ezelőtti dubló ezüstön. Egyből igent mondtam, elvégre nem sokszor van lehetősége az embernek egy kétszeres világbajnokkal versenyezni, főleg nem világbajnokságon. Nem mondhatnám, hogy életünk formájában voltunk, de ez egyikünket sem érdekelte. Elkezdtem növelni a heti edzések számát, persze ez közel nem volt annyi, mint amennyit a válogatottban kellett edzeni. Először csak futni jártam le a szigetre, bringával az egyetemre, néha a Budapest környéki hegyekre, ahol legtöbbször az Ivány Dani mutatta meg a legszebb útvonalakat. A fejlődés látható volt, futásban sikerült a legjobbam közelében teljesíteni többször is, az ergot is egész jól bírtam. Lopeznek köszönhetően hajónk is lett, egy jó állapotban lévő Bart dublót kaptunk kölcsön. Két alkalommal volt lehetőségünk evezni az Újpesti-öbölben, de a második után az Ákos megjegyezte, hogyha ilyen ütemben fejlődünk, akkor már csak egyszer kell összeülnünk, és nagyon jók leszünk. Sajnos nem így lett. Három nappal az indulás előtt váratlan hívást kaptam, Ákinak tüdőgyulladása van, nem tud edzeni, indulnia esélytelen. A kezdeti káromkodás sorozatom után telefonálni kezdtem. Sok embert felhívtam, aki szóba jöhetett, de senki sem ért rá edzőtábor, munka, tanítási gyakorlat vagy vizsgák miatt, pedig ingyen lett volna. A tény, hogy 3 nap alatt nem lehet Magyarországon egy világversenyre partnert találni elszomorító, de nem estem kétségbe, eldöntöttem, szkiffben indulok.

Két nappal indulás előtt le kellett adnom egy vázlattervet az egyetemen, reggel 6-ig rajzoltam, 3 órát tudtam aludni utána, de kész lett. Sok teendőm volt még, össze kellett volna pakolni, pénzt váltani, kitakarítani a lakást, neoprén ruhát szerezni, lefoglalni a szállást, amiről azt hittem, hogy már rég le van tudva, foglalkozni a nővel, és persze el kellett intézni a nevezés módosítását. Köszönet Ott Zsuzsinak a segítségért. Este átjött Tia. Előtte kicsit kajáltunk, utána megnéztünk egy filmet, a Shawshank Redemption-t (Remèny rabjai – szerk.), amit mindenkinek ajánlok. Mire vége lett már csak egy órám volt az indulásig. Fél órát aludtam, fél órám maradt összepakolni, amit előző nap persze nem tettem meg.

Reggel 5:30-kor érkezett Skegi, hogy kivigyen a reptérre, szidott engem, hogy neki nagyon nem jó, amit megértek, én is inkább aludtam volna. Ezért jövök neki egyel. A reptéren összefutottam a Manó szüleivel, a gépen nem ültem mellettük, és egyébként is egyből elaludtam, de a Gatwick-Victoria vonatúton jót beszélgettünk, nagyon kedves emberek. Pár órás londoni séta után ismét vonatra szálltam, nem tudtam elaludni, pedig nagyon akartam.

3 és fél óra után érkeztem meg Plymouthba. Persze semmiről sem tudtam, hogy hol van, besétáltam a belvárosba, másfél óra múlva már a hostel előtt álltam, akinek a tulajával korábban több e-mailt is váltottam. Csak női szobában volt hely, mondtam neki, az nekem jó, ő meg nem engedte, hogy ott aludjak. Helyette felajánlott egy raktárszobát, ahol egy ágy volt (Azt hiszem, a klasszikus Melis Z. idézet most pont ide illik: „Akkor neki egy szingl!”). Egyből beleegyeztem, kitakarította, kipakolta, és a végén nekem lett a legjobb kilátásom az összes vendég közül, ugyanis a legfelső emeleten laktam, az ajtón 12-es szám állt. Az egyetlen baj az volt, hogy 53 lépcsőfokra voltam a földszinttől. Este elmentem sétálni, a „The Hoe” egy utcányira volt tőlem, ami egy rendkívül szép sétaút, még esőben is.

