A hétvégén párhuzamosan két nagyon fontos verseny is zajlott Európában. Az első a hazánkban megtartott Simády Béla evezős emlékverseny volt Szegeden, a másik pedig a Garda-tónál, Riva del Gardában tartott  Sympatex Bike Festival volt.  Mivel az utóbbi csak 120 kilométerre volt a mantovai bázistól, azt választottam. Péntek sajnos nem úgy sikerült, ahogy kellett volna, illetve ahogy tervezetem előző este, ezért este fél nyolckor, a délutáni evezés nélkül vágtam neki az A22-esnek Verona irányában, egy táska ruha, a fényképezőgép, kulacs és a bringám társaságában az útnak.

Mindeközben a szegedi készületek már nagyban folytak. A pálya, az időmérőrendszer és a komputerizált célfotó berendezés mellett, legjobbjaink már izzítottak a másnapi versenyre. Örömteli, hír, hogy mindkét napon a hunrowing.hu (1.nap és 2. nap) híreit Danubiusos hivatkozás töltötte meg. Először Ali Anna, másnap pedig Ráró vezette a híreket a könnyűsúlyú kétpárban elért eredményével. Annáék számára ez a teljesítmény, kijelenthető módon, a „kötelező minimum” volt, hiszen idén a magyar mezőnynél sokkal komolyabb kihívásoknak kell, hogy megfeleljenek és ismét első 8-ba kerüljenek a VB-n (ha lesz olyan szponzor, aki hozzásegíti őket az induláshoz az új-zélandi Karapiroban rendezett VB), de legalábbis jó lenne két helyet előre lépni az EB ranglistán. A másnapi hírben hivatkozott Rárónak és Varga Tominak az első nap bizonyosan nehezebb volt, hiszen az, ugyancsak klubtárs, Csepregi „Csepi” Gábor a váci Galambos Péterrel, ugyanazzal a győzelmi szándékkal érkezett a szegedi pályára, hogy rövid-távon eldöntsék, ki folytathatja a felkészülést hasonló céllal, mint Anna/Zsuzsi. Szigorúan csak a befutót látva a Ráróéknak sikerült „tisztán” nyerniük – írom ezt úgy, hogy nem ismerem a versenyt magát, a rajtot, az emeléseket, a reakciókat, a parton tekerő edzőket és az időjárást. Az idő tanulsága szerint szombaton ellen/oldalszél lehetett. De csak egyet remélek: nem végleg lefutott kör a férfi könnyűsúlyú dubló válogatott utazó helye. Legalább egy-egy világkupán ott kellene lennie mindkét csapatnak, ha már egyszer Bledben rendezik a versenysorozat első állomását.

Persze nem csak e versenyző indult a hétvégén. A nyári viadalok szempontjából ígéretes csapatnak látszik a fiatal vért és hosszú távú tapasztalatot ötvöző Varga-Hénap-Teszár-Vanczák férfi felnőtt négypár, mely 2. helyet szerezte meg, illetve a Bene/Polivka női serdülő kétpár, kiket csak idegenből érkezett ellenfelük előzött meg. Kovács „Jet” Zsolt is előrelépett a ranglistán a döntőben elért 6. helyével. Vercsit remélem, szétszedi az ambíció, hogy dobogóra kerüljön a következő szkiff viadalon. Kele Dóri 3. helyét bevallom meglepetten látom, de innentől kezdve csak idevárjuk a listákon, ahogy Szentkereszty „doktor” Mártont is, aki ismét oktatott a férfi ks egypárban a kiemelt, váci Galambos mögött. Szabadosnak most nem sikerült a szkiff, de legközelebb. Az Ausie-ból frissen érkezett Bánhalmi B-vel erősített DNHE ifi négypárnak még kicsit dolgozni kell a révbe érésért az időeredmény láttán, de legalább van mit!

Persze nem csak Danubiusosok voltak versenyen, nem is tudom, mért emelem ki mindig csak őket ;), hiszen Petrity Rudi és Herman Robi is formát bontottak a két héttel korábbi válogató óta. A Felnőtt négyesek versenyében helyre állt, legalább súlycsoport szempontjából a rend. Szabó Kati ismét hozta a velencei helyét és még sorolhatnám. És Szekér úrnak kedvezett a Szél – sokat gondolkodtam ezen a poénon ;).

Mindeközben Én a kerekes találkozó, amire indultam a Garda-tó északi csücskébe Riva del Gardába, ahol a környék, vagyis inkább a régió egyik legjobb és leghíresebb mountain bike maratonját tartották, lezajlott. Ide, az esztergomi kötődésű, de nemzetközi tagsággal rendelkező Veloprima bringás csapat révén jutottam, kik közül az egyik legjobb versenyzővel (Nemes „Ká” Kálmánnal) sikerült egy fajinat tekernem szombaton, a verseny utáni délután.

A helyszínre, ahogy írtam péntek este érkeztem, egy átmulatott, este negyed hétkor véget érő pénteki munkanap után. Sajnos evezni, már nem volt energiám és kedvem sem így egyszerűen bevágódtam a kocsiba és Nago felöl meg közelítettem Rivát, ahol már ekkor nagy tömegben tekertek a német/osztrák/olasz mountain bikeosok. Riva közepén egy építkezési gödörben rögtönzött pályán Downhill specialisták ropták a bemutatót és utána a táncot.

A verseny reggel nyolckor kezdődött másnap. Több távon is lehetett indulni – honfitársaink jellemzően a „Facile” (27km) és a „Piccola” (52 km) távokon indultak. Sajnos nem tudtam indulni bizonyos szervezési okok miatt, de így legalább volt lehetőségem nyugodtan reggelizni és elgondolkodni a vallás, történelem és politika gondolatkörön az egyik kávézóban. Ezek után végigjártam a bringa kiállítást, ahol az összes ismert és ismeretlen gyártó képviseltette magát, majd csatlakoztam a célba frissen megérkezett magyarokhoz. Meg kellett várni a versenyt, hogy lássam, tudok e tekerni délután valakivel és legnagyobb örömömre Ká nem ellenkezett. Így miután a délelőttöt végig pihentük a verseny miatt és az ebéd is meg volt, elindultunk fel az „egyik hegyre”.

Rivából kiérve egyből egy tíz százalékos lejtőn kellett felstartolnunk Nagoba, ahonnan a kertek alatt eljutottunk egy kellemes szerpentinre, amin rengetegen bicikliztek illetve vonultak autóval. Itt kb. 1 órás folyamatos felfelé menet után megálltunk egy („a”) pitstopban, ettünk némi energiaszeletet és szőlőcukrot. Rengeteg DOWN HILLES és mountain bikeos jött-ment. nagyon jó volt az idő a szél csak néha volt zavaró.

Kával kb. 5 éve próbálunk összehozni egy tekerést és mondhatni vicces, hogy itt, otthonunktól 900 kilométerre sikerült.

A felén már túl vagyunk – mondtuk, gondoltuk. Azonban a móka csak most kezdődött, mivel nem sokkal újbóli indulásunk után, mikor már túl voltunk azokon a bizonyos fényképezzük egymás a kilátással, vagy nézd, mindjárt megelőzzük azt a csávót, aki úgy teker, mint egy robot, eljött az utolsó mondat: „AZ ÚT VÉGÉIG ELMEGYÜNK”  

Itt már egy az egyben kellett tekerni, nem tudom, hogy a lejtő meredeksége, vagy a már két órája tartó szerpentinen való kanyargás miatt. Egyszerűen nem akart véget érni az út. Mindig volt tovább. Aztán egyszer csak elkezdtek hó foltok, lenni az út mellett és vizes lett a beton. Itt már kettéváltunk, mert kijött, hogy én nem versenyeztem aznap reggel.

