Haho mindenki!

Mától lehet rendelni a 2010-es naptárból. Kérek szépen mindenkit, aki szeretne rendelni, hogy írja fel magát a klubban a faliújságra, vagy e-mailben jelezze az info@danubiusnhe.com címre, illetve copyba tegyen rá engem is.

Az ár 2000Ft, 150 db-t rendeltünk idén, hogy mindenki vihessen ajándékba, a családnak, barátoknak, munkahelyre, stb...

Kérek mindenkit, hogy küldje tovább minden érintettnek kör emailban, vagy máshogy, hogy elmenjen az összes, és ne legyen idén se ráfizetéses a dolog.

Ízelítőnek a címlap...

Üdv.: Orbán

Általánosan kijelenthető, hogy Európa szerte lehűlt az időjárás. Közép-Európában havazik, az osztrák, szlovén és olasz autópályákat is hiába takaritják. A biciklik is már egyre lassabban hajtanak. De mindennek ellenére úgy tűnik tegnap előtt, az idei évben még egyszer, utoljára tudtam evezni. Sajnos csak röviden, mert a hideg idő egyetlen igazi plusz hozadéka, a méteres ködön kívül, a keleti szél volt az elmúlt napokban Mantovában. Ez szombaton még nem is jelentet akkora gondot, sőt délelőtt pont a hiánya okozott problémákat mert a szokásos reggeli kilometereimet 4 km után nem tudtam folytatni, ugyanis akkora lett egyszeriben a köd, hogy majdnem eltévedtem a tavon

Egy rövid intermezzo után, délután már ismét vizen voltam, sőt másnap reggel is (vasárnapról beszélünk), amikor is akkora lett a szél, hogy csak na. Én balgán hamarabb kezdtem melegíteni mint a többiek, csakhogy 1800 méternél ( a többiek 1500nál voltak) Ale parancsára elindultunk a tó másik oldalára, de rajtam sajnos átmosott néhány hullám. Így, lévén öt fok elindultam visszafelé – mert azért mégis csak hideg van már itt is, meg a bokámat ellepte a víz.. A szél fogott, hiába húztam keményen – mikor egyszer csak egy sárkányt láttam meg a pálya feletti szakaszon átrepülni és meglepetésemre egy kiteszurfos huzott el keresztbe a tavon, majd rögvest utána egy windsurfer. És egyik sem volt túl lassú.

Szóval lehült az idő, így a délutánt néhány ismerőssel töltöttem, edzés helyett illetve, kicsit készültem a másnapra.

Másnap, vagyis tegnap reggel egy apró kedvesség fogadott – defektet kaptam, ráadásul lassú defektet, így körbe kellett telefonálnom néhány ismerőst, hogy ki tudna elvinni a finomítóba. Este ennek következményeként a Citadellára kellett a fuvar, ahol a srácok már keményen rángatták a 20 kilós súlyokat. Marco egyből azzal fogadott – lévén f8kor indulni kell a Sportolók báljára, csak röviden edzhetek – kondizok, vagy ergozik…

-          Di mi – vágtam rá, bizva abban, hogy esteleg, valami kellemes egyenletessel békén hagynak. Vagyis majdnem 1’/30” on-off 24-26-28-30-30-28-26-24 és előről, és mivel Marco mögöttem állt végig tólni kellett, mint a…

A röpke félórás edzés után bepattantunk az X5-ösbe és elindultunk a „Bambu” felé, ahol egyszer már jártam, igaz taxival mentünk és éjjel volt és disconak hívtak akkor…Mint megtudtam közben a klub sportolóinak karácsonyi összejövetelére igyekeztünk. Szerencsére nyakkendőset játszottam, így nem lógtam ki a sorból, a helyiek között. A teremben kb. 300 ember volt a legkisebbektől a 70-80 éveskig. Útközben mi is felvettük Bruno-t, akivel rendszeresen gyakorlom az olaszt lévén csak azt beszéli. Egyébként Ő is többszörös olasz bajnok és római olimpikon – erre még visszatérek.

Az est kezdetén az evezősökkel álldogáltam, amikor Marco elkezdett bemutatni embereknek, majd elkezdődött az este és olasz vehemenciával megindult a műsor Mantovai TV közvetítésével, ahol a hírbeolvasó rövid hírben tudosított az estről. A terem elsötétült és a konferanszié fel konferálta a klub elnökét, aki rövid beszéd után elkezdett néhány srácot kihívni a legkisebbek közül, Marcot- Alessandrót. Majd egyszer csak csodálatos olasz kiejtéssel, annyit halottam „Orbain” és néhányan szóltak, hogy ez nekem szólt és épp a múlt heti eredményünket olvasták be. Mikor kiértem és Marco mellé álltam éreztem, hogy valami készül és mikor a mellettem álló óriás talján elkezdett integetni a konferansziénak, hogy azon minutumban adja oda a mikrofont érzetem: Be fog mutatni, és be is mutatott annak a kb. 300 vadidegennek, akik most már tudják, hogy „Ragazzo ungharese, lavori in Italia della septembre” – vagy hasonló. Szóval mindenki más szemmel nézet már rám és csak nyugodtam bólogattam, nagy mosollyal, hogy igen, Én vagyok…

Ezek után kaptam egy CD-t és egy kitűzőt, mint a klub ujdonsült tagja.

A dijkiosztó alatt már a körpult felé orientálódtunk. Beszélgetni kezdtem Brunoval, Marcoval és egy ismeretlennel (mondjuk) Federicóval. Bruno zakóján egy apró kitűző volt. Egy jelvény, amin az olasz zászló és az olimpiai ötkarika volt, mellette pedig a Canottiere Mincio jelvénye. Kiderült, hogy előbbit minden olyan sportoló hordja Olaszországban, aki legalább életében egyszer tagja volt, és versenyzett a válogatottban. Bruno nekem akarta adni, de letudtam róla beszélni – de lehet, hogy kerít egyet valahonnan. A kisöreg egyébként hetvennyolc éves és nagyon jó indulatú, straordeneri. Viszont megértettették velem, hogy ez mennyire fontos, mármint a kitűző és amit jelképez. Látva a közösséget, ami ott volt (5 szakosztály – evezős, kajak, úszás, műugrás, tenisz), mennyire jó érzés. Kiemelkedni akár azzal az egy alkalommal is a szürke tömegből. Persze mindezt a helyen kell kezelni.

Az est folyamán még láttam bejátszásokat az edzőkről is Marcóról, amint Sydneyben a célba érnek, és még sok mindenki másról is (a kajak közvetítésnél érdekes módon Vereczkei Ákos is bevillant egy pillanatra).

Jól megvacsoráztunk – volt minden, hideg meleg – antipasti, primi, secundi – pizza és még dolci is.

Kaja közben Ale Iphone-ján még a klub honlapját is megtudtam mutatni, amin a csoportkép azt hiszem nagyon nagyot dob még mindig. Lehet, hogy le kellene már cserélni egy aktuálisabbra, hiszen páran lecserélődtek, vagy megnöttek erősödtek, nőiesedtek, hajuk hulott, vagy ráncosabbak lettek, de …de a nagyrésze ugyanaz maradt.

I canottieri in luce a Porlezza

A Porlezza si sono svolti i campionati regionali di remoergoemetro, tradizionale appuntamento di fine stagione per il canottaggio, che hanno visto in gara 530 atleti di 27 società. Non poteva mancare una nutrita ed agguerrita pattuglia della Canottieri Mincio. Presenza di qualità, che ha visto gli atleti guidati da Marco Penna e Alessandro Ligabò centrare un argento ed un bronzo. Il secondo posto, per soli 5 decimi, è merito di Marco Testoni e Gergely Orbain, che nel doppio senior hanno dato filo da torcere ai campioni del mondo (4 di coppia pesi leggeri) Pietro Ruta e Andrea Cereda. Terzo posto nel doppio cadetti per Carlo Malaspina e Davide Zantedeschi, mentre Jacopo Sala e Marco Toso chiudono primi nella loro batteria del doppio ragazzi, ma con il sesto tempo. Due coppie di talento, sulle quali si sta impostando un lavoro di preparazione fisica. A confrontarsi con gli under23 c’era Gabriele D’Addeo, giunto ottavo.
Gli allenatori della Mincio hanno accompagnato nella località comense anche un gruppo di giovani tra gli undici ed i dodici anni: “Sono alla prima esperienza – ha spiegato Ligabò – li abbiamo portati per farli divertire e per iniziare con loro un percorso di formazione”. Nel doppio allievi C hanno dunque fatto il loro debutto Giacomo Bustaffa e Pietro De Beni, giunti sesti, nel singolo allievi terzo posto in batteria e settimo totale per Riccardo Rebecchi, decimo posto nel singolo allievi C per Francesco Greco.

Akinek van facebookja az már valószínűleg tudja, hogy mi van velem, illetve, hogy mi történt. Szóval ismét egy elég rosszul kezdődő bejegyzés beköszöntése után, Santa Lucia napjáról fogok beszámolni. Santa Lucia, Lombardiában egy népi/nemzeti/vallási ünnepnap, úgyhogy ma nem kellett dolgozni, viszont rendeztek regionális ergométer bajnokságot. Partenzában (amiről kiderült, hogy Menaggio). Ősszintén szólva, általában fogalmam sincs hova visznek el a helyiek versenyezni, illetve, hogy mikor lesz a futam, mert általában nem kötik az orromra. Ma is csak annyi volt, hogy Como mellé megyünk (a Rafeneria igazgató egész héten Varese-t mondogatta, de nem oda mentünk).

Na már most ki, mit, tud Comoról? Mármint azontúl, hogy ott kezdődik az Alpok, George Nespresso Clooneynak ott van háza, és, hogy „állítólag” szebb, mint a Garda tó. Nos, remélem a fénykép visszaadja, a hely szépségét, amiben a délelőtt gyönyörködhettem, mielőtt délben megérkeztünk volna Partenzába, ahol már hófedte hegycsúcsok között üldögéltem.