Már sötét volt, mire visszaértem. A jól felszerelt konyhában találkoztam két 19 éves svéd lánnyal. Az egyik tele volt élettel, ami másik meg jól nézett ki. Átutazóban voltak, önkéntesnek jelentkeztek, hogy egy hónapig majmokat etessenek. Hát, kinek mi… Sütöttem egy pizzát, és segítettem nekik levest főzni. Aztán a több vendéggel együtt vacsoráztunk, beszélgettünk, Jengáztunk, mondták, hogy gyorsan fel tudom állítani, röhögtem, és mondtam yeah.

Másnap lesétáltam a versenyt rendező jacht klub főépületébe, elintéztem az átnevezéshez szükséges papírmunkát. Ekkor tudatosult bennem, hogy nem Danubiusos színekben indulok, ami furcsa volt, de már korábban is versenyeztem szegediként, így gyorsan hozzászoktam (ezt mondatot csak z iroi szabasag partolasa miatt nem toroltem – szerk.). A tenger nappal sokkal látványosabb volt, még a nap is kisütött, de a szél talán még erősebb lett. Kipróbáltam a szkiffet, nem igazán foglalkoztam a körülményekkel, mivel a több száz egység közül rajtam kívül még kettő is a vízen volt, gondoltam ez elég. Nehéz volt húzni, azt hittem az ellenszél miatt, később kiderült 84 a belkar. Eveztem egy órát. A hatalmas szél és hullámok ellenére nagyon jó érzés volt kint lenni, kiszolgáltatott voltam ugyan, de szabad. Úgy tudom, én vagyok a második ember Magyarországon, aki kipróbálhatott egy tengeri szkiffet, a Lőrinczy Petinek vannak még hasonló tapasztalatai.

Mosolyogva mentem vissza a 8m²-es szobámba, ami kicsit büdös volt, a fűtés nem működött, a padló lejtett, amit a matrac alá tett kispárnával próbáltam ellensúlyozni, nem ment. Volt viszont mosdóm, ami a lusta férfiembernek jó szolgálatot tesz reggelente, viszont a csapon hármat kellett tekerni, mielőtt elkezdett csöpögni. A víz elég klóros volt. Nem fostam, megittam, aztán nem fostam, tehát jó döntés volt. Nem volt ruhaszárító kötél, ezért celluxból csináltam egyet. Az ágy rövid volt, amihez már hozzászoktam, rajta Einstein idézet: „A question that sometimes drives my hazy: Am I, or are the others crazy?”.

Este tanulmányoztam a pályát, külön útvonal volt rossz idő esetére. A szervezők azt mondták, jók voltak a körülmények, amikor kipróbáltam a hajót, belegondolni is rossz, hogy milyen lehet a kedvezőtlen időjárás.

A megfelelő öltözék fontos, hozzám hasonlóan sokan vettek fel neoprén ruhát, amit Lotfi Peiman barátom adott kölcsön, aki top 3 szörfösnek vallja magát hazánkban, és el kell ismerni, nem alaptalanul, elvégre itthon kevés embernek van 250 nap hullámszörfös tapasztalata. A tengeri evezés a szörf és az evezés egy egészen sajátos kombinációja, ahol rendkívül sok múlik a hullám tolóerejének kihasználásán.

Plymouth városközpontja nem túl nagy, néhány sétálóutca, és egy pár főút, igazi kisváros. Mondjuk séta közben egy autó hátulról majdnem elütött sokkal, kiderült a sétálóutcán is mehetnek kocsik, igaz csak lassan.

Volt pár dolog, amit különösnek tartottam. Például az angolok éjszaka is futnak hidegben, és nem öltöznek fel, mert minek az. Nem hiszem el, hogy nem fáznak. Olyanok, mint a Csaszi, aki télen pólóban megy hegyi futni, és megizzad.

Az előfutam reggelén összefutottam a Bende Zsófival a lépcsőfordulóban, fáradt volt, mert a Lídiával csak éjjel fél egykor érkeztek meg. Akkor már nem voltam ébren, az olasz vacsora, az anekdotázgatás egy öreg angol harcossal, egy új-zélandi és egy spanyol sráccal lefárasztott. A lányok egy 8 személyes, vegyes szobában aludtak, ahol többen is horkoltak. Persze először ki voltak akadva, de aztán hozzászoktak.