2 óra 10 percnél elértem az út végéhez, vagyis a betonút végéhez, ami ezután egy murvás, köves útban folytatódott. Gondolkodtam, hogy megvárjam-e útitársamat, de végül arra a döntésre jutottam: Én ma felmegyek erre a csúcsra! Neki is vágtam, de a második kanyar után, már nem lehetett tekerni, mert a hó 30 méterenként teljes szakaszban fedte az utat, így tolnom kellett. És én csak toltam és toltam. Majd az egyik kanyarban két ismeretlen bukkant elő, akik valami feltűnően fura dolgot vittek a hátukon, miközben ereszkedtek le a hegyről és két botra támaszkodtak: egy-egy pár sílécet. Még váltottunk is néhány szót mielőtt jó utat kívántunk egymásnak – valószínűleg ők is hasonlóan gondolkodtak rólam, mint én róluk: mit keresnek ezek itt?

Találkozásunk után úgy 150 méterrel egy platóra étem, ahonnan jól látszott, hogy az előttem lévő csúcs egyike annak a háromnak, amit a völgyből láttam, és nekem ésszerűen csak erre az elsőre van lehetőségem felmászni – a másik kettő tiszta fehér volt.

Így is tettem, mert innen már „egyszerű” volt az út. Kb. 1,5 kilométert kellett tolnom, és az utolsó 200 méteren letettem a bringát, mert nem volt értelme felvinni a csúcsra, bár kétség kívül vicces lett volna. A csúcson magam előtt láttam a Monte Baldot, a Garda-tavat, amint délen a semmibe vész és szinte érintem a felhőket és mindent, ami alulról olyan nagynak tűnt és itt fent már olyan kicsi volt.

A visszafelé út 45 percig tartott. Ká-val a szálláson találkoztam, ahol kiderült ő még egy hegyi kecskével is találkozott. Egy 1780 méter magas csúcsot sikerült megmásznom, kb. 2 óra 40 perc alatt, összesen 35-40 kilométert megtéve.

Az este ettünk egy faja pizzát és néhány apperol után az ágyban landoltam. Másnap reggel elköszöntem a srácoktól és 9:30kor már vízen voltam Mantovában – délután pedig szunyáltam.

Vacsora Veloprima Teammel, 2010 május 1. Riva del Garda, Olaszország

3 és fél óra.

3 és fél órát aludtam vasárnap éjjel.

3 és fél órát aludtam vasárnap éjjel, 10 órát utaztam ebből, egy órát aludtam, 9-et vezettem. 1000 kilométert – mert a zalakomári INA kúton hagytam a bankkártyámat és a szlovén határról mentem vissza érte. 10 óra – ennyit töltöttem a munkahelyemen. 30 perc ennyit edzettem.

Csak 30 perc, hogy időben hazaérjek, hogy lefeküdjek, hogy időben felkelljek, hogy reggel pihenten evezhessek...

Mindez idő alatt végig a tegnapi versenyre gondoltam, az elményre, a munkára, az örömre, a fáradságra. És most várom, hogy a szerverek elküldjék a képeket a Facebook profilra, Ancinak, a sajtósoknak és az internetre, hogy mindenki megérezze ezt.

A fáradságtól alig látok, de, ha törik, ha szakad ezt ma este feltöltöm, hogy félig lezárjam, először a képekkel, aztán ezzel a bejgyzéssel.

A másik lezárás maga verseny volt. Nekem, aki csak belekontárkodott abba, amit a klubból néhány ember hosszú hetek, hónapok ezelőtt indított el, rakott össze és amibe majd’ mindenki belefolyt a klubból. Legyen az a legkisebb, akinek lapátot kellett tartania a stégen hajóavatáskor, vagy a legnagyobb, aki hajnalban stéget vontatott, horgonyzott. Volt, aki zsíroskenyeret kent és volt aki gulyást főzött. Voltak, akik már reggel menekültek előlem, mert a Uncle Samhez hasonlatosan csak annyit mondtam, oly sok mindenkinek: „I want you”.

Dolgoztunk sokan és sokat dolgoztunk, azért, hogy a tegnapi nap jól sikerüljön. Még ha nem is tudod, hogy mivel – már pusztán a jelenléteddel segítettél. Mert a 20. Széchenyi evezős verseny volt talán a legnagyobb, amit eddig összetudott hozni a Danubius Nemzeti Hajós Egylet.

Igen, a legnagyobb. Mert lehet, hogy voltak hibák, késés, óvás, vita. De mégis sikerült megmozgatnunk 200, azaz kettőszáz amatőrt, akik a céges versenyekben indultak. Ide tudtunk hozni 100, azaz száz egyetemistát, akiknek nagy részük félprofi vagy profi evezős volt, de akadtak küztük lelkes amatőrök. Öt nyolcas indult és hosszú évek óta előszőr nem egy a parton összverődött, ad hoc nyolcas csapat volt. A három Danubius csapat mellett, leevezett a Budapest Evezős Egylet és eljött a Tisza Evezős Egylet nyolcasa is. Ezért külön köszönet jár nekik, hiszen nem budapesti csapat, aki ráadásul hajót is hozott magával, már ember emlékezet óta nem volt a versenyen.

Számomra a verseny kicsit hektikusan telt, reggel stéget kötöttem, nyomtatót szervezetem, Sai Dórinak nem győztem megköszönni, hogy lejött fényképeket árulni, majd pólót osztottam, bemelegítést vezényeltem, és versenyzetem a céges csapatommal. Egyikével annak az öt MOL-os csapatnak, akik külön futamban nyitották a céges versenyeket. De sokan voltunk még így. Pakó Kata és Menya, hajóról hajóra járt. Ágit, hol Egér mellett láttam a gulyás mellett, hol hajóban a BGF-esekkel. Denk András előbb mé Schmitt Pál mellett volt, aztán már vizen a Geberittel. Visszatérő céges csapatok, visszatérő egyetemek, családok, barátok.

Csak egy baj van egyre kevesebb evezős. No nem a parton hiszen versenyt nézni rengetegen jöttek. Dalos, Baka, Jakab, Fodrász, Laci, Haller, Szellő, és még hányan – a klub és az ország legjobbjai, mind eljöttek, ismét. A veterán dekes nyolcas, akik csak két versenyt vállalnak évente: a Széchenyit és Baját. Viszont versenyzőből, klubból egyre kevesebben jönnek. Ha nem lenne a Budapest Evezős Egylet, a Szolnok és a Külker tényleg háziversenyt tartanánk.

Jó lenne, ha jövőre nyolcasban előfutamot kellene huznunk.

Az idő tökéletes volt, szélcsend és mintha hajó is kevesebb lett volna. A programmal kicsit csúsztunk, de ahogy az egyik díjátadó vendégünk mondta: „Jó volt ez így. Ez már csak a krém, senki nem fulladt bele, mindenki jól érezte magát, meg amúgy is vasárnap van.” Mondta ezt, mikor már 2 órát csúsztunk a díjátadással és izzadt a tenyerem, hogy 4xszer mondtam: „Még húsz perc”.

A díjkiosztó végére szépen elfogytak az emberek, így csak kevesen tapsolhatták meg a klub legszorgalmasabbjait, akik házi verseny keretében átvehették megérdemelt díjaikat – Jurászik Viktor, Polivka dóri, Bene Dóri.

Mint most, a verseny végére is lefáradtam és most lefekszem bár a képfeltöltésből még van hátra, de csak megoldja ez a macchina...