A verseny maga nagyon jó volt. 12 gép bezsúfolva egy középiskola tornatermébe. Kivetítő a versenyről, illetve a futamról, mint megszoktuk, de mindemellett a speaker folyamatosan szövegelt és hangosan bömbölt a rock. Délelőtt egyéni, utána, pedig a kettesek jöttek (én ebben indultam Marco Vandoval, aki már nincs a régi formájában, mert már csak 6:15-öt körül húz 42 évesen, de azért ki megy Bostonba februárban). Dél körül a hét-nyolc évesek álltak rajhoz. Vicces volt látni amint a nyélnél kisebb srácok megküzdenek 500 méteren, negyed kocsival. Tolták, mint a…

Persze, volt igazan komoly versenyző is (Cereza), aki a végén azért húzott csak 1:30as átlagot ks mezőnyben, mert 70 méterrel volt a második előtt. De futam nagy részét 1:28-cal tolta, igaz, ő már nyert egyet Bostonban u23askén. (Boston = Crash B World Chanpionships, a hivatalos amatőr ergo világbajnokság). A másik versenyző, aki u23-ban nyert ugyancsak meglepett, mert 250-ig 1:18-cal nyomta és végül 1:25 lett a vége, itt a 2. helyezett 1:26-tal jött be.

Ezután még vagy egy órát olvasgattam az 1000 domanda 1000 rispostet, mikor Ale (az egyik edző) szólt, hogy három futam és mi jövünk – mármint kb. 1,5 órával hamarabb, mint eredetileg meghirdetve.

Sebaj, nem kellett nagyon improvizálni, és mivel Marco elmondta a taktikát és az elvárást (1:29 100-1:30 700ig – aztán vakulásig. 34-es tempoval). Szerencsére 15 perc helyet kb. 30 percet melegítettünk, szóval ebből a szempontból minden rendben volt, még kicsit sok is. Aztán odaálltunk. Mondtam már, hogy 1000 méter volt a táv? Hát igen, szokatlan volt, de mivel az amúgy is csak egy rajt (nem nagy csak, amivel meg van a táv) meg egy finis, nem féltem annyira.

Elrajtoltunk és tartottam is magam a követelményhez, ugyan Marco nem, és így az átlagunk bőven 1:30 alatt volt és második helyen haladtunk. Kb 1 mp/ 500 méter különbséggel, az u23-as olasz dubló bajnokcsapat mögött. Már kezdtem örülni, mert mi csak tartottuk magunkat és az én átlagom folyamatosan javult, míg ők szép lassan közeledtek. Aztán, hogy egy klasszikust idézzek, megnyomtam az entert 400 méternél és feljöttünk fej-fej mellé. De sajnos 100 méterrel hamarabb kezdtem, így az utolsó három csapáson, már nem volt olaj a gépben és hiába toltam 41-gyel (igaz, az ukász az volt, hogy egy tempoban nyomjuk) már nem nagyon láttam se Marcot, se semmit, csak azt, hogy az a két-három csapás már 1:32-1:33 volt 1:27 helyett, és így másodikak lettünk 0,4 másodperccel.

De mindezt a tengerszint feletti magasságra fogom…

Haza felé még toltunk egy jó McDonalds-ot miután megkerültük Lugánót – sajnos már sötét volt ezért nem tudtam azonosítni az elvileg ismerős helyeket, de többiek mondták, hogy most mentünk el az evezős klub mellett. Persze, a Big Tasty után kellett még enni egy jó adag csokit is, hogy elfogyjon a visszajáró frank, de mindez csak egy dologról ad tanulságot. Ezek az olaszok nagyon tudnak enni.

Csak a szavukat is tartsák, mert meg hívtak moto guzzizni a comoi tóra. És azt azért nem lenne rossz kihagyni.

Melyik volt életed legjobb hat kilométere?

Teszem fel a kérdést bármelyikőtöknek, aki olvassa ezt az írást. Ha nem vagy evezős, nem biztos, hogy tudod miről van szó, de ha csak egyszer is ültél hajóban Európának ezen a részen, biztos át életed az érzést – mert ha angolok lennénk bizony, soha az életben nem húztunk volna 6 kilométert esetleg 4 mérföldet meg néhány követ, esetleg 5000 métert.

6000 MÉTER. Milyen érzés elolvasni ezt a szópárt? Ha futó vagy biztos mást értesz alatta, egy gyors, laza technikás mozgást, aminek a végen áthaladsz egy cél vonalon – legalábbis én így képzelem, igaz még 3000 gátat nem futottam, de szigetkört igen, az talán hasonló. Viszont hat kilométert huztam már néhányat. Összzel, tavasszal, az óbudai sziget körül, Esztergomban a 21 és 24es kő között, ahol a Duna közepén a piros bolyánál fordultunk nehogy zátony vessen véget a mókának.

De a legjobb mindig ergon. Mert ott valahogy felszabadultá válik az ember, ha befejezi. Ha befejezi. Mert ha nem az bizony nem jó érzés, de ezt inkább hagyjuk.

Milyen volt Hallernak világcsúcsot húzni? Vagy Annának? Biztos jó érzés mikor az ember kezébe nyomják a jutalmat az Ergoheaden. De lehet, hogy az jobb érzés mikor minden egyes másodpercét kontrolálod annak a 19-20 percnek ameddig tart a verseny az órával. Vagyis kontrollálod a kontrollálhatatlant – mikor az utolsó ezerre már nem emlékszel. Emlékszel?

Melyik volt a legjobb 6000 métered?

Nekem mindig az utolsó, mivel egyre kevesebbet edzek, egyre nagyobb élmény ugyanazt a szintet meghúzni, mint egy éve. Éve, hiszen 6 éve kb. ennyit húzok. Sajnos. Sajnos az rossz érzés,, hogy akármit csinálok, egyszerűen nem jön a rekord. De kell jönnie, vagy csak bizonyitani kell, hogy képes vagy arra, hogy oda mersz állni, meg mered méretni magadat.

Hullàmzóan húzni, vagy egyenletes, óriás finisre koncentrálni, vagy a rajta. Húzzak elött még egyet a héten?

Jó és egyszerre rossz érzés olvasni a válogatott eredményeit. Vagy lehet, hogy csak el volt kényeztetve a magyar evezés a kemény ergosokkal – senkinek sem akarok a lelkében turkálni, de bizony volt idő mikor 19:10-el 4. volt az ember a rangsorban. Persze mindig van kibúvó és volt idő ifiben, hogy 20:25 volt a legjobb idő és szkiffben mégis nyolcadik lett a vb-n Szabó Kornél. Persze Haller, Ali Anna Varga Tomi, vagy akár Szellő teljesítménye kiemelkedő, de nem kellene messzire elmaradnunk tőle, hiszen már bebizonyittoták néhányan, hogy 19:30-at lehet huizni – majd én is megkisérlem még néhányszor.

Bár héten megtudtam, hogy az egyik kolléga, itt helyben 1:39,8 3x6000et csinált, de neki is az volt a legdurvább.

Mindensetre jó volt lehúzni kéthete a 6k akárki akárhogy éli meg.

De mért volt fontos leírnom mindezt? Mert lehet, hogy ki kellene lépnünk az egyszerű csepeli hosszútávú és válogatott felmérők világából. Mert ezekre nem úgy kellene tekinteni, mint syükséges rossz, amit le kell húzni, mint valamilyen kötelezettség. Sokkal inkább, mint a versenyeveyés egy válfajára, ami ugzanolyan súllzal bír, mint bármelyik 2öö máteres verseny.

„Középtávú” verseny kellene a Dunára, nagyegységben Head of The river mintára Pestre, Győrbe, Szegedre, Szolnokra. Mert lenne értelme. 6 kilométeres ergométer versenyt kellene csinálnunk, akár csapat versenyként. Nem csak az ötszáz métert felvenni az ergo OB programjára. Sőt nekünk kellene ilyet rendeznünk a Danubiusban, mert ugyan lehet, hogy nehézkes, de talán megérné. Hosszútávú evezős versenyt a Nagy Dunára, nemzetközi felhozatallal, pénzdíjjal –(a kanadai OB 20000 Kanadai $ összdíjazású volt) mert lehet, hogy igy senki sem venné félvállról ezt távot, ezt a versenyt.

De sajnos innen 900 kilometerről csak ennyire képes az ember  - felvet dolgokat és vár, hátha valahol talál valakit, aki meghalja a felvetést.

Egyletünk elnöksége megdöbbenéssel értesült arról, hogy a Magyar Úszó Szövetség határozatot hozott az Egyletünk által használt klubház bérleti jogának megpályázásáról. Az üggyel kapcsolatban az alábbi tényekre hívjuk fel az érintettek és a nyilvánosság figyelmét:

1. Egyletünk hatályban lévő, érvényes szerződés szerint, jogszerűen üzemelteti a telepet. A szerződés további meghosszabbításra irányuló igényünk jogszerűségét az illetékes sport-szakállamtitkár írásban ismerte el.
2. Érthetetlennek, etikátlannak és sportszerűtlennek tartjuk, hogy a MÚSZ elnöksége két, tőle független fél szerződéses viszonyáról határozatban mond véleményt, a szerződésbe be akar avatkozni, illetve, hogy nyomást akar gyakorolni a szerződő felekre.
3. Nem kívánjuk a korábbi kétoldalú, pályázat útján elnyert szerződés tartalmát nyilvánosan elemezni (ehhez egyébként a MÚSZ-nak nincs is joga), de rögzítjük, hogy
   1. a határozatukban foglaltakkal ellentétben nem bérleti, hanem üzemeltetési szerződést kötöttünk, az üzemeltetési (és nem bérleti) díjfizetési kötelezettség mellett sok egyéb, jelentős anyagi terhet jelentő kötelezettséget is vállalva.
   2. a határozatukban foglaltakkal ellentétben, Egyletünk soha, semmilyen ajánlatot nem kapott más telephelyre, így az ötletet nem tudjuk, és nem is akarjuk minősíteni;
   3. az általunk a PM szerződés szerint üzemeltetett és fejlesztett telep jelentős része az uszoda építés érdekében átengedésre került, aminek fejében komplex megállapodást kötöttünk. Abból részleteket kiragadni félrevezető és nem tartozik a MÚSZ illetékességi körébe.
4. Tényként rögzítjük, ismételten, hogy margitszigeti telepünkön magas színvonalú sporttevékenység folyik, az utánpótlás neveléstől a nemzetközi szintű versenyzésig, kiegészítve diák-egyetemi, szabadidős és veteránevezéssel. Emellett évek óta foglalkozunk sérült (fogyatékkal élő) fiatalok eveztetésével is. Tevékenységünk komplexitását különösen nagy értéknek tartjuk és ebből a szempontból is fontos a telep központi elhelyezkedése.
5. A DNHE elnöksége nem kíván foglalkozni a MÚSZ székház, illetve reprezentatív, sportdiplomáciai központ iránti igényével, de sportszerűtlennek tartjuk hogy ezt az igényt egy jól működő szakosztály rovására, egy rendeltetésszerűen használt sporttelep felszámolása révén kívánják kielégíteni.
6. Felhívjuk a figyelmet arra is, hogy a székház funkció ellentétben van a Margitsziget autóforgalomtól elzárt, közpark jellegével.
7. A MÚSZ-nak az a törekvése, hogy a reprezentatív székház iránti igényét egy működő sporttelep megszüntetése árán és környezetvédelmileg aggályos módon kívánja megoldani, véleményünk szerint ellentétes a magyar olimpiai mozgalom szellemével is.