A futamra új hajót kaptam, a belkart 88-ra felraktam. Az időjárás előrejelzés hideget mondott korábban, ami nem jött be, melegem volt a neoprénben, és kicsinek bizonyult a belkar is, ellenszélben és hullámvölgyben nagyon nehéz volt megindítani a szkiffet. Ráadásul a rajtnál összeütköztem egy 120 kg-os orosszal, akinek direkt mondtam, hogy ne jöjjön közelebb, mondta dá-dá-dá, aztán mégis belém jött, ez van. A verseny végén még megkerültem egy bóját, amit nem kellett volna, ez egy 500m-es kerülő volt, amit többen fölöslegesen tettünk meg, de így is sikerült bejutni a döntőbe, 8-ként a futamban. Nagyon elfáradtam, hazafelé végig szédültem séta közben. Otthon lezuhanyoztam, a Lídia kimasszírozta a görcsöt a hátamból, ittam két liter gyümölcslevet, ettem csokit, és lefeküdtem aludni. Mire felébredtem, már menni is kellett a nyitóünnepségre a helyi akváriumba, ami érdekes volt a közepes méretű cápák és ráják miatt, a 30 fontos belépőt kicsit sokalltam. A beszédek szokásosan unalmasak voltak, a bor és a kaja viszont nem volt rossz, ahogy a helyi tengerészet dobosai sem. Említést érdemel még egy tinédzser pár, akik a nyitóbeszédek alatt egy eldugott emeleti szobában feltételezhetőleg orálisan kielégítették egymást. Hazafelé jó hangulatban és nagy esőben sétáltunk. Otthon a társalgóban a svéd lányok mellé két idősödő angol hölgy csatlakozott, sztorizgatós este volt, jól éreztük magunkat.

A döntő napján reggeli közben egy képre lettünk figyelmesek a falon, a Big Ben-t ábrázolta szokatlan perspektívában, az egész torony ferdének látszott. A Zsófitól megtudtam, hogy a Big Ben azért ferde, mert metró megy alatta, és hogy amikor felment, majdnem leesett a lépcsőn. A nevetéstől majdnem sírtam, ami hasznos volt, mert egyből kimosta az álmosságot a szememből. Később kiderült, hogy ő igazából a pisai ferde toronyra gondolt és életében nem volt a Big Ben-nél. A svéd csajok elmentek majmokat etetni, elbúcsúztunk tőlük.

Az eső végre nem esett, viszont a szél felerősödött. A szervezőbizottság a négypárak rajtja után úgy döntött, hogy a körülmények nem alkalmasak kisebb egységek versenyzéséhez, így a dublókat visszarendelték, a szkiffeket pedig ki sem engedték vízre. Kétszeres halasztást követően végül is rövidített pályán rendezték meg a döntőket, 8 helyett 3,5 km lett a versenytáv.

Nem bántam annyira, mivel tényleg életveszélyes lett volna kimenni az öbölből. Fél órás várakozás után elrajtoltunk. 24 fős volt eredetileg döntő, de akadt olyan versenyző, aki már rajt előtt visszaevezett, mert annyira fázott. Nagyon jól jött a neoprén felső. Hatalmas ütközések és kiabálások jellemezték az első 1200 métert, 4-5. helyen haladtam, egész jól eveztem az 1-1,5 méteres hullámokon, hatalmas volt az ellenszél. Minden rendben volt az első fordulóig, ahol egy négyszemű olasz rászorított a fém bójára, a villám nekiütközött, de szerencsére nem tört el. Bal kézzel többször is megpróbáltam magam eltolni a bójáról, de akkora szél volt, hogy csak harmadszorra sikerült. Körülbelül egy percet vesztettem és hangos káromkodások közepette megpróbáltam utolérni azt a 10-12 embert, aki eközben elhaladt mellettem. Volt, akit sikerült is, de az élmezőnyhöz nem tudtam visszakapaszkodni, pedig a tolószeles részen, úgy érzem, sikerült jól haladni a hullámokon. Külön köszönet annak a lelkes szurkolócsapatnak, akik a várfalról lekiabálva, hangosan buzdították az egyetlen magyar szkiffest. Végül 14. lettem a 38 indulóból, aminél jobbat vártam el magamtól, de a történteket figyelembe véve, azt hiszem, nem lehetek elégedetlen. Kikötés közben a hangosbemondón hallgattam, hogy a magyar női dubló megvédte világbajnoki címét, szoros versenyben, végig vezetve, sokat ütközve és kiabálva. Még egyszer szeretnék nekik gratulálni, remélem Isztambulban meglesz a harmadik is.