J ó éjt

Külön köszönetet éredemel minden: szervező, segítő szülő, barát, kiállítás készítő és nézegető. A céges kapcsolattartó, gulyásfőzők. A büfés és az extrabüfés, fényképárus, énekes, gitáros, billentyűs, speaker, hangosító, tévés, motorcsónak vezető, bíró és szebdvicskészítő. A szemétszedő és a torta sponzor, tortaosztó, éremátadó, fényképesz, néző, dudafújó. A gulyásevők és virsli fogyasztók. Szendvics megnem evők, 1,5 éves kis gyerek és anyukája, kocogó, bringás, hajó kersztelő. Kormányos,lapáttartó, koszorúzó. Jegyzőkönyvkészítő, bemelegítés vezénylő, verseny orvos, a védnök, a feleség/barátnő, aki lekísérte férfjét/barátját, hogy az megnézze a régieket, információ sátras, utánfutó vezető, tízevezősben római partra visszaevező és, aki nem jutott eszembe.

...igen, igen elértem a blog írásának, azon napjához, mikor a már oly régóta gyülemlő témák, ötletek kidurrantak az agyamban és igazából, már a címet is az esti sitcomból veszem. A pótcselekvések hosszú sorát alkalmazom, hogy ne tegyem meg, amit a valóságban meg kellene tennem – vagyis nem nem írok, annyit és olyat mint szeretnék...

...de akkor a fenti sorok bitbe vésése után két, vagy három nappal, immár itthonról írok. Biztos volt aki, ha nézte az oldalt, várta, hogy kommentezzem/kommentezhessük a válogatót, vagy a Széchenyire egy újabb felhívás, esetleg valami „iszonyatosan” érdekfeszítő hír a világ evezős életéből, esetleg egy szakmai gondolat kibontogatása várja. Sajnálom, nem ment, se időben, sem energiában, helyette inkább egy anekdota...

...történt egyszer, nem régen, de nem is tegnap: Leeveztünk egy hosszú Dunavarsányt, egy vasárnap délután valamikor nyáron, mikor a nap már magasan járt az égen és senki sem evezett a kisdunán. Vasárnap volt és meleg. Lefelé 16 és vissza 16. Az elhagyatott dunavarsányi stégen megpihentünk 5 percre Lacival, sőt ha jobban visszaemlékszem még beraktunk 4x7,5’/4’-et, hogy eleget tegyünk Dezső bá edzéstervének. Persze lefelé az egészet. Lent a szigetszentmiklósi hídnál nem várt minket senki és semmi csak a hőség, az oszlopok, a szöszök és néhány motorcsónakos. Ha eveztél már a kisdunán tudod, hogy mire kell figyelni, a lényeg igazából csak annyi, hogy 2 óra pár perc alatt visszaértünk, lepacsiztunk Kálmánnal, a gubacsi telep 2 méter magas 130 kilós védelmezőjével, bevágodtunk a bogárba és beszáguldottunk a városba. Pontosabban a IX. ker.be, ahol a szokásos kínai után megpihentünk végre a város legjobb kávézójában, a Morriconében egy bögre tejeskávé felett. Elejtőztünk a kávé felett a barna fa asztalokon és csak bámultunk ki a fejünkből, hogy ma is meg volt a betevő 32 kilóméter...

...Az a 32 kilometer, ami nagyon hiányzott a múlt hétvégi versenyen, és amit nagyon jó lenne újra élni, de ahogy „a bölcs, a don, a lobogó hajú dzsigoló, danubius ördöngös centere megmondta, mikor a másfél órás hegyi futásból március 15én visszaértünk a klubba...

...Orbán! egy dologra gondolj: semmi sem lehet olyan, mint volt...

...A lényeg a lényeg, lement az első válogató, ismét kétezer méteres pályán, Velencén. Ami jó. Jó az is, hogy a serdülő válogatóval egybe volt szervezve és így a kisebbek is egyenlő esélyekkel indulhattak egymás ellen, nem a csepeli, „jobb-ívem-volt-beee” versenyen. Végignézve a jegyzőkönyvet jó volt látni, hogy 36 ifi indult férfiaknál és a női mezőnyben is voltak 18-an. Felnőtt ks és ns női szkiffben is kettő-kettő futamot rendeztek és Rudi is elindult és ismét odavágott. Krausz és Jet, Dóri és Dóri, és mindenki más is küzdött az utánpótlásban Hénap „-15” Zsolt is megmutatta magát, remélhetőleg villantani is fog valamit. Sőt a végére már három danubiusos ks jutott a döntőbe (Szent, Csep, Rác). Ali Anna ismét felejthetetlen teljesítményt nyújtott és Szekér Laci megmutatta, hogy nem lehet megállítani...

...Persze voltak nem annyira jó dolgok is – mint a jegyzőkönyv minősége (LEGALÁBB OLYAN NE LEGYEN BENNE, HOGY A 3. JOBB IDŐT MEGY MINT A MÁSODIK – EGYSZER VALAKI NÉZZE ÁT MIELŐTT FELKERÜL A NETRE), de ezen áttudunk lépni, hiszen a verseny fontos...

...Most sokkal inkább a Széchenyi van fókuszban. A verseny idén jubilál! Rengeteg munkát tett bele mindenki, és rengeteg embert hívtunk. 18 céges csapattal és 10 egyetemi csapattal az ORSZÁG legnagyobb amatőr evezős eseménye lettünk. Nem is beszélve arról, hogy a szolnoki nyolcas indulásával ismét megindult a nagy dunai nyolcas versenyünk fellendülése. Sajnálatos, hogy a főváros kicsit ellehetetleníti a versenyt magát, a sziget erődként való kezelésével, de sebaj, ezeket még mindig megoldottuk...

...Holnap még sokat kell dolgozni, hogy kerek legyen az esemény, de kerek lesz és remélhetőleg mindenkinek jó élmény...

...Előre KÖSZÖNET mindenkinek, aki segít a szervezésben, akár egy üveg bor ajándékként való felajánlásával, akár egész napos önkéntes munkával, akár bármivel, amivel hozzá tesz ehhez az eseményhez, ami a következő 20 évben is a Margitszigeten ”fogja” tartani az evezést és a Danubiust...

Big up és mindenki hozzon „még-egy-embert” vasárnap (és szombaton is)!

Big up.

http://www.worldrowing.com/display/modules/news/dspNews.php?newid=324817

:(

Kilometerben és időben ennyire voltunk távol egymástól lelkeim – ahogy Nagymamám mondaná, ha élne még szegény.

Lényegre térve, míg a honi mezőny nagy része a megtekintette az év első vérfacsaróját én Ravennában küzdöttem a tólószél kínálta lehetőséggel. Jelentem, az akadályt jól vettem és 3. helyen beérkeztem a senior „A” mezőnyben. Nem is szaporítanám a szót, csak néhány gondolat, mert már kezd késő lenni és reggel rúgnom kell nekem is a stégről.

1.     Óraállítás volt vasárnap – vagyis négykor kelltem, hogy leautózzunk Ravennába, ahol, mint ma észre vettem tenge r vízzel „töltötték a pályát” mert fehér sót találtam a sínben.

2.     Reggel 8:20 „Ma gyönyörű a tó. Itt mindig nagyon hullámos, meg fúj a szél. - mondta Ale, a kicsik edzője, mikor akreditációra indultunk a mesterséges tó mellett,  tört angollal...Aztán másfél óra múlva az első futam rajtja utánni percben feltámadt a szél és fodrozodni kezdett a víz szép lassan...

3.     Ponton nem volt, viszont nem is nagyon vártak az ide-oda állítással, beállni, előre, hátra – RAJT.

4.     Egy vidámpark mellett volt a pálya. Egy csúszda komplexum 500-nál, 750-nél hullámvasút, egy óriás kerék 1250-nél, a Szabadságszobor fáklyája 1500-nál és egy finish.