Budapest, 2009-11-20

A mai reggel, mikor Vanczak baratom irt, hogy irt egy cikket a honlapra, mèg orultem, hogy ismet keszult valami rolunk, es foleg, hogy elojott az ob kerdese - nem tudom figyeltetek a kommenteket.

Az orok OB, ami, miota okoz gondot "bizonyos orszagos bajnoki cimek" ertekenek valodi felmeresenek. Ehhez kepest csak nehany megkozelites:

Szlovenia: OB szeptemberben; Olaszorszag: OB szeptemberben; Nemetorszag: OB aprilisban - de itt van annyi rgeionalis bajnoksag, hogy egesz evben eveznek; Uj-Zeland: lehet verseny egyesulni az OB.

Valahogy mindegyik megoldasban latok raciot - en szemely szerint tamogatom az augusztusi OB-t, legalabb mindenki egesz nyaron evez kiveve egy, max. ket hetet az atlagos masfel honap kighagyas helyett.

De talan ez a kisebb dolog.

Az esti honlap vizitem, mar kevesbe volt orom teljes, hogy tovabbra sem tudunk megnyugtato valaszt kapni az allamtol, nagyon elszomorit. Vajon milyen mely erdekek lehetnek amogott, hogy oly sok pozitiv szobeli igeret utan meg mindig viaskodunk egy media carral azert, hogy a Margitszigeten maradhassunk azok kozott a korulmenyek kozott, amik nelkul nem lehetne versenysportot fenntartani a Margitszigeten - igy higienias oltozot, konditermet, stb.

Nagyon nehez igy sportolni, versenyezni, hogy ott lebeg felettunk az a bizonyos kard. Itt Mantovaban, valahogy ez elkepzelhetetlen lenne, hisz a klub 7000 tagjaval maga a megvalto tomeg ilyen esetekben, akik a helyi jogalkotast befolyasoljak.

Sajnalatos, hogy a fovaros, vagy valamely, nem az evezes berkeibol szarmazo sportvezeto meg nem allt ki mellettunk, pedig mennyien tudjak ismerik a problemat.

De meg nincs vege a kuzdelemnek, es a sok csusztatassal tarkitott irodafoglalo nyilatkozatt, kozott mi is megtudunk jelenni - es ehhez kell mindenkinek a segitsege, hogy megmozgassuk a hozzank kotodoket, regi es jelenlegi ismerosoket.

Sajnos, innen csak ennyivel tudok segiteni, de mindenki gondolja vegig, hogy mivel tudna ebben segiteni.

Lehet, hogy egyszeruen csak azzal amit nap, mint nap tesz, hogy lejar evezni a Margitszigetre!

Ma este, miközben öt nap óta az első edzésemet végeztem, elhatároztam, hogy írni fogok. Sokat akartam írni. Elsősorban az evezősről, az evezésemről, a blogról, a klubról, aminek tagja vagyok. Az évadzáróról, a barátaimról, az életről.

Most, a lakásomban ülök, háttérben a Full Metal Alchemist megy a tévében. A nagy részét nem értem, de azért élvezetes, mert várom, hogy egyszer csak összeálljon a kép és megértsem, mit beszélnek ezek a fránya olaszok itt körülöttem.

„Evezni jó, evezni egészséges, evezni szép, evezni kell” – mondja az ige, amit először, az akkor még PM háznak hívott Partiházunk emeleti irodájában, a szekrényre ragasztott Bori, úgy négy, öt éve. Azóta annyi DEK-es blogján, iwiw és  facebook profilján láttam, hogy meg sem tudnám számolni. Tudjátok, ki hozta azt, a műanyag fóliába vákuumozott, papírlapot? Becker István hozta. Becker bácsi. Ismeritek? Nem hiszem. Ritkán jár a klubba, úgy 85-88 éves lehet, de most lent volt. A Nemzeti Hajós Egylet tagja volt, mérnök. Majd negyven-ötven év kihagyás után jött le a klubba, és, azóta hébe-hóba megjelenik évadnyitókon, évadzárókon. A kisöreg, aki különös öreguras eleganciával kiáltott fel a hétvégén: „Figyelem, figyelem” mikor megtelt a nagyterem és elkezdtük az évadzáró díjkiosztását.

Szeretném magam evezősnek hívni életem végéig, Danubiusos evezősnek, a megfogalmazás minden giccsességét félretéve. Jó volt ugyanis a hétvégén hazamenni, le a klubba. Délelőtt evezni abban a nyolcasban a parlament előtt, amire a pénzt huszan adtuk össze, szereztünk meg. Kikötni arra a stégre, amit kéthéttel korábban megjavítottak közösen a többiek (vagyis ti). Találkozni azokkal, akik ezelőtt nyolc évvel voltak „alap” emberek, a nő és férfi idolok a klubban. Látni az egyre gyarapodó gyereksereget. Azokat, akikkel sosem eveztem együtt, de mégis minden legendákat tudok róluk. Találkozni azzal a három sráccal, akivel ezelőtt hat évvel meghódítottam Új-Zélandot. Hallgatni a mindig rövid extrahosszú beszédeket. Leülni tortát enni azzal, akivel életemben először írtam be magam a történelembe – még ha csak rövid időre is egy sportágban, amit csak mi jegyzünk.

Mért fontos ezt leírni? Kérdezitek.

Csak – írhatnám egyszerűen, de valójában azért…

…azért mert, ez hihetetlenül sokat jelent. Ez egy hihetetlen erő, amit képviselünk, mint klub, mint a tagok összessége. Ez nem csupán a versenyről, az egészségről szól, ez rólunk szól. A barátságokról, arról a hihetetlen örömről, amit azt gondolom, mindannyian átélünk. Legalábbis remélem. Én nyolc éve evezek itt. Eredeti klubomból, amit az egyetem miatt hagytam el talán csak hárman, négyen emlékeznek rám, de itt, otthon vagyok és itt, mindannyian otthon vagyunk, otthon lehetünk. Sőt, ha belegondolok, majdnem annyi időt töltöttem a Margitszigeten, mint otthon. Vannak, akik azt túlzásnak gondolják, de sokan vannak így a magyar zászlóval is, pedig az is csak egy szimbólum, ami fontosságát fejezi ki valaminek, és ha még lapáttoll formája is van…

Mert evezni a Margitszigeten hivatás – Máraisan fogalmazva. Elhagyhatjuk bizonyos időre, de nem érdemes. Ha elhagyod az egyenlő azzal, hogy abbahagyod az evezést. Ott már nagyon nehéz otthon kialakítani, nem hetek, hónapok, évek kérdése, és előbb-utóbb, mind visszatérünk a nagyház, kisház vagy a Partiház emlékeihez, hiányához. A parlament előtt leevezni a Lágymányosi öbölbe nyolcassal, vagy HABÁzni egyet reggel 7kor, mert lehet azt hinni nyugodt vizen könnyebb jól evezni, ez lehet, de azt hiszem ahhoz elég nyugodt vizen evezni kétszer három hetet egy évben, mert a folyónál nincs élvezetesebb.

Jó olvasni a honlapot, hogy megy tovább, nem akarnék vele párhuzamosan tartalmat készíteni (bár most is azt teszem). [Sot most, hogy feltoltom a cikket mar a kommentezo funkcio is meg van, vagyis lehet, hogy nem sokara el jon az ido, hogy nem lesz "dnhe" blog...csak oldal, benne egy bloggal]

Amint írtam, a klub erő, amire most szükségünk van nagyon. A partiház és a kisház problémái a klub működtetése szempontjából eddig a legnagyobb kihívást állította elénk ’89 óta, de nem csak az optimizmus mondatja velem, hogy megoldjuk/megoldjátok, hisz Én innen 900 kilométerről, csak szálláslehetőséget tudok adni olasz edzőtáborhoz. Ami a lényeg: tovább kell növelnünk a tagságunkat, a hozzánk kötődő pártoló tagok, barátok számát, hogy az elérje a 300 főt a jelenlegi 150 fős aktív lejárókon túl. Szükség van ezeknek az embereknek nem csak a tagdíjára, de jelenlétére és segítségére is. Ezért volt a Baráti találkozó és remélem lesz ismét idén télen is. Ennek fontosságával igazából most szembesültem, itt Olaszországban, ugyanis a jelenlegi klubomnak 7000 tagja van, és ha nekünk is ennyi lenne, azt hiszem az uszodát sem a mi tennispályáinkra építették, volna 3 évvel ezelőtt.

Nem tudom, hogyan lenne érdemes kereken lezárni ezt a cikket. Talán egy könyv kezdetét kellene bejelentenem, vagy, hogy felhagyok minden tevékenységemmel és életemet a versenyevezésnek szentelem, de azt hiszem ez nem fontos.

A fontos az, hogy jövőre ugyanúgy szeretnék évadzározni és tortát enni a Partiház nagytermében, ahol az ötvenes években még vívóversenyt tartottak. Azzal a 150 „túraevezőssel”, akik között annyi magyarbajnok, jövőbeli és exválogatott van, mint sehol másutt a hekkező Rómain.

Úgyhogy üdv olaszból, mert késő van és holnap reggel evezés van (még ha Menya szerint az agyamra is ment).

Ui.: Fater edzés terve tényleg innen van. Ma néztem a válogatott tervét és ezek majdnem egész télen nyolcszor 3000reznek 20-24-el J

Big up

http://sportgeza.hu/sport/2009/10/29/margitszigeti_evezos_klubhaz/

Az index cimlapon foglalkozott velunk, klubhazert folytatott harcunk miatt. A cikket a fenti linken olvashatjatok.

Az alàbbi plymouth-i beszàmolot egy igazi danubiusos kozmopilita tolla irta, a nagyon jo elmeny beszamolohoz sok oromot es nevetes kivanok, ès koszonet Zsoltnak, hogy megirta es elkuldte.