Az esti díjátadó is később kezdődött a halasztások miatt, a helyszín ismét az akvárium volt, a welcome drink ezúttal elmaradt, de étel továbbra is volt. Az érmek átadása utáni discot és jazz koncertet szerény próbálkozásnak minősíteném, a társaság nagy része, minket is beleértve, inkább a helyi pub-okat és szórakozóhelyeket részesítette előnyben. Ittunk eleget, egy nagyobb angol társaság hozta a söröket, amit nem lehetett visszautasítani. Nem voltunk szomjasak, mikor beléptünk az Annabel’s klubba. Sok ember, még több tűsarok, részeg külföldiek, még részegebb angolok jellemezték. Az utcán üvöltve fetrengő 12 éves magas sarkút viselő, agyonsminkelt tinikre már szinte fel sem figyeltünk. Örömmel fogadtuk az óra visszaállítást, egy órával több maradt a józanodásra.

Másnap Lídia és Zsófi elutaztak Londonba, hogy több idejük legyen körülnézni. Természetesen előtte még felemlegettük Lídia aranyköpéseit, amiket szerencsére sikerült feljegyeznem. Ilyen volt például az „Ez a tenger sós?”, vagy a „Brazíliában brazilul beszélnek.”, és persze az örök igazság, miszerint „Háromból két ember biztosan azonos nemű.”. Én még egy napot maradtam Plymouthban, részben, mert jól éreztem magam, és szereztem pár jó barátot, részben meg azért, mert másnapra szólt a jegyem.

Vasárnap ismét sor került egy kis városnézésre, amit izgalmasabbá tett, hogy a hitelkártyámat több helyen nem fogadták el, és készpénz híján eléggé meg voltam lőve, de szerencsére estére megoldódott a probléma. A belvárosban azon a hétvégén volt a Plymouth Respect Festival, sok élő koncerttel az utcákon. A skála elég széles volt: jazz, angol pop, rap, afrikai törzsi zene, sőt még beatbox is, együttesek, akiket élmény volt hallgatni. Este találkoztam az újdonsült angol ismerőseimmel, akik közül páran egészen szépen szerepeltek a vasárnapi vegyes és masters versenyeken. Söröztünk és ettünk, természetesen fish&chips volt a menü. Az este végül úgy alakult, hogy kettesben maradtam Danielle-lel, a 27 éves angol geológuslánnyal, aki még aznap éjjel körbevezetett a város legszebb és legeldugottabb helyein. Az egyik forgalmasabb út mentén egy építkezés mellett haladtunk el, ahol egy kb. 50 méter magas daru állt. Nem tudtam ellenállni, felmásztam. Egészen elképesztő látványban volt részem, a kivilágított kikötő és a világítótornyok fényei lenyűgözőek voltak, a város fényei tükröződtek a vízfelszínen. Csináltam pát képet a telefonommal, és gyorsan lemásztam, Danielle már izgult. Visszaszálltunk az autójába, elmentünk még egy világítótoronyhoz. Jól éreztem magam, és örültem, hogy olyan helyeket láthatok, amiket magamtól sohasem találtam volna meg. Egy fél órát lehettünk ott, utána hazavitt a hostelbe, elbúcsúztunk.

Másnap reggel összepakoltam, kicsit kitakarítottam a szobámat, mindent visszatettem az eredeti helyére, még a cellux szárítókötelet is leszedtem úgy, hogy nem maradt nyoma. Írtam sms-t a Kingának, akit itthon ismertem meg a Borfesztiválon, hogy este találkozzunk Londonban. Elköszöntem a házi bácsitól a hostelben, és kimentem az állomásra a szitáló esőben.

Az út nem volt túl izgalmas, de percre pontosan érkeztem a Paddingtonra. Kingára csak 30 percet vártam, aztán megittunk két sört élő zene mellett. Itt tényleg minden utcasarkon van egy Jimi Hendrix. Hazakísértem, ott aludtam, a földön. Négy órával később már újból úton voltam, ki a Gatwick reptérre. A hazaút sima volt, de fárasztó, ugyanúgy, mint az egész hét. Nagy élmény volt, folytatás jövőre, Isztambulban.

Erdélyi Zsolt

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.