5.     Kis falvak Ravenna mellett, virágzó cseresznyefák; nehéz, kovácsolt vas rácsok, meleg és üres utcák. Otthon sehol sem volt kérdés, hogy megálljunk enni versenyről visszajövet, itt mindig. Ebből a szempontból keményebbek vagyunk az olaszoknál, bizonyos. De egy jó szendvics a Ritsopban mennyire jól esik. Nem törödtek nálunk soha azzal, hogy éhesek vagyunk-e, igaz nem is mentünk sose 180 kilometernél messzebb.

6.     Szántók, száraz földekkel, távolban a hegyek.  Alföld. Kopott, koszos útjezők. Eltévedtünk, és Ale annál jobban nyomja, zavar szólnom kéne, ekkor megáll és újra tervezünk.

7.     Az öregek itt is kint ülnek a házak előtt, várnak valamire vagy csak a hőség öli őket.

8.     Ipartelep, akora fákkal, amilyeneket meg nem láttam. Egyik-másiknak majdnem másfél-kétméteres átmérője. A soroksári-ág 46-os kője jut eszembe, híd alatti enyészet üzem.

Aztán hazaértem és látom, hogy a hosszútávú lezajlott. Anna nyert, Csepi második, igaz nem kevéssel, de ilyenre mindig is volt példa. Egyszer valaki azt mondta: „Pár éve még nem volt divat 33-mal végig veretni a hat kilométeren” – nem kis ember volt az illető.

Kis lányoknak, nagy lányoknak gratula – és minden DEK-esnek.

Laci barátomnak remélem nem esett komolyabb bántódása a karigörcsnél és 3 hét múlva megmutatjuk egymásnak.

No meg Gergőnek, hogy odaállt, és formáját felfokozza a régire az év folyamán.

Üdv mindnekinek:

G

Ismerős érzés, mikor versenyről mész hazafelé? Mikor az enyhe zsibadás elveszi minden más, amúgy is  mellékes dolog elől, a gondolat puszta lehetőseget is? Azt hiszem mindannyian ismeritek ezt. Legen szó futóversenysről, kerékpárversenyről, bírkozó vagy vívó viadalról, esetleg egy jó ketrecharcról.

Ugyan, nekem is a magyarországi ergométer bajnoksággal azonos héten volt az idei első versenyem, a mai haza út kicsit más. Ez alkalommal túl vagyok életem első valódi olaszországi evezős versenyén. A hely Varese, a tavasz első napja. Az autopalyán épppen egy Vibram gyár mellett haladunk el, nem tudom eldőnteni, hogy Marcoék, mit fognak dőnteni a vacsora ügyben, de mikor bevág elénk egy Fiat 100as, Vandoval együtt hangos merda\cazzoval visznek kis szint a strada szürkéjébe. Kb. 3 órára vagyunk Mantovatol. Varese úgy 30 kmre van Milánótól. Szép hely. Fent laktunk a hegyen, a Palace hotelban, amiről csak Hemingway juthatott eszembe. A kiöregedett luxushotel, mint egy kastely allt elöttünk, mikor este meg érkeztünk. Látszott, hogy ez a csapatnak is meglepő, valószínűleg nem ők foglalták a szállást. Bár úgy tűnik a sportkörökben megszokott hely lehet, mert a Benetton kosárcsapat is itt szallt meg - állitólag ők jók, sőt ezenfelül még nagyok is.

Az elmúlt egy hét itthon nagyon jól esett, lelkileg, emberileg. Futás fent a hegyen, súlyzózás Győrben, mind nagyon hozzátettek, hogy egy fokkal nyugodtabban, tisztább fejjel menjek neki az edzésnek, a munkának, az edzesmunkanak. Látni, hogy otthon sem áll az élet, hogy mindenki edz Csepi, Ráró, Szatír, Szabados duzzad az erőtől, és a lanyok is egyre szebbek, az athén még mindig készül, Ági néni kicsit zsörtölődik (tisztelet), Anna ember(ké)ei pedig jövőre a nyolcast biztos kiadják. Ali Anna reggelente teker és Ödömér is jár még reggelente.

Persze a hasi vírus fertőzés engem is elkapott, de annyira azért gyorsan átment, hogy csütörtök este kilenckor átléptem mantovai lakásom küszöbét. Azért szerdán kicsit felő volt, hogy le kell mondanom a varesei versenyt, ami kicsit ciki lett volna bevallom. Mondjuk, amikor másnap majdnem kezet fogtam Jézussal a rajt 5+30 küldése közben elkellett gondolkodnom egy rövid ideig az élet szebbik oladláról. Szerencsére szombat a reggeli hosszú evezés rendbe tett. Aztan szombat délután elindultunk, és tudatosult bennem, hogy a másnapi kétszer 2000 m-t nem 26-os tempóval kell majd leeveznem.

Este vacsorára az egyik Roadhouseba mentünk, ahol esélyem sem volt nem T-bone steaket kérni, utánna pedig vagy 30 percig kerestünk egy fagyizot, mert ugye az kötelező. Közben elkezdett esni is az eső, de a sracccatella és az eper eddig a legfinomabb volt, amit itt sikerült ennem.

Az eso masnap reggeli is szitált, igy esélyem sem volt látni a völgyet, de a szálloda üres éttermében reggelizni Marcoval es Vandoval nagyon jó volt, miközben néha kipillantottam az ablakon. Villázás után mentem egy kört a tavon, és a korábbi érzéseim megerősödtek – ez ma fájni fog. A víz tökéletes volt. A pára ellepte a tavat. Se a túlsó partot, se a célt nem láttam, szélcsend volt. Tükőr víz. Ugyan fura volt, hogy nem volt ponton, sőt a bólyasort is csak minden második pályánakrakták ki, mint sorvezetőt, de ezt elinteztem egy „Olaszországban vagyok” legyintessel.

Szkiff elött Marco bemutatott Luca Gecinek, akiről megtudtam hogy az ellemfelem lesz, ezután már teljes nyugalomban indultam a versenyre.

Azt hiszem, utólag, nagyon jó vérfrissitő volt ez a kőkeményen megküldött 2 km,ahhoz a megszokott 5,5-6 km-es otthoni menethez képest. Bár bevallom őszíntén az  nem volt annyira elvezetes, mikor az öreg Luca farvize elkezdte dőnteni a hajómat1200-nál, de kőkeményen küzdenem kellett a mellettem halado két ellefelemmel a 4 és/vagy 5. helyért, sajnos a verseny nagy részében inkább csak én üldöztem őket, sőt a 3. 500-on kicsit el is hagytak, de mikor befordultam az utolsó 500-ra úgy éreztem ezt csak nem lehet ennyiben hagyni. Illetve a: „Ne hogy már” gondolat vakarta a nyakam alatt a hátam, valami enyhén idegesítő módon, szóval egy legendas Zöld féle hajó indításal felküzdöttem magam az 5. helyre, majdnem a 4.-re. Persze a „majdnem” édes kevés ebben a műfajban, de év elején ez a futam valóban évadnyitó volt.

Kár, hogy otthon a válogató tőlti be ugyanezt a szerepet a felnőtt evezésben.

Levezetes közben még az öreg Luka is kiintett, természetesen ő abszolválta első helyen a versenyt, míg partnere, akinek a névét most nem fogom előkeresni, a másik futamot nyerte. A pára szitálás időközben abbamaradt és nyugodtan készülhettünk Vandoval a dublóra.