Október 23-a és 25-e között került megrendezésre a 3. tengeri evezős klubvilágbajnokság az angliai Plymouthban, amiről szeretnék egy rövid élménybeszámolót írni. Nem gyakran teszek ilyet – eddig kizárólag rövidebb-hosszabb verseket írtam – de nem szeretném, ha említés nélkül maradna ez a verseny.

Az előző évekkel ellentétben idén csupán 2 magyar egység nevezett, ami töredéke a tavalyinak, igaz, a francia vagy olasz tengerpartra sokan szívesebben utaznak, mint az esős Angliába.

Számomra az egész a szegedi OB-n kezdődött, amikor az Ákos ismét megkeresett, hogy javítsunk a két évvel ezelőtti dubló ezüstön. Egyből igent mondtam, elvégre nem sokszor van lehetősége az embernek egy kétszeres világbajnokkal versenyezni, főleg nem világbajnokságon. Nem mondhatnám, hogy életünk formájában voltunk, de ez egyikünket sem érdekelte. Elkezdtem növelni a heti edzések számát, persze ez közel nem volt annyi, mint amennyit a válogatottban kellett edzeni. Először csak futni jártam le a szigetre, bringával az egyetemre, néha a Budapest környéki hegyekre, ahol legtöbbször az Ivány Dani mutatta meg a legszebb útvonalakat. A fejlődés látható volt, futásban sikerült a legjobbam közelében teljesíteni többször is, az ergot is egész jól bírtam. Lopeznek köszönhetően hajónk is lett, egy jó állapotban lévő Bart dublót kaptunk kölcsön. Két alkalommal volt lehetőségünk evezni az Újpesti-öbölben, de a második után az Ákos megjegyezte, hogyha ilyen ütemben fejlődünk, akkor már csak egyszer kell összeülnünk, és nagyon jók leszünk. Sajnos nem így lett. Három nappal az indulás előtt váratlan hívást kaptam, Ákinak tüdőgyulladása van, nem tud edzeni, indulnia esélytelen. A kezdeti káromkodás sorozatom után telefonálni kezdtem. Sok embert felhívtam, aki szóba jöhetett, de senki sem ért rá edzőtábor, munka, tanítási gyakorlat vagy vizsgák miatt, pedig ingyen lett volna. A tény, hogy 3 nap alatt nem lehet Magyarországon egy világversenyre partnert találni elszomorító, de nem estem kétségbe, eldöntöttem, szkiffben indulok.

Két nappal indulás előtt le kellett adnom egy vázlattervet az egyetemen, reggel 6-ig rajzoltam, 3 órát tudtam aludni utána, de kész lett. Sok teendőm volt még, össze kellett volna pakolni, pénzt váltani, kitakarítani a lakást, neoprén ruhát szerezni, lefoglalni a szállást, amiről azt hittem, hogy már rég le van tudva, foglalkozni a nővel, és persze el kellett intézni a nevezés módosítását. Köszönet Ott Zsuzsinak a segítségért. Este átjött Tia. Előtte kicsit kajáltunk, utána megnéztünk egy filmet, a Shawshank Redemption-t (Remèny rabjai – szerk.), amit mindenkinek ajánlok. Mire vége lett már csak egy órám volt az indulásig. Fél órát aludtam, fél órám maradt összepakolni, amit előző nap persze nem tettem meg.

Reggel 5:30-kor érkezett Skegi, hogy kivigyen a reptérre, szidott engem, hogy neki nagyon nem jó, amit megértek, én is inkább aludtam volna. Ezért jövök neki egyel. A reptéren összefutottam a Manó szüleivel, a gépen nem ültem mellettük, és egyébként is egyből elaludtam, de a Gatwick-Victoria vonatúton jót beszélgettünk, nagyon kedves emberek. Pár órás londoni séta után ismét vonatra szálltam, nem tudtam elaludni, pedig nagyon akartam.

3 és fél óra után érkeztem meg Plymouthba. Persze semmiről sem tudtam, hogy hol van, besétáltam a belvárosba, másfél óra múlva már a hostel előtt álltam, akinek a tulajával korábban több e-mailt is váltottam. Csak női szobában volt hely, mondtam neki, az nekem jó, ő meg nem engedte, hogy ott aludjak. Helyette felajánlott egy raktárszobát, ahol egy ágy volt (Azt hiszem, a klasszikus Melis Z. idézet most pont ide illik: „Akkor neki egy szingl!”). Egyből beleegyeztem, kitakarította, kipakolta, és a végén nekem lett a legjobb kilátásom az összes vendég közül, ugyanis a legfelső emeleten laktam, az ajtón 12-es szám állt. Az egyetlen baj az volt, hogy 53 lépcsőfokra voltam a földszinttől. Este elmentem sétálni, a „The Hoe” egy utcányira volt tőlem, ami egy rendkívül szép sétaút, még esőben is.

Már sötét volt, mire visszaértem. A jól felszerelt konyhában találkoztam két 19 éves svéd lánnyal. Az egyik tele volt élettel, ami másik meg jól nézett ki. Átutazóban voltak, önkéntesnek jelentkeztek, hogy egy hónapig majmokat etessenek. Hát, kinek mi… Sütöttem egy pizzát, és segítettem nekik levest főzni. Aztán a több vendéggel együtt vacsoráztunk, beszélgettünk, Jengáztunk, mondták, hogy gyorsan fel tudom állítani, röhögtem, és mondtam yeah.

Másnap lesétáltam a versenyt rendező jacht klub főépületébe, elintéztem az átnevezéshez szükséges papírmunkát. Ekkor tudatosult bennem, hogy nem Danubiusos színekben indulok, ami furcsa volt, de már korábban is versenyeztem szegediként, így gyorsan hozzászoktam (ezt mondatot csak z iroi szabasag partolasa miatt nem toroltem – szerk.). A tenger nappal sokkal látványosabb volt, még a nap is kisütött, de a szél talán még erősebb lett. Kipróbáltam a szkiffet, nem igazán foglalkoztam a körülményekkel, mivel a több száz egység közül rajtam kívül még kettő is a vízen volt, gondoltam ez elég. Nehéz volt húzni, azt hittem az ellenszél miatt, később kiderült 84 a belkar. Eveztem egy órát. A hatalmas szél és hullámok ellenére nagyon jó érzés volt kint lenni, kiszolgáltatott voltam ugyan, de szabad. Úgy tudom, én vagyok a második ember Magyarországon, aki kipróbálhatott egy tengeri szkiffet, a Lőrinczy Petinek vannak még hasonló tapasztalatai.

Mosolyogva mentem vissza a 8m²-es szobámba, ami kicsit büdös volt, a fűtés nem működött, a padló lejtett, amit a matrac alá tett kispárnával próbáltam ellensúlyozni, nem ment. Volt viszont mosdóm, ami a lusta férfiembernek jó szolgálatot tesz reggelente, viszont a csapon hármat kellett tekerni, mielőtt elkezdett csöpögni. A víz elég klóros volt. Nem fostam, megittam, aztán nem fostam, tehát jó döntés volt. Nem volt ruhaszárító kötél, ezért celluxból csináltam egyet. Az ágy rövid volt, amihez már hozzászoktam, rajta Einstein idézet: „A question that sometimes drives my hazy: Am I, or are the others crazy?”.

Este tanulmányoztam a pályát, külön útvonal volt rossz idő esetére. A szervezők azt mondták, jók voltak a körülmények, amikor kipróbáltam a hajót, belegondolni is rossz, hogy milyen lehet a kedvezőtlen időjárás.

A megfelelő öltözék fontos, hozzám hasonlóan sokan vettek fel neoprén ruhát, amit Lotfi Peiman barátom adott kölcsön, aki top 3 szörfösnek vallja magát hazánkban, és el kell ismerni, nem alaptalanul, elvégre itthon kevés embernek van 250 nap hullámszörfös tapasztalata. A tengeri evezés a szörf és az evezés egy egészen sajátos kombinációja, ahol rendkívül sok múlik a hullám tolóerejének kihasználásán.

Plymouth városközpontja nem túl nagy, néhány sétálóutca, és egy pár főút, igazi kisváros. Mondjuk séta közben egy autó hátulról majdnem elütött sokkal, kiderült a sétálóutcán is mehetnek kocsik, igaz csak lassan.

Volt pár dolog, amit különösnek tartottam. Például az angolok éjszaka is futnak hidegben, és nem öltöznek fel, mert minek az. Nem hiszem el, hogy nem fáznak. Olyanok, mint a Csaszi, aki télen pólóban megy hegyi futni, és megizzad.

Az előfutam reggelén összefutottam a Bende Zsófival a lépcsőfordulóban, fáradt volt, mert a Lídiával csak éjjel fél egykor érkeztek meg. Akkor már nem voltam ébren, az olasz vacsora, az anekdotázgatás egy öreg angol harcossal, egy új-zélandi és egy spanyol sráccal lefárasztott. A lányok egy 8 személyes, vegyes szobában aludtak, ahol többen is horkoltak. Persze először ki voltak akadva, de aztán hozzászoktak.

A futamra új hajót kaptam, a belkart 88-ra felraktam. Az időjárás előrejelzés hideget mondott korábban, ami nem jött be, melegem volt a neoprénben, és kicsinek bizonyult a belkar is, ellenszélben és hullámvölgyben nagyon nehéz volt megindítani a szkiffet. Ráadásul a rajtnál összeütköztem egy 120 kg-os orosszal, akinek direkt mondtam, hogy ne jöjjön közelebb, mondta dá-dá-dá, aztán mégis belém jött, ez van. A verseny végén még megkerültem egy bóját, amit nem kellett volna, ez egy 500m-es kerülő volt, amit többen fölöslegesen tettünk meg, de így is sikerült bejutni a döntőbe, 8-ként a futamban. Nagyon elfáradtam, hazafelé végig szédültem séta közben. Otthon lezuhanyoztam, a Lídia kimasszírozta a görcsöt a hátamból, ittam két liter gyümölcslevet, ettem csokit, és lefeküdtem aludni. Mire felébredtem, már menni is kellett a nyitóünnepségre a helyi akváriumba, ami érdekes volt a közepes méretű cápák és ráják miatt, a 30 fontos belépőt kicsit sokalltam. A beszédek szokásosan unalmasak voltak, a bor és a kaja viszont nem volt rossz, ahogy a helyi tengerészet dobosai sem. Említést érdemel még egy tinédzser pár, akik a nyitóbeszédek alatt egy eldugott emeleti szobában feltételezhetőleg orálisan kielégítették egymást. Hazafelé jó hangulatban és nagy esőben sétáltunk. Otthon a társalgóban a svéd lányok mellé két idősödő angol hölgy csatlakozott, sztorizgatós este volt, jól éreztük magunkat.