A varesei klub nagyon szép. Régi bauhaus szerű épület 3 hatalmas hangárral. Tanmedence és kb. 10-12ergo volt a kondi és erő fejlesztőnek kinevezett teremben. Olaszorszáaghoz híven a csónakház aljában működő bár 110%-on pörgött délben, mindenki várta az ebédet és a kávét. Itt volt Marco is akiről korábbi bejegyzésemben irtam, és még néhányan, akiket már itt ott láttam. Kiderült, hogy a tó másik felén van Gavirate, ahol kb. egy hónap múlva adaptív és masters versenyt rendeznek - tudtommal itt hazánkat képviselni fogja Lengyel Mónika, győri versenyző. Drukkoljon neki mindenki és  remélem szebb idő lesz, mint ma. Igaz a vízre nem lehetett panasz, csodálatosan simam maradt egész délután. Közben, elindultunk dublóra is. Itt a hosszú kilometerek súlya miatt aggodtam, hiszen Vandoval egyszer akartunk összeülni, de akkor sem sikerült. Utólag meggondolva, jogos volt az aggodalmam, de legalabb kifárasztottam az  öreget és két csapatot is sikerült megvernünk, igaz itt sem lett érem. A versenyt Lukan Geciék nyerték itt is, és a 2-3. is squadmember csapat volt.

Mostanra már sikerült kiérnünk Milánóból egy rövid dugó után és megyünk vissza a még ködösebb Mantovaba. Nem megtörten, csak fáradtan az eredménytől.

Ui.: egy apró intermezzo is volt rajtnál: a bíró megszólt, hogy hosszú nadrág van rajtam, hol ott csapattársamnál nem volt ilyen, ígyvetköznöm kellett, amit, mint megtudtam jól tettem, mert itt nem figyelmeztetes, hanem pénzbírság jár az ilyenért...

lletve volt meg néhány másik is: Mikor a Lago di Vareset kerestük, és főleg nem találtuk, Vando hangos irány mutatásai ellenére sem (balra, mondom balra, igy igen előre, tudom, hogy erre kell...és hasonlók) Marco egyszer csak úgy döntött meg kell fordulnunk és ahogy a legenda szerint Fater is megfordult Belgrádban a hajószállítóval keresztbe a négysávos gyorsforgalmin, mi is megfordultunk egy zöldövezeti emelkedőn. Ahol egy enyhe félkőrív utan kiderült nem tudjuk bevenni a teljes kört és mivel Észak-Olaszorszagban voltunk két pillanat múlva forgalmi dugót sikerült összehoznunk. Furcsaltam, hogy nem is dudáltak, mikor mind a hatan kiszálltunk és leakasztottuk a futót és már negyedik próbálkozásra sem sikerült a kanyar. Persze a klubot is rosszul irányból közelítettük meg, ennek eredménye egy 200 méteres tolatás lett. Viszont Marco mosolyát nem  tudom leírni elég élethűen, mikor másnap nyugodtan elsétáltunk vagy 7 hajószállító mellett, amint azok ép helyükre vártak, mi pedig majdnem a stégnél pakoltunk le elöző este. Hazafelé ugyanúgy meg kellett állnunk enni (a vasárnapi ebéd, vacsora étteremben való elköltése itt kötelező társadalmi szokás, ezért betértünk egy mekibe), ennek köszönhetően az utánfutóval egy 95 %-osan teli parkolóban kacskaringóztunk, ahol végül abszolút szabályosan megálltunk. (szerinetetek, ráadásul elfogyott a Mc Italy menű is :))

Már hetek óta zajlik a készülődés a XX. gróf Széchenyi István Evezős Évadnyitóra.

A céges versenyről információkat a www.danubiusnhe.hu címen találhat mindeki.

További információkról nem sokára.

Érdemes itt is kiemelni, hogy az immár hagyományos verseny az elmúlt években egyre szélesebb tömegeket szólít meg elsősorban a tízevzős hajók révén, így a hagyományos evezős hajó osztályokban indulókkal együtt, mintegy 300 versenyző részvételére számítunk alapjáraton, ami a nagyház befogadó képességét és a verseny után elfogyasztandó gulyás mennyiségét nagyban befolyásolja.

Gyertek ti is!

Április 25-én vasárnap a Margitszigetre!

               Agyelszívás

Amerika, ahogy a dolgok nagyobbik testvéri felében azt szokták mondani (úgy általában) Európa előtt jár. Valahogy most úgy éreztem mindez azért van így, mert a dolgoknak azt a bizonyos nagy részét európaiak, illetve a világ minden részéről odasereglett külföldiek teszik le az asztalra. Az egyetemeken, illetve a különböző „világ cégeknél”. Az MIT (Massachusetts Institute of Technology) valahogy teljesen ezt az érzést adta – senki se gondolja úgy, hogy itt valakiről gólyaperspektívában gondolkodom - ugyanakkor az említett egyetem campusán, illetve épületeiben járkálva egy dologra lettem figyelmes: Olyan tantárgyakat oktatak, amiket a mi egyetemeinket leginkább a kiselőadások kereteiben szoktak elővenni! Legalábbis erről tanuskodtak a kurzus kiírások, illetve amint azt az ábra is mutatja a diákok fizetése nem annyira rossz az egyetem elvégzése után. A „Kampusz” a Harward és az MIT esetében is mély benyomást tett. Az az igazi kampusz, amit mi, otthon, Budapesten nem is ismerünk. Rengeteg épület, mindenhol diákok, fák, mókusok, vöröstéglás épületek, amiknek homlokzatára valamelyik nagy tudós, költő szavait, nevét vagy egyszerűen csak közmondást írtak. Newton, Copernikus, Kepler és már indulhat is az összeesküvés elmélet.

Boston utcáin járva bebizonyosodott, házigazda nélkül ne menj idegen városba, ha teheted. Leginkább menekültünk vissza a szállásra minden este, hogy vége legyen a napnak és egyre közelebb kerüljünk a versenyhez, az induláshoz Kanadába és valami jó kaja lehetőségének.

(Ezt végül a verseny előtti nap kaptuk meg, mikor a szervezők által rendezett nyitó ebéden részt vettünk, illetve este a szálloda éttermében).

fun fact: Bostonban tanult éveken keresztül klubunk egyik üdvöskéje Walfisch D., akit biztos meglátugattunk volna, ha ma már nem Londonban élne...

            Montreál – Metrózz!

11:45 volt a check-in ideje, de nem délben. A busz éjfélkor indult, szerencséreegyáltalán nem volt tömve, így mindannyiunknak jutott egy-egy duplaszék, ahol tetszés szerint kényelembe tudtuk magunkat helyezni az éjszakára. Mindössze egyetlen intermezzo esett meg – a határátlépés, amit az európai módival ellentétben az utasok és azok csomagainak leszállításával tettek meg, kb. 16 négyzetméterre beszorítva mind a 16 embert, plusz mindannyiunk csomagját, hogy a határőr/úr mindenkitől megkérdezhesse mit akar, hova megy, hogy jön vissza, meddig marad. Mindezt viszonylag hamar lejátszották az illetéskesek, akik szerencsére beszéltek angolul, még ha szinte franciául is. Végezetül, pedig manuálisan engedtek ki minket a zárt osztályról, mert a fotocellás kapu megadta magát az éjszakában.

Montrálban két kis csoportra oszlottunk: Gergő és Én, Gergő egy régi barátjánál és annak családjánál pihentünk, míg Csepi a unokatestvérének egy barátjánál szállásolta be magát, egy igazi Penthouseban.

Montreál legnagyobb nagysága, azontúl, hogy olimpia és világkiállítás is volt itt, van 3,4 millió lakosa, néhány iszonyatos hídja a Szent-Lörinc folyó felett és a magán a Szent-Lörinc folyón kívül, a földalatti hálózat. A metró keresztül és kasul átszeli Montreált, ami gyakorlatilag egy sziget, amit körbefolyt a Szt. Lörinc. Egy valódi földalatti város, nem csak a metró hatalamas terei, ami összvetve Londonnal, vagy akár Budapesttel iszonyatosan nagyok, mélyek, többszintűek (van, hogy három Metróvonal megy egymás alatt/felett), de ráadásul iszonyatosan melegek is. A földalatti hálózatot folyamatosan fűtik a kinti hideg miatt, sőt a belvárosban a felhőkarcolok alsó (értsd földalatti ) 3-4 szintjén bevásárló központok vannak, amiket folyosokkal, metrómegállókkal kötnek össze. Gyakorlatilag Luc Besson Metroja  itt kell életre valóban, hiszen több ezren lehetnek, akik heteket élnek le anélkül, hogy valódi fényt látnának, valódi szelet éreznének.

Mindennek ellenére jó boltokat, szolgáltatásokat és ételeket találtunk. A világ mindentájáról van mit csipegetni, a palacsinta kötlező és humusz is finom volt. Internet és hozzá konnektor is van minden felé és a palacsinta tökéletes ismét kiemelném tökéletes – ahol mi ettünk, valódi műalkotás..

Ami kissé elkeserített, hogy itt is gyakorlatilag ugyanazokat a termékeket, márkákat, dolgokat, ötleteket lehet megtalálni, mint otthon (ami leginkább kiábrándító volt, hogy New Yorkban a Macys’ben ugyanazokat az olasz ruhákat találtam, amiket itt a sarkon is megtudok venni). Számítástechnika, és elektronika terén lehet, hogy jobb, de akkor már inkább Jappánba kellett volna mennünk.

Montreálban is az Emerican reggeleit tólták/ják: a rántotta mellé vajban sült krumpli, + vajas pirítós. A tejeskávé itt is 4 deci volt, minimális tejhabbal, de az ízre nem volt panasz. Van mogyoróvajas M&Ms – ami tényleg nincs itthon, nem is értem mért, és lövészbolt a külvárosban.

A pályán

Jó evezőshöz híven elzarándokoltunk a montreáli evezőspályához is, ami az F1 pálya tőszomszédságában üzemel. Azt hiszem, lehet, hogy nyáron kellett volna menni, mert maga a pálya olyan kiábrándító és szomorú látvány leeresztve, befagyva, beszürkülve, hogy majd elsírtuk magunkat és inkább rögtön a Szabadság-híd kétszeres nagyításához mentünk.

Montrálban minden kerek volt, az út, a felfedezés, a rókák, a Biodome, a palacsinta és a metró. A harmadik nap végeztével elbúcsúztunk szállásadóinktól és felszálltunk a New Yorkba tartó Greyhoundra, amin volt minden – kivéve ágy.

Liberta e paura

Az egyik legmeghatározobb elmény egész útunk során a kanadai-amerikai határ átlépése volt, visszafelé. Ez a határátkelő olyan volt, mint a filmekben. Nagy, kemény, ellenszenves, vas oszlopok, szöges láncok, és kopasz őrök. Maga a határátlépés viszonylag simán ment, mondjuk nem tudom mit kezdenek azzal, aki nem beszéli a szent nyelvet, de túléltük. Igaz tíz határőr nézett ránk szúrós szemekkel a pult túloldaláról, illetve, akik nem ott álltak felváltva a fegyverüket simogatták. Az első őr, aki felszállt a buszra olyan stílusban beszélt mint a drillinstructor (a kiképző tiszt) a Full Metal Jacketben, gyakorlatilag annyi hiányzott a mondandója végéről: ” Semmik vagytok!”

De túléltük.

Kojak

New Yorkba reggel nyolcrara érkeztünk meg. A Hudson túloldalán jártunk, mikor a teljes kómából kilökdöstek a többiek, és magamelőtt láttam Sinatra és Charlie városát, az Empire State Buildinggel a Szabadság-szoborral és a felkelő nap fényével, ami aransárgán kacsingatott rám a folyó túlsó partjáról.

Mint a filmekben, kidobták csomagjainkat a busz mellé, a porba, ahonnan össze kellett szednünk azokat. Ekkor már nem voltunk kedves utasok. A földalatt érkeztünk a városba és egy vagy két szint átlépése után a felszinen voltunk.

A nagy alma kitárult előttünk. Sárga taxik, felhőkarcolók és dudaszó. Pont, mint a filmekben. Kojak szelleme ott lebegett felettünk, ahogy a 42. utca felé vettük az irányt, gyakorlatilag végig az eget bámulva, semmint az utcát. Ami egyébként egyáltalán nem volt zsúfolt. Igaz zsebessel, már talán az első utcasarkon találkoztunk, de két hölgy is magától jött segíteni, a véletlenül sem helyinek kinéző szerencsétlen magyaroknak. A séta végén a Grand Central Stationnél vártunk házigazdánkra, aki beautózott Broklynnból, hogy felszedje csomagjainkat és mi egyből indulhassunk, hiszen az óra már ketyegett.

A Grand Central Station az a hely, ami rendszerint megjelenik valamelyik vagy bármelyik New Yorkban játszódó filmben (X-men 1), általában padok vannak a közepén és az amerikai építészet monumentálisságát hírdeti. Pusztán jelenével. Valójában padok nincsenek, a falak itt is gipszkartonból voltak, építészet kapcsán egyedül a földalatti állomás döbbentett le, hiszen gyakorlatilag a vasút hálózat Manhattan alatt fut végig – mint amilyen a mi kormánynegyedünkben lett volna. Ezzel szemben Amerika monumentálisságát hirdette az Irakból leselejtezett, kamoflázs ruhás, fegyveres, cb rádiós tengerészgyalogosok és majdnem rohamfelszerlést viselő rendőrök jelenléte.

(folyt köv. a következő bejegyzésben)

(Az előző cikk folytatása)

            Agyelszívás

Amerika, ahogy a dolgok nagyobbik testvéri felében azt szokták mondani (úgy általában) Európa előtt jár. Valahogy most úgy éreztem mindez azért van így, mert a dolgoknak azt a bizonyos nagy részét európaiak, illetve a világ minden részéről odasereglett külföldiek teszik le az asztalra. Az egyetemeken, illetve a különböző „világ cégeknél”. Az MIT (Massachusetts Institute of Technology) valahogy teljesen ezt az érzést adta – senki se gondolja úgy, hogy itt valakiről gólyaperspektívában gondolkodom - ugyanakkor az említett egyetem campusán, illetve épületeiben járkálva egy dologra lettem figyelmes: Olyan tantárgyakat oktatak, amiket a mi egyetemeinket leginkább a kiselőadások kereteiben szoktak elővenni! Legalábbis erről tanuskodtak a kurzus kiírások, illetve amint azt az ábra is mutatja a diákok fizetése nem annyira rossz az egyetem elvégzése után. A „Kampusz” a Harward és az MIT esetében is mély benyomást tett. Az az igazi kampusz, amit mi, otthon, Budapesten nem is ismerünk. Rengeteg épület, mindenhol diákok, fák, mókusok, vöröstéglás épületek, amiknek homlokzatára valamelyik nagy tudós, költő szavait, nevét vagy egyszerűen csak közmondást írtak. Newton, Copernikus, Kepler és már indulhat is az összeesküvés elmélet.

Boston utcáin járva bebizonyosodott, házigazda nélkül ne menj idegen városba, ha teheted. Leginkább menekültünk vissza a szállásra minden este, hogy vége legyen a napnak és egyre közelebb kerüljünk a versenyhez, az induláshoz Kanadába és valami jó kaja lehetőségének.

(Ezt végül a verseny előtti nap kaptuk meg, mikor a szervezők által rendezett nyitó ebéden részt vettünk, illetve este a szálloda éttermében).

fun fact: Bostonban tanult éveken keresztül klubunk egyik üdvöskéje Walfisch D., akit biztos meglátugattunk volna, ha ma már nem Londonban élne...

            Montreál – Metrózz!