A döntő napján reggeli közben egy képre lettünk figyelmesek a falon, a Big Ben-t ábrázolta szokatlan perspektívában, az egész torony ferdének látszott. A Zsófitól megtudtam, hogy a Big Ben azért ferde, mert metró megy alatta, és hogy amikor felment, majdnem leesett a lépcsőn. A nevetéstől majdnem sírtam, ami hasznos volt, mert egyből kimosta az álmosságot a szememből. Később kiderült, hogy ő igazából a pisai ferde toronyra gondolt és életében nem volt a Big Ben-nél. A svéd csajok elmentek majmokat etetni, elbúcsúztunk tőlük.

Az eső végre nem esett, viszont a szél felerősödött. A szervezőbizottság a négypárak rajtja után úgy döntött, hogy a körülmények nem alkalmasak kisebb egységek versenyzéséhez, így a dublókat visszarendelték, a szkiffeket pedig ki sem engedték vízre. Kétszeres halasztást követően végül is rövidített pályán rendezték meg a döntőket, 8 helyett 3,5 km lett a versenytáv.

Nem bántam annyira, mivel tényleg életveszélyes lett volna kimenni az öbölből. Fél órás várakozás után elrajtoltunk. 24 fős volt eredetileg döntő, de akadt olyan versenyző, aki már rajt előtt visszaevezett, mert annyira fázott. Nagyon jól jött a neoprén felső. Hatalmas ütközések és kiabálások jellemezték az első 1200 métert, 4-5. helyen haladtam, egész jól eveztem az 1-1,5 méteres hullámokon, hatalmas volt az ellenszél. Minden rendben volt az első fordulóig, ahol egy négyszemű olasz rászorított a fém bójára, a villám nekiütközött, de szerencsére nem tört el. Bal kézzel többször is megpróbáltam magam eltolni a bójáról, de akkora szél volt, hogy csak harmadszorra sikerült. Körülbelül egy percet vesztettem és hangos káromkodások közepette megpróbáltam utolérni azt a 10-12 embert, aki eközben elhaladt mellettem. Volt, akit sikerült is, de az élmezőnyhöz nem tudtam visszakapaszkodni, pedig a tolószeles részen, úgy érzem, sikerült jól haladni a hullámokon. Külön köszönet annak a lelkes szurkolócsapatnak, akik a várfalról lekiabálva, hangosan buzdították az egyetlen magyar szkiffest. Végül 14. lettem a 38 indulóból, aminél jobbat vártam el magamtól, de a történteket figyelembe véve, azt hiszem, nem lehetek elégedetlen. Kikötés közben a hangosbemondón hallgattam, hogy a magyar női dubló megvédte világbajnoki címét, szoros versenyben, végig vezetve, sokat ütközve és kiabálva. Még egyszer szeretnék nekik gratulálni, remélem Isztambulban meglesz a harmadik is.

Az esti díjátadó is később kezdődött a halasztások miatt, a helyszín ismét az akvárium volt, a welcome drink ezúttal elmaradt, de étel továbbra is volt. Az érmek átadása utáni discot és jazz koncertet szerény próbálkozásnak minősíteném, a társaság nagy része, minket is beleértve, inkább a helyi pub-okat és szórakozóhelyeket részesítette előnyben. Ittunk eleget, egy nagyobb angol társaság hozta a söröket, amit nem lehetett visszautasítani. Nem voltunk szomjasak, mikor beléptünk az Annabel’s klubba. Sok ember, még több tűsarok, részeg külföldiek, még részegebb angolok jellemezték. Az utcán üvöltve fetrengő 12 éves magas sarkút viselő, agyonsminkelt tinikre már szinte fel sem figyeltünk. Örömmel fogadtuk az óra visszaállítást, egy órával több maradt a józanodásra.

Másnap Lídia és Zsófi elutaztak Londonba, hogy több idejük legyen körülnézni. Természetesen előtte még felemlegettük Lídia aranyköpéseit, amiket szerencsére sikerült feljegyeznem. Ilyen volt például az „Ez a tenger sós?”, vagy a „Brazíliában brazilul beszélnek.”, és persze az örök igazság, miszerint „Háromból két ember biztosan azonos nemű.”. Én még egy napot maradtam Plymouthban, részben, mert jól éreztem magam, és szereztem pár jó barátot, részben meg azért, mert másnapra szólt a jegyem.

Vasárnap ismét sor került egy kis városnézésre, amit izgalmasabbá tett, hogy a hitelkártyámat több helyen nem fogadták el, és készpénz híján eléggé meg voltam lőve, de szerencsére estére megoldódott a probléma. A belvárosban azon a hétvégén volt a Plymouth Respect Festival, sok élő koncerttel az utcákon. A skála elég széles volt: jazz, angol pop, rap, afrikai törzsi zene, sőt még beatbox is, együttesek, akiket élmény volt hallgatni. Este találkoztam az újdonsült angol ismerőseimmel, akik közül páran egészen szépen szerepeltek a vasárnapi vegyes és masters versenyeken. Söröztünk és ettünk, természetesen fish&chips volt a menü. Az este végül úgy alakult, hogy kettesben maradtam Danielle-lel, a 27 éves angol geológuslánnyal, aki még aznap éjjel körbevezetett a város legszebb és legeldugottabb helyein. Az egyik forgalmasabb út mentén egy építkezés mellett haladtunk el, ahol egy kb. 50 méter magas daru állt. Nem tudtam ellenállni, felmásztam. Egészen elképesztő látványban volt részem, a kivilágított kikötő és a világítótornyok fényei lenyűgözőek voltak, a város fényei tükröződtek a vízfelszínen. Csináltam pát képet a telefonommal, és gyorsan lemásztam, Danielle már izgult. Visszaszálltunk az autójába, elmentünk még egy világítótoronyhoz. Jól éreztem magam, és örültem, hogy olyan helyeket láthatok, amiket magamtól sohasem találtam volna meg. Egy fél órát lehettünk ott, utána hazavitt a hostelbe, elbúcsúztunk.

Másnap reggel összepakoltam, kicsit kitakarítottam a szobámat, mindent visszatettem az eredeti helyére, még a cellux szárítókötelet is leszedtem úgy, hogy nem maradt nyoma. Írtam sms-t a Kingának, akit itthon ismertem meg a Borfesztiválon, hogy este találkozzunk Londonban. Elköszöntem a házi bácsitól a hostelben, és kimentem az állomásra a szitáló esőben.

Az út nem volt túl izgalmas, de percre pontosan érkeztem a Paddingtonra. Kingára csak 30 percet vártam, aztán megittunk két sört élő zene mellett. Itt tényleg minden utcasarkon van egy Jimi Hendrix. Hazakísértem, ott aludtam, a földön. Négy órával később már újból úton voltam, ki a Gatwick reptérre. A hazaút sima volt, de fárasztó, ugyanúgy, mint az egész hét. Nagy élmény volt, folytatás jövőre, Isztambulban.

Erdélyi Zsolt

Iden is lesz mindketto!

Stegjavitasi/takaritasi nyiltnap: Oktober 24. reggel

èvadzaro: november 7. reggel

Gyertek minel tobben, hozzatok minel tobb embert.

sorsolt nyolcas,vetelkedo, virsli

Csenge után én is egy versenyélményről szeretnék írni. Hosszú-távún remélem minden rendben ment és mindenki festett rendesen, úgy ahogy azt kell. Én közben ismerkedem, rendesen, az olasszal, meg az olaszokkal. Ma (tegnap) a Garda-tavon vettem részt egy ezer méteres, regionális versenyen.

A verseny után még megnéztünk egy „Speck Stube” nevű éttermet is, ahol egy jót ettünk és összefutottunk néhány klubbeli veteránnal, aki családostul ott töltötte a vasárnapi ebédet.

Egy újdonság, amit a héten tanultam (nem a kepen lathato trukk :)): a lapátdőlést nem kell feltétlenül 2-3 fokosra állítani. Marco elkezdte nagyon mondani, de igazából, csak félig meddig értettem, hogy a lapátot vízfogásnál négy fokosra, szabadításnál egy fokosra állítják. Annyi jött át, hogy az egyik evezős technikai guru a kilencvenes évek alatt és a kétezres évek elején kereste, kutatta a Szent Grált, a bölcsek kövét és az olasz válogatotton kísérletezve kihozta, hogy ez mért jó (ezt nem értettem annyira az angol, olasz kevert nyelvből). De visszagondolva Új-Zélandon is ezt erőltette Armin barátom, amit akkor bőszen visszautasítottunk. Végül is lehet, ha a világon két ennyire messze levő evezős kultúra is ezt használja lehet benne valami…ha valaki tudja, hogy ez mért jó, legyen olyan kedves és írja meg.

Ismet egy konnyed iras Csenge tollabol, e nehez idokben ahogy o fogalmazott:)

Kepek jovo heten varhatoak

Az évad legszebb evezős versenye

A Rose vom Wörthersee elnevezésű 16 km-es szkiffversenyt a Klagenfurttól nyugatra húzódó kifli alakú Wörthi-tavon rendezi minden évben az RV-Albatros evezős egylet.

A 300 körüli szkiff látványa már a rajtnál a parton is varázslatos, a rajt utáni 1-1,5 órában a tavat ellepő egypárevezősök pedig egészen különleges képet nyújtanak.

Ez az a verseny, ahol igazán jól jön, ha az ember az esélytelenek teljes nyugalmával versenyezhet. Olyan szép a környezet, a víz, a hegyek látványa, a fények, a többi hajó... (hogy nem is tudom  - Anna, hogy tudsz mégis olyan baromi gyorsan evezni..??  na nem azt akarom ezzel mondani, hogy én csupán azért maradok le, mert nézelődöm.. )

Az egyik legszebb az egészben, amikor a verseny előtti délután átevezünk a célból a rajtba, azaz visszafelé végigevezünk a versenypályán. Hárman-négyen az egész kéklő vízen a hegyek között, próbálgatjuk a hajót, a technikát (már akinek van ilyen).

Rajt a tó nyugati csücskében lévő Veldenben, cél pedig a klagenfurti RV Albatros telepén.