11:45 volt a check-in ideje, de nem délben. A busz éjfélkor indult, szerencséreegyáltalán nem volt tömve, így mindannyiunknak jutott egy-egy duplaszék, ahol tetszés szerint kényelembe tudtuk magunkat helyezni az éjszakára. Mindössze egyetlen intermezzo esett meg – a határátlépés, amit az európai módival ellentétben az utasok és azok csomagainak leszállításával tettek meg, kb. 16 négyzetméterre beszorítva mind a 16 embert, plusz mindannyiunk csomagját, hogy a határőr/úr mindenkitől megkérdezhesse mit akar, hova megy, hogy jön vissza, meddig marad. Mindezt viszonylag hamar lejátszották az illetéskesek, akik szerencsére beszéltek angolul, még ha szinte franciául is. Végezetül, pedig manuálisan engedtek ki minket a zárt osztályról, mert a fotocellás kapu megadta magát az éjszakában.

Montrálban két kis csoportra oszlottunk: Gergő és Én, Gergő egy régi barátjánál és annak családjánál pihentünk, míg Csepi a unokatestvérének egy barátjánál szállásolta be magát, egy igazi Penthouseban.

Montreál legnagyobb nagysága, azontúl, hogy olimpia és világkiállítás is volt itt, van 3,4 millió lakosa, néhány iszonyatos hídja a Szent-Lörinc folyó felett és a magán a Szent-Lörinc folyón kívül, a földalatti hálózat. A metró keresztül és kasul átszeli Montreált, ami gyakorlatilag egy sziget, amit körbefolyt a Szt. Lörinc. Egy valódi földalatti város, nem csak a metró hatalamas terei, ami összvetve Londonnal, vagy akár Budapesttel iszonyatosan nagyok, mélyek, többszintűek (van, hogy három Metróvonal megy egymás alatt/felett), de ráadásul iszonyatosan melegek is. A földalatti hálózatot folyamatosan fűtik a kinti hideg miatt, sőt a belvárosban a felhőkarcolok alsó (értsd földalatti ) 3-4 szintjén bevásárló központok vannak, amiket folyosokkal, metrómegállókkal kötnek össze. Gyakorlatilag Luc Besson Metroja  itt kell életre valóban, hiszen több ezren lehetnek, akik heteket élnek le anélkül, hogy valódi fényt látnának, valódi szelet éreznének.

Mindennek ellenére jó boltokat, szolgáltatásokat és ételeket találtunk. A világ mindentájáról van mit csipegetni, a palacsinta kötlező és humusz is finom volt. Internet és hozzá konnektor is van minden felé és a palacsinta tökéletes ismét kiemelném tökéletes – ahol mi ettünk, valódi műalkotás..

Ami kissé elkeserített, hogy itt is gyakorlatilag ugyanazokat a termékeket, márkákat, dolgokat, ötleteket lehet megtalálni, mint otthon (ami leginkább kiábrándító volt, hogy New Yorkban a Macys’ben ugyanazokat az olasz ruhákat találtam, amiket itt a sarkon is megtudok venni). Számítástechnika, és elektronika terén lehet, hogy jobb, de akkor már inkább Jappánba kellett volna mennünk.

Montreálban is az Emerican reggeleit tólták/ják: a rántotta mellé vajban sült krumpli, + vajas pirítós. A tejeskávé itt is 4 deci volt, minimális tejhabbal, de az ízre nem volt panasz. Van mogyoróvajas M&Ms – ami tényleg nincs itthon, nem is értem mért, és lövészbolt a külvárosban.

A pályán

Jó evezőshöz híven elzarándokoltunk a montreáli evezőspályához is, ami az F1 pálya tőszomszédságában üzemel. Azt hiszem, lehet, hogy nyáron kellett volna menni, mert maga a pálya olyan kiábrándító és szomorú látvány leeresztve, befagyva, beszürkülve, hogy majd elsírtuk magunkat és inkább rögtön a Szabadság-híd kétszeres nagyításához mentünk.

Montrálban minden kerek volt, az út, a felfedezés, a rókák, a Biodome, a palacsinta és a metró. A harmadik nap végeztével elbúcsúztunk szállásadóinktól és felszálltunk a New Yorkba tartó Greyhoundra, amin volt minden – kivéve ágy.

Liberta e paura

Az egyik legmeghatározobb elmény egész útunk során a kanadai-amerikai határ átlépése volt, visszafelé. Ez a határátkelő olyan volt, mint a filmekben. Nagy, kemény, ellenszenves, vas oszlopok, szöges láncok, és kopasz őrök. Maga a határátlépés viszonylag simán ment, mondjuk nem tudom mit kezdenek azzal, aki nem beszéli a szent nyelvet, de túléltük. Igaz tíz határőr nézett ránk szúrós szemekkel a pult túloldaláról, illetve, akik nem ott álltak felváltva a fegyverüket simogatták. Az első őr, aki felszállt a buszra olyan stílusban beszélt mint a drillinstructor (a kiképző tiszt) a Full Metal Jacketben, gyakorlatilag annyi hiányzott a mondandója végéről: ” Semmik vagytok!”

De túléltük.

Kojak

New Yorkba reggel nyolcrara érkeztünk meg. A Hudson túloldalán jártunk, mikor a teljes kómából kilökdöstek a többiek, és magamelőtt láttam Sinatra és Charlie városát, az Empire State Buildinggel a Szabadság-szoborral és a felkelő nap fényével, ami aransárgán kacsingatott rám a folyó túlsó partjáról.

Mint a filmekben, kidobták csomagjainkat a busz mellé, a porba, ahonnan össze kellett szednünk azokat. Ekkor már nem voltunk kedves utasok. A földalatt érkeztünk a városba és egy vagy két szint átlépése után a felszinen voltunk.

A nagy alma kitárult előttünk. Sárga taxik, felhőkarcolók és dudaszó. Pont, mint a filmekben. Kojak szelleme ott lebegett felettünk, ahogy a 42. utca felé vettük az irányt, gyakorlatilag végig az eget bámulva, semmint az utcát. Ami egyébként egyáltalán nem volt zsúfolt. Igaz zsebessel, már talán az első utcasarkon találkoztunk, de két hölgy is magától jött segíteni, a véletlenül sem helyinek kinéző szerencsétlen magyaroknak. A séta végén a Grand Central Stationnél vártunk házigazdánkra, aki beautózott Broklynnból, hogy felszedje csomagjainkat és mi egyből indulhassunk, hiszen az óra már ketyegett.

A Grand Central Station az a hely, ami rendszerint megjelenik valamelyik vagy bármelyik New Yorkban játszódó filmben (X-men 1), általában padok vannak a közepén és az amerikai építészet monumentálisságát hírdeti. Pusztán jelenével. Valójában padok nincsenek, a falak itt is gipszkartonból voltak, építészet kapcsán egyedül a földalatti állomás döbbentett le, hiszen gyakorlatilag a vasút hálózat Manhattan alatt fut végig – mint amilyen a mi kormánynegyedünkben lett volna. Ezzel szemben Amerika monumentálisságát hirdette az Irakból leselejtezett, kamoflázs ruhás, fegyveres, cb rádiós tengerészgyalogosok és majdnem rohamfelszerlést viselő rendőrök jelenléte.

Lennon - Puskás

Mikor csomagjainkat leadtuk (erre azért volt szükség, mert nem volt csomagmegőrző az állomáson), a Central Park felé vettük az irányt.