Veldenben egy tóparti közparkban éjszakázik 300 szkiff, a felkészültebbek kisbakon, a többiek a park mobil padjaira feltámasztva.

Szombaton délelőtt fél10 körül érkezik a társaság, kezdődik a bemelegítés, kinek-kinek még hajópakolás, szerelés. Az első csoport 11-kor rajtol, utána 25-30 fős csoportok 2-3 percenként. Kb. negyed 11-ig lehet normálisan vízreszállni, utána hosszú sor alakul az egyszem easyfloat stégnél, ahol max. 4 hajó fér el egyszerre. De mégis valahogy mindenki vízre kerül, és nem is sokan késik le a rajtjukat (nekem tavaly sikerült, idén inkább egy órát melegítettem a vízen...) És nincs is veszekedés, segítik egymást az emberek, normális hangon irányít-siettet a néhány szervező. Idén esős, párás volt a reggel, de nem véletlenül van 11-től a rajt, addigra elállt az eső, és mire női mezőny az utolsó rajtcsoportokban elindult, már a nap is majdnem kisütött.

Rajt után Anna instrukcióit követve tartottuk az irányt, Annát magát az idén sem sikerült követni, mert igen hamar eltűnt a horizonton.

Élvezetes volt végig az evezés, de azért a „noch fünf Kilometer” a megafonból éppenséggel inkább csüggesztőleg hatott. Még több, mint két pálya...  Ráadásul nagy ambícióval elhatároztam, hogy a meglehetősen férfias kinézetű osztrákot, aki mellőlem rajtolt már csak nem engedem magam elé itt a végén! Úgyhogy az utolsó 5000 tényleg két pálya volt, meg még 1000. És az osztrák meg csak jött egyre közelebb... végül biztonságosan megőriztem az előnyömet, boldogan átsuhantam a két rikító narancs bója között, és kezeket, lábakat a finom vízbe. Aztán a parton kiderült, hogy a könnyed tempóban engem szorongató széles vállú illető veterán hölgy volt... nálam is veteránabb, nem voltunk vetélytársak. De legalább 1 percet köszönhetek neki, ami az időmet illeti.

Anna még a vízen mondta, hogy idén nem övé a rózsa – második lett. Torokgyulladással.. Én ilyen állapotban forró tea és egy kis nyugalom után szoktam áhítozni.

Parton gyors hajószerelés, és amire úgy látszik csak én vágytam: fürdés!! Tiszta, kék víz, hegyek...

Aztán evés-ivás a klubház teraszán, ahonnan ilyen a kilátás:

Szerencsére véletlenül 30 db plusz Getränk ticket került hozzám a szervezők jóindulatú félreszervezése miatt, így azt hiszem senki nem maradt szomjas a magyar csapatból.

A díjkiosztón elég sokat szerepeltek a magyarok:

Férfiak összesített: 2. Juhász Adrián (Tisza), 3. Lőrinczy Péter (Külker),

Nők összesített: 2. dr. Alliquander Anna

csapat: 1. Külker EK – Lőrinczy Péter, Lőrincz Attila, Varga Zsolt

és a kategóriánkénti külön értékelésben mindenki előkelő helyeken.

U23 fiúk: Sándor Áron és Szabados Mihály annak ellenére lettek kategóriájukban 3. és 4. helyezett, hogy félreértés miatt lekésték a rajtjukat és a 3 perccel későbbi futammal indultak.

Női felnőtt kategóriában: 2. dr. Alliquander Anna, 4. Csontos Csenge, 5. László Veronika

Kedves olvasó – klubtárs. Lassan elérkezik a blog indításának 2. évfordulója. Közhellyel élve, sok minden történt ebben a két évben. Az első bejegyzés, egy novemberi koradélután született a Budapest-Esztergom vasútvonalon, és az aznapi Lágymányosi-öbölbeli evezésünkről szólt, amit stílusosan nyolcasban tettünk meg. Azóta írtam/írtunk/írtatok mindenhonnan. Voltak élménybeszámolók versenyekről, túrákról, komoly és komolytalanabb „szakmai” összeállítások. Nyíltlevelek, amelyekkel megpróbáltuk felhívni a figyelmet néhány olyan problémára, amik rossz irányba vitték/viszik a magyar evezést, a magyar sportot. Sajnos, a legutolsó bejegyzés is ilyen – Gyárfás Tamás, az úszó szövetség elnökének klubházunk, megszerzésért tett lépésére válasz.

Persze a legtöbb bejegyzés pozitív szemléletet próbált hirdetni, és talán azok, amelyek nem csupán az eredmények marketingelése miatt születtek még jók is lettek. Saját kedvenceim közül néhány: Ali Anna levele a baráti találkozóra, Szakér Laci Head of The River beszámolója a sajátjaim közül talán a tavalyi OB hosszú beszámolója – bár erre azt mondják mindenkinek saját maga felé fordul a keze.

A jelen bejegyzést Mantovából írom. A héten, majd mindennap le tudtam menni a helyi evezős klubba (Cannotterie  Mincio) evezni, viszont csak ma és tegnap tudtam. Jövő hét vasárnap már a Garda-tavon versenyezhetek, aminek nagyon örülök. A tó/tavak nagyon szépek itt. Van egy kimért pálya is, és jövőre itt lesz az olasz bajnokság. Persze, minderről még írok majd a későbbiekben. Meleg van, állítólag a helyi körülményekhez képest is – póló + rövidnadrág teljesen elég. Nincs hajó forgalom, leszámítva néhány horgász ladikját. A tó mellett a város körvonalai homályosodnak a vízpárában. Amit, egyelőre sajnálok, hogy nincs „nagy” evezős élet – mármint a Danubiusban naponta megforduló legalább 70 emberhez képest. Két kicsi hajótároló van. De, akik vannak nem rosszak - tegnapi evezőstársam, Marco (Vende, ahogy lent hívják) ugyan negyvenkét éves, de korosztályában olasz ergometer bajnok, 6:10 körüli idővel és készül a bostoni ergovb-re. Az edző Marco Penna első olimpiáján ’96-ban negyedik lett, tudjátok ki mögött. Aztán Sydneyben és Athénban is nyolcasban elrajtolt, mondanom sem kell köztük elégé „kicsinek” tűnök. A hangulat nagyon családias és a körülmények jók. De azért ne gondoljatok sokat, például mindössze 5 szkiff van, amiből egy filippi, egy fa salani, és két ismeretlen márkájú. Négyes, négypár dubló és peror filippi, illetve egy filippi nyolcas, amin sajnos 1 centiméteres por áll, de ezen majd változtatok.

Az évadzáróra én is otthon szeretnék lenni, ami idén november 7-én lesz, remélem sok mindenkit láthatok majd.

Egyébként rengetegen írunk blogot a klubban – persze főleg azok, akik külföldön vannak: Bányai Zita, Manó, Sai Hanna, Bánhalmi Bence, Bersényi Ágoston. Ha lenne „otthon” internetem még be is linkelném, de mivel nincs, majd valamikor beillesztem a linkeket.

A levelet jó volna befejezni úgy, hogy még egy ugyanilyen bejegyzésekben gazdag két évet szeretnék, de sajnos, bevallom őszintén, nem látom, hogyan fog működni a dolog. Ennek két oka van. Egy, a klub életében levelek és telefonok formájában veszek részt, ami bármennyire is szentimentálisak vagyunk kevés ahhoz, hogy a fenti domain néven írjak blogot, evezést. Kettő a néhány bejegyzéssel korábbi kérésemre, hogy lenne-e valaki, aki írna az oldalra egy ember sem jelentkezett.

Szóval ez még eldől. Addig is mindenkinek sok sikert a hosszútávura, és novemberben küldöm a 6000et.

Persze itt is vannak gyöngyszemek; amik azt hiszem úgymond a kultúrál különbségéből adódnak. Például két evezésem alkalmával mindkétszer más-más lapátot vittünk ki, és bár egyik sem állt be toltuk. Mikor a rajtolásokkal nyilvánvalóan leginkább ebből kifolyólag volt probléma, Marco és Allessandro a motorossal odajött és mindenféle sátáni szavakat használva kicserélték a dugókat a jobb tulipánomban, miközben a vizen ücsörögtünk. De kétségtelen jobb volt így evezni…

Nyílt levél a Magyar Olimpiai Bizottság tagjainak

A Danubius Nemzeti Hajós Egylet (DNHE) elnöksége a sportszerűség és a korrekt tájékoztatás, valamint a magyar evezős sport utolsó margitszigeti bázisának a megőrzése érdekében fordul a Magyar Olimpiai Bizottság tagjaihoz, és minden, a magyar sportért felelős fórumhoz, valamint a sportszerető közvéleményhez.

Gyárfás Tamásnak a MOB szombati közgyűlésén Egyletünket és az általunk használt evezős csónakházat érintően tett kijelentései tisztességtelenek és valótlanságokat tartalmaznak. Kijelentéseivel ellentétben az igazság a következő:

Egyletünk nem egyszerűen csak egy „túraklub” hanem a gr. Széchenyi István által alapított Nemzeti Hajós Egylettel 1991-ben történt egyesülés révén az ország legrégibb evezős klubja, amely tömegesen foglalkoztat tizenéves fiatalokat, akik közül a legtehetségesebbek folyamatosan tagjai a nemzeti válogatottaknak. A magyar evezős klubok eredményességi rangsorában évek óta 3-5., fővárosi szinten a 2. helyen vagyunk. Sokszoros felnőtt válogatottak, köztük olimpikonok, Ifjúsági vb érmesek, U23-as vb helyezettek, egyetemi világbajnokok, ORV győztes serdülők kerültek ki szakedzőink kezei alól. Itt indult el a kétszeres világbajnok és olimpiai helyezett dr. Haller Ákos pályája is, aki első világversenyén még klubunk színeiben indult, és a téli alapozó edzéseit mindvégig a DNHE margitszigeti telephelyén végezte. Versenyzőinknek az idei U23-as világbajnokságon elért VI.(Csepregi Gábor, Rácz Róbert Bence) és V.(Sándor Áron) helyezése, valamint a dr. Alliquander Annának a felnőtt vb-n kiharcolt VIII. és az Eb-n elért IV. helyezése a londoni olimpia szempontjából is  reményt  keltő.

Klubunk által jogszerűen használt margitszigeti evezős bázis a londoni olimpiai felkészülésnek is egyik színtere, amelyet, Gyárfás Tamás – rágalmazásnak is beillő – kijelentésével ellentétben klubunk teljesen szabályosan a PM által kiírt tendert megpályázva 1999-ben nyert el, és szerződéses kötelezettségeinek folyamatosan eleget téve zavartalanul használt mindaddig, amíg a 2006-os Úszó Eb helyszínével kapcsolatos döntés megszületett, ami bennünket rendkívül hátrányosan érintett. 2004. januárjában hosszú tárgyalássorozat kezdődött a magyar sport vezetőivel és az uszodaépítési  projekt vezetőivel,  amelynek eredményeként (és ezt hiteles dokumentumokkal tudjuk bizonyítani)  sportszerű  és nagylelkű partnerei  voltunk  mind az építési, mind magát az Eb-t lebonyolító projektnek,  lemondva az általunk jogszerűen használt  terület jelentős részéről, az Eb idejére pedig az egész létesítményt átengedtük a Magyar Úszó Szövetségnek.

Tárgyalópartnereink a területileg lecsökkentett evezős bázis hosszú távú fennmaradását (hosszú távú szerződést) és a lebontásra ítélt konditerem és hajótároló pótlását ígérték. Ez utóbbi meg is valósult. Hogy a szerződésünk meghosszabbítása még nincs aláírva, ennek feltételezhetően az állami sportvezetésben és az állami vagyonkezelésben bekövetkezett folyamatos személyi és strukturális változás is az oka.

A mindenkori illetékes tárgyalópartnereink a számunkra kedvező, hosszú távú megoldás iránti szándékukat rendszeresen jelezték.  Az ezzel kapcsolatos tárgyalások jelenleg is mindenféle bürokratikus akadályokkal, de zajlanak.

Mindezek alapján felháborítónak tartjuk Gyárfás Tamásnak azt a törekvését, hogy egy olyan sportág (evezés) aktív tevékenységének a rovására kívánja egy másik sportág (úszás) ráadásul irodai tevékenységét előnyben részesíteni, amely sportszerű segítséget nyújtott a 2006-os Úszó Eb megrendezéséhez. Úgy véljük, ez nem sportemberhez méltó mentalitás, különösen méltatlan a magyar sport fellegvárának számító MOB alelnökéhez!

A fair play szellemében kérünk minden felelős sportvezetőt, és az ügyben hatáskörrel rendelkező hivatalos személyt és testületet, valamint a média felelős szakembereit, hogy a megfelelő lépések megtételével, vagy egyszerűen csak szolidaritásukkal segítsék az utolsó belvárosi evezős bázis megőrzését. Ne felejtsük el, hogy a háború előtt 12 evezős ház működött a Margitsziget körül! Gyárfás Tamás mondásával szemben, miszerint a létesítmény ”Horthy villa” lett volna, az eredetileg is sportcélú klubháznak épült.

A magyar sportmozgalom eredményességéről és jövőjéről a pekingi olimpia után sok véleményt hallottunk. Sokan vetették fel, hogy a magyar sport jövője az igen nehéz körülmények között küszködő szakosztályokra alapozandó. Nem találkoztunk olyan véleménnyel, hogy egy kizárólag sportcélra hasznosított létesítmény rovására kellene „méltó szövetségi irodát” kialakítani.

Természetesen készek vagyunk létesítményünk átmeneti rendelkezésre bocsátásával segíteni a 2010 évi úszó EB megrendezését is, ha ez Egyletünk jogos érdekeit is szem előtt tartó, tisztességes megállapodások szerint történik.

Budapest, 2009. szeptember 30.

Denk András sk.

elnök

Danubius Nemzeti Hajós Egylet

A következő bejegyzést Petrovszki Ági készítette a hétvégi Tisza-kupáról. Akinek van fotója várom a klubba a számítógépre...

Sziasztok!

Végre akad egy kis időm, így meg tudom írni az élménybeszámolót a versenyről.

Egy egész hetet sikerült együtt edzeni Gerdivel rá. Pályát húztunk lefele, rajtokat gyakoroltunk, felfele is húztunk a K-hídtól a sziget csücskéig, technikáztunk, kipróbáltuk úgy is, hogy Gerdi a vezérevezős, úgy is, hogy én (Faragó Tamás javaslatára), és nagyon izgultunk. Mindig bosszankodtunk, hogy kérésünk ellenére sem állította vissza Bálint a lábtartót (reggelente Lacival a Wien-ben eveztek), pedig este ez nagy időveszteség a sötétedés miatt.

Köszönet Fanninak, F. Tamásnak és Bálintnak ezért, hogy többször is pályát húztak velem a felkészülés érdekében, amikor Gerdi nem tudott jönni.

Elérkezett a nagy nap. Hajnalok hajnalán keltünk, hogy időben megérkezzünk. Eszter jött velünk szurkolni, aminek nagyon örültem. Gyors villázás, bemelegítés szárazon és vizen, majd 9.25-kor rajt. Hugomék indultak az első előfutamban, őket sokáig állítgatták, természetesen ki is ugrottak. Velünk nem sokat vacakoltak, én még azt néztem, hogy nem látszik jól a pálya, annyira ritkán állt egy -egy bója, amikor Gerdi szólt, hogy rajt. Nem hallottam, hogy indított a bíró. A másik két egység már elrajtolt. A kapkodásban rákot is fogtam. Nagy rutintalanság, mert a bírót kell figyelni, még zászlót is tart a kezében a gyengébbek kedvéért.

Beleadtunk apait, anyait, jól kihúztuk magunkat az erős hátszélben. A Danubius parton lévő evezősei is drukkoltak nekünk Eszterrel együtt. Kb. másfél hajónyit vert ránk az előttünk befutó. Miután a két futam utolsóiból a miénk lett a rosszabb időeredmény, így nem jutottunk a döntőbe, de ott maradtunk szurkolni. A női felnőtt kétpár döntőjében a Danubius ifi lányai második helyezést értek el, nagyon jól teljesítettek. Hugomék negyedikek lettek.

Jó volt arra ez a verseny, hogy lássuk, hol tartunk a többi csapathoz képest. Megállapítottuk, hogy még fejlődnünk kell. Elhatároztuk, hogy jövőre minden versenyen elindulunk doublóban és szkiffben is, mert szükséges a versenyzés. A téli alapozást sem hagyjuk ki.

Anna aranyos volt, azt mondta, hogy ügyesek voltunk, nem lógtunk ki a sorból. Ez utóbbin nem tudom mit értett.

Sok ismerőssel is találkoztunk a szegediek közül, jókat dumáltunk, szurkoltunk. Átjárt bennünket a verseny hangulata, mint régen. Dani Zsolt (Szeged vezető edzője) persze most is megjegyezte, hogy már megint a Danubius színeiben lát minket (Gerdi és én is Szegeden eveztünk gyerekkorunkban).

Összességében élveztük a versenyzést és a versenyt is. Szép a Holt-Tisza-part. Napos időt fogtunk ki, ami a szél ellenére ideálisnak mondható.

Javaslom, legközelebb Ti is gyertek versenyezni.

Üdv mindenkinek:

                                  Ági

 Lehet, hogy már eltelt annyi idő, a múlt heti breszti Európa Bajnokság óta, sőt az éppen zajló Tisza-kupa sokkal aktuálisabb, mégis vissza kell térnünk a témához, egyrészt mert ez a meg közelítés, amit a FISA-tól merítettem először van itthon, illetve mert már egy hete meg van a szöveg, csak nem értem rá befejezni.

Szóval, most először a versenyzők szájából a verseny utáni haza úton a már lenyugodott gondolatokkal teli futam értékelések (volt aki komolyan volt aki kevésbé komolyan közelítette meg):

A kérdés: ha 3 mondatban kellene összefoglalnod, hogy milyen volt a versenyed/etek…

Férfi egypár, Varga Tamás: „A „B” döntőre hiányzott a frissesség az evezésemből, elfáradtam. Túl sokat kivett az első napon az előfutam és a 4 órával későbbi reményfutam. Nem volt rossz a pálya  közepe, de az eleje és vége hiányzott.”

Férfi kétpár, Szekér László: „Mentünk, ahogy tudtunk, de ma csak ennyit tudtunk…”

Női egypár, Szabó Kata: „Új taktikát választottam, a második erős ezer helyett, most az első ezren akartam nagyon erősen ott lenni a mezőnnyel, ez túl sokat vett ki, ami visszajött második ezren.”

Férfi ks négyes először nem vállalta a rivaldafénybe állást, majd végül Dumitrás István így foglalta össze: „Jó volt csak nem volt meg az energia lendület…Nem jött ki a munka.”

Női ks kétpár Hajdú Zsuzsi: „Egyszerre örülünk is meg nem is…az előfutam biztatást adott a bronzra, de sajnos döntő keményebb volt, mint szerettük volna. A pálya max volt, de a negyedik helyre volt elég (kaviáros kekszet majszol a csapat).

Anna köszöni biztató sms-eket, illetve üzeni: „Nincs lyuk a wcpapírban, csak a miheztartás végett, ez hiányzott, de nagyon.”

Férfi kettes, Simon Béla: „Középfutamban úgy mentünk, mint Pinsent és Redgrave, mikor sztárok voltak. Sakk helyzetből fordítottunk, mattot adtunk Lengyelországnak. Ma a lengyelek, a pontonon hibát jelentettek a rajt előtt, és ezért, az egy órával eltolt futam morálisan megzavart minket…(Mi nyerni akartunk, de mentálisan összetört minket a csúszás – Juhász „BOBO” Adrián szól közbe). A döntőt, egy pályával eltolták, így lekerültünk a védett pályáról, így ezt nem tudtuk kihasználni. A táv feléig jól ment, ott emeltünk, de csak a németek tudtuk megtörni. („Porrá zúzni!” - dr Ali Anna). Az utolsó 250 cső finist indítottunk, aminek köszönhetően 2 tizedre feljöttünk

Röviden így értékelték versenyzők a futamukat – szóval ez volt a magyarázó rész (lsd .korábban)

Nos, mindenki tudja már biztos az eredményeket, sőt, legtöbben valószínűleg a futamokat is láttátok a III. European Rowing Champs-ről. Most a nyolcasok után, a haza indulás előtt írok néhány sort, amíg ideér Möszke.

Délelőtt lementek a „B” döntők és 11 körül elkezdődtek az „A” finálék is.

Egyszer a „legnagyobb” evezősünk az mondta: „Evezz valamit , azt’ magyarázd meg”. Nos, vannak dolgok, amiket nem kell szépíteni és vannak dolgok, amiket nem érdemes. Az előbbi kategóriába tartozik a két „A” döntős csapatunk, a női ks dubló (Alliquander Anna és Hajdú Zsuzsi), és a férfi peror (Simon Béla és Juhász Adrián) eredménye. Vajon, mindkét csapatban benne volt a dobogó? Talán, lehet, egy biztos (mint mindannyian) végig küzdték a futamot. Az eredmény: valahol az olimpiai kvalifikáció határán, remélhetőleg azon belül vannak, a nemzetközi evezős idény zárása után. Ami a többieket illeti, nem szeretnék bele menni mély elemzésekbe, hisz a mezőny nagyon vegyes volt. Szabó Katinál és a ks négyesnél itt volt a mezőny krémje, míg Tomiból sokat kivett az előző két nap kemény menete biztosan és mégis csak normál súlyú evezésről van szó.

Ami a mi teljesítményünket illeti,  nem akarom szépíteni, úgy mentünk, amilyen az eredmény lett…

Ismét láttuk, hol tartunk és azt is, van még hova…(ez az egész csapatra vonatkozik).

Kb. ilyen és ehhez hasonló nagy mondatokat, tudnék még írni, úgyhogy inkább be is fejezem, és neki indulok a csapattal a kb. 18-20 órás haza útnak.

Képek/videók holnap/holnap után várhatók.

Addig is Big Up, minden sportársnak. Szerda reggel nyolcas!! 

 Kis körben ülök, itt a bresti céltorony mellett – Szekér, Szabó Kata és Varga Tomi. Már meg volt a délutáni edzés, de csak gyorsan tudok/lehet írni, mert megy busz az 5 Karika szállóba.

A délelőtt, mivel Annáék, már tegnap bejutottak, csak értünk szállt a DNHE energia, de sajnos helyre kerültünk, mint futballválogatott. De mentségünkre legyen mondva, sokkal jobb minőségben eveztünk, mint tegnap. A célunk meg van, széttépni, szaggatni, a szlovénokat, visszavágni a bled-i gyalázatért. Vagyis őket ismerjük, és holnap próbáljuk megverni őket. Kb 4-5 másodpercet kell beletenni, és remélem menni fog.

Ami a többieket illeti, Tominak úgy tűnik sok volt a tegnap, de nem érzi úgy, hogy rossz volt a pálya, de mindenképp bizonyítani akar, holnap a kisdöntőben.

A négyesnek és Katinak sem sikerült a bravúr, de menni kell…

Béla és Bobo megadta az alaphangot, és remélhetőleg széttépik a vizet és behúzzák a megérdemelt dobogót.

Szóval holnap reggel mindenki üdvözülésre számit…

Stop…a hét szentségit…stop…de megküzdöttünk magunkkal…stop…stopshop.

Kb. ennyi volt nekünk ma, mármint mentünk egy kemény, fizikailag és szellemileg is ki nem elégítő pályát. Persze ez nagyon negatív. A lényeg, hogy 1000 méternél azt éreztünk, mint, amit 1700-nál kellett volna. Mivel az első hely alakulásába már sem mi, sem sokan mások nem tudtak bele szólni, így lelazítottunk a végére egy kicsit – mármint sikítva, de nem nevetve eveztünk a célba.

Párhuzamosan ezzel, nagyon jó érzés volt látni, amint Anna és Zsuzsi bejutnak a döntőbe, teljesen tisztán. Most nem a végére maradt a teljesítés, de a rajt nekik se sikerült valami fényesen, a hátsó pozícióból hozták magukat előre.

Ami a többieket illeti, a kép vegyes. A peror és Tomi helyezése elfogadható, sőt! Kata saját bevallása szerint nem helyeselt, a négyessel, pedig nem értekeztünk még…

Viszont délután felfedeztük újból egymást Lacival – na ne gondoljatok semmi olyanra - egyszerűen csak kimentünk és eveztünk egy olyat, ami holnap nagyon fog kelleni és remélhetőleg menni is fog.

Az idő hideg, szeles. A pálya kelet-nyugati irányú, viszont a szél csak északról fúj. A nap nagyon zavaró. Holnapra 12-16 fokot mondanak, ami azért zimankos lesz.

Végezetül, mindenkit kérek, küldje az energiát…

 Az előző stopok után, csak annyit írhatok, hogy rengeteg stop és pont-pont után megérkeztünk egy röpke 20 órás út végéhez, a bresti stadion hotelhez. Az út élményéhez hozzá tett a belorusz határőrség is, egy csaknem három és félórás ellenőrzés/papírmunka/állás beiktatásával kicsiny csapatunk számára. Persze még így is szerencséseknek mondhatjuk magunkat, mert volt, aki tíz órát állt ugyanitt.

A pálya grandiózus – a tribünt a hajóstandoktól majd 400 méter választja el. A víz mellett végig 30-40 méterenként zászlók lengenek. Külön melegítő és levezető rész is van, sőt a pálya melletti 500 méter hosszú panel sor még némi szélárnyékot is biztosíthat.

Azt lehetne hinni itt, a vasfüggönyön túl még ténylegh tudnak élni, rengeteg a 200x-es Mercedes, az Ikarus, Zsiguli, sőt Volga és egy kis nyugati nyomásra Buick is van. A stadionban, ahol lakunk reggelente atlétika edzés van és a helyes lányok aránya, vetekszik a magyar átlaggal.

Formánk tökéletes, a hely megalomániáját teljesen átvettük, és holnap sikítva-röhögve-kikkacsintva fogjuk végig tolni, helyi idő szerint 10 óra valamikor, az előfutamot.

A csapat hangulata ugyancsak jó, a szél ugyan forog összevissza, ami minket inkább zavar, mint segít, mégis vannak, akiknek teszik. Nagyon sok „nagy” is itt van. Ismét megállapítottam, hogy Galtarossánál nagyobb ember nincs, ezen a bolygón.

Szóval bizakodunk...

Elindultunk Brestbe...stop...mindent nyomunk...stop...úgy, hogy fájjon...stop...Anna, Szekér, Orbán...stop...péntek 10-kor...stop...mindenki szurkoljon...stop...durva lesz...

...stop...

Ismét megrendezik a Critical Mass vizi verzóját Budapesten holnap - ha nem is evezni, de a partra mindeki okvetlenül látogasson ki!

Program:

10:00: indulás az Újpesti-öbölből a Danubius Nemzeti Hajós Egylet (Hajós Alfréd uszoda északi végénél, a Duna budai oldalán található).

11:00-12:30: beszélgetés a DNHE klubházában a dunai vízi tömegsport jövőjéről.

Újdonság! Sárkányhajóba szállva is részt lehet venni a felvonuláson (erre a biztonság kedvéért evezős tapasztalattal rendelkezők vállakozzanak). A szabad helyek száma korlátozott, ezért előzetesen kell jelentkezni. a BEE-nél is bérelhetők hajók, gyakorlott evezősöknek.

(Dulai Zsolt: 0620/661-1598)

Kérjük, hogy a szervezés megkönnyítése érdekében jelezzék részvételi szándékukat a levego@levego.hu címen vagy a 411-0510-es telefonszámon.

Friss információk: www.levego.hu oldalon érhetők el.

Kedves olvasó, Danubiusos evezősök, szülők, látogatók!

A bizonyára sokan vagytok, akik rendszeresen olvassátok, látogatjátok a honlapot/blogot. Közületek valószínűleg kevesen vannak, akik tudják, hogyan indult ezelőtt nyolc évvel a Danubius internetes „feltöltődése”. Akkor egy maréknyi csoport a klubból (Dalos, Amiga, Jakab, Bei és még néhányan) vállalta fel, hogy legyen a klubnak egy ilyen eszköze, fóruma és hetekig tervezete, gyűjtötte, töltötte az anyagokat ehhez.

Ez rengeteg munkájukba és egy akkoriban Mirai Interaktive néven működő baráti cégnek köszönhetően, kivételen minőségi formában jött létre és évekig standardként szerepelt a hazai evezős internetes közösség számára kivételes képi és tartalmi világával.

Azóta, sajnos el haladott felette az idő és a már nem tudott megfelelni a képnézegetés, fórumozás, zárt tartalmak, youtube és hasonló manapság, alapnak számító honlap alkalmazásnak, tartalomkészítésnek.

Ezért 2007. novemberében úgy döntöttem, elindítom a dnhe2.blog.hu oldalt, melyre elsősorban a klubot érintő ügyeket, evezős közérdekű infókat, élménybeszámolókat, stb. szándékoztam feltölteni, egy magamfajta informatikai minimummal rendelkező fejével. Ezt az oldalt apránként fejlesztgettem/fejlesztgetem, de sajnos csak apránként. A legtöbb időt a főprofil persze a tartalom értsd.: cikkírás vitte/viszi el, de emellett szükség lett volna egyéb informatív/multimédiás tartalmakra is.

Így vetődött fel a www.danubiusnhe.com létrehozása, ami már egy másik internetes baráti cég (http://www.c-p.hu/) segítségével folyamatosan elérhető és használható. Az oldal összerakásában Vanczák Gergő és Teszár Balázs segédkezett, a hobbis tartalmakhoz Rózsa Bálint és Ligeti Zsolt nyújtott segítséget

Sajnos azonban ez ma már nem elég. Szeretnénk egy újabb szintre lépni az oldalakkal kapcsolatban. Mind tartalmilag, mind formailag. A végső cél a dnhe2.blog.hu beolvasztása lenne a klub rendes oldalába, viszont mielőtt ez megtörténik szükség, van az előbbi szint meglépésre.

Ehhez szeretném segítségeteket kérni, elsősorban Danubiusos körökből.

Ha valaki kedvet kapott  - jelezze nekem

Üdv.: Orbán Gergő 

orbangergelyj@freemail.hu

Alelnöki feladatok megosztása.

Mint minden hónap első keddjén szeptember 1-én is ülésezett a klub elnöksége. Általában nem szokott hírértékű lenni az esemény, de ezúttal olyan munkamegosztásbeli változásról döntött az elnökség melyet a honlapon is közölni szeretnénk a klub tagságával, szolgáltatásait igénybevevőkkel, szülőkkel és külső partnereinkkel.

Az elnökség, amint azt a klub alapszabálya a jogkörébe utalja, új szakmai alelnököt választott Vanczák Gergely elnökségi tagunk személyében. A korábbi szakmai alelnök, dr. Domonkos Anna, a továbbiakban a klub általános alelnöki feladatait látja el.