Belegondolt valamelyikőtök abba, hogy Manhattant gyakorlatilag minden középiskolás már jobban ismeri, mint Budapestet vagy a magyar történelmet? Mert az esetemben ez nagyon is igaznak bizonyult. A látott tereket, utcákat valamilyen formában már láttam, emlékem volt róluk, amiket most valójában is megtapasztalhattam. A Central Park zegzugai, a kis hidak, a tavak, a Chrysler Building, a Rockefeller Center vagy a Radio Music Hall – gyakorlatilag a Csillagpor táncterem (Stardust Discotheq – nem én találtam ki a fordítást, a Virágot Algernonnak fordítója), hiányzott csak a meglátogatott helyek listájáról.

Gergő kérésére megnéztük a Dakota házat, ahol John Lennon élt és, ahol meggyilkolták. Érdekes volt hallgatni Gergő szájából a történetet és látni, ahogy átéli a helyszínt, amit biztos látott már néhány fényképen. Ezek után az emlékhely (Imagine) és egy kis shopping következett, majd a 90-ik és a 1st Avenue kereszteződése felé indultunk, stoplisért. Saját bánatom, de nem találtuk meg a klasszikus fehér hídat a Central Parkban, amin a Hegylakó egyik jelenete is játszódik, cserébe viszont megtaláltuk a Soccer Sport Supply, ahol az amerikai sztereotípiákkal ellentétben csak foci termékek lehetet kapni. Közben betértünk a Természettudományi múzeumba, egy kis turista intermezzora – ha KELL mindig múzeumot keressetek – ahol ép egy kiállítás zajlott a holdra szállásról.

Miközben Csepi beszerezte a valóban csak ott kapható stoplist, Gergővel a bolt végében lévő vitrineket néztük. Az egyikben a századelejétől kezdve stoplisok voltak kiállítva. Gyakorlatilag a fejlődése a sportnak – itt eszembe jutott a henley-i RRM-ben látott tulipán kiállítás – a közvetlen mellete lévőben, pedig a tulajdonos által, az évek során szerzett autogrammok voltak kiállítva. Labdák, zászlók, trikók. Csak a legnagyobbak: Pele és mellette a magyar aranycsapat akkor élő tagjai. Őszinte büszkeség töltött el miközben a vitrint néztem, mikőzben egy idősebb, nagy hasú úr jött ki és tökéletes amerikai angollal a cipőkre irányította a figyelmünket, mire mi egyből rávágtuk, persze, persze, de hát magyarok vagyunk és New Yorker Hungarian Soccer Club aláírt zászlaja sokkal jobban érdekel minket. Mire az öreg asszondja, Ó igen, az nagyon jó, egyszer voltak itt, elmentünk együtt vacsorázni, a 70ik utcára, egy magyar étterembe, hogy valami hazait ehessenek. Aztán így folytatta, emlékszem mikor kicsi voltam csodáltam a magyarokat, gyönyörűen játszottak. Tudjátok van ez a trükk, ez a mell levétel,így, és nagyot homorított, óriás pocakja csak úgy feszült. Így! Na, ezt a magyarok találták ki. Egész gyerekkoromban ezt tanultam, ezt akartam utánozni. Úgy akartam játszani, mint ők.

Csepi megvette a cipőt, és elindultunk a délnek. Útközben tóltunk egy hamburgert, ahogy kell krumplival, ketchuppal, nagy tányéron, nem szendvicsben. Igazi hamburger volt. Igazi, nagy, vastag hússal, salátával, kistálban csalamádéval, Heinz ketchuppal. De, ami a legfontosabb, kicsit pihenhettünk.

Majd megpörgettük és gyorstalpalóval megnéztük a lanovkát, ahol Pókember világot mentett, az ENSZ székházat, szigorúan kivülről (!) sétáltunk az unicefnél diplomaták között, akik ugyanúgy fényképezték magukat a felég népviselet ruhájukban az országuk zászlaja alatt, mint a turisták. Láttunk egy óriáspatkányt az utcán ülni és felmentünk az Empire State Building tetejére.

           ESB 102.

Mielőtt kijöttem, főnököm egy tanácsot adott – mindnehova nyitásra próbáljatok menni, mert sor lesz. Ezt annyiban tudom megtoldani: vagy zárásra, és lehetőleg ne turista szenzonban látogassátok New Yorkot. Azt hiszem ennek köszönhető, hogy kb. 40 perc alatt feljutottunk a tetőre. Nyugalom, nem lépcsőztünk, egyszerűen csak kiálltunk vagy három sort, mire felengedtek a 86. szint kilátójára. Egyébként a ESB lépcsőfutás rekordja kb. 10 perc és felér egy tömegverekedéssel a videók láttán. Mindezen próbák után New York legmagasabb épületének majdnem a tetéjéről szemléhettük a város. Milyen érzés? Kérdezitek? Fura, a szél fúj iszonyatos erővel, egy szinten mennek veled a helikopterek, a Nap fénye teljesen más árnyalatokban tündököl és minden olyan kicsi, ami lentről olyan nagy. Talán a képek beszélhetnek helyettem. Dolgunk végeztével a kijáratnál vettük észre, még lehet fokozni az élményt – van tovább, feljebb. Szépen kiperkáltuk fejenként az extra tizenöt dollárt az extra 15 emeletért és máris a 102. emeleten voltunk, ahova egy nagyon jó kedélyű idős úrral lifteztünk fel – a boy-jal. Az öreg, először lefelé indult meg, ami picit fura volt, majd hirtelen körbe fordult, ja hogy ti felfelé akartok menni? És mindenki jót mosolygott, a nyolcvan évnél idősebb halálkinézetű bácsikán, aki az aznap már vagy 300szor elsütött viccen és kitudja hányszor az elmúlt hatvan évben. Azon gondolkodom, volt e más állása életében, mint ez a 15 emelet fel-le menete?

A felhőkarcolók anyja után hazafelé vettük az irányt, mivel hatra voltunk vacsorára hivatalosak.

Ahova meg is érkeztünk, bő félóra késéssel, egy eléggé csúnya, negyven perces metró út és előtte kb. 20 utcányi gyaloglás után.

           Móni/Tomi - Brooklyn, Magyarország

A hely, ahol laktunk Brooklyn egyik jó környékén volt a lengyel és a zsidónegyed határán. A ház maga az a típusú épület volt, amiben elképzeli az ember a tipikus new york-i nagy városi életet, ha nem Manhattanben lakik a főhős a filmben.

Ide az F-s vonattal/metróval érkezünk. Az állomás olyan, mint mindenhol New Yorkban. Kopott,  fehér csempe falak, még kopottabb beton út, a földalatt hatalmas tér, ami mégis alacsony. Sehol sincsenek innen Montreál hatalmas földalatti terei, vagy akár Budapesté. Mintha a Kisföldalatti kiszélesített mását látnám, ahol 50 méter hosszú vonatok steril aluminum vonatok szágulldanak át. Mikor feljövünk a földalol egy kietlen négysávos úton találjuk magunkat. Vörös fény, nyomasztó ismeretlenség. Hamar megtaláljuk a jó utcát, itt már jobb a helyzet a kétszintes vörös téglával borított házak között. Az utcán végig kocsik, néhány autó között fekete szemetes zsákok, vagy az előző heti méteres hó maradványai, amit a még nem takarított el a nap vagy a közterület fenntartó. A Tehamare érünk, itt a végcél. Csend, csak egyszer egyszer megy el melettünk autó. Itt már jobb a helyzet, egyből megtaláljuk házat, aminek ajtajára „Flat for rent” felirat van írva. Az ajtó elötti három lépcső fok két oldalán műkő virágtartó, a szomszéd lépcsőn műkő oroszlánok. Fáradtak, tanácstalanok vagyunk. A csengők lekoptak, az ajtó nyitva. Megnyomom az első kopott csengőt, semmi reakció. A többiek bemennek, én pedig várok, és készülök megnyomni a következő csengőt. Mikor újjammal a csengőhöz érek, hátam mögül egy kedves hangszólít meg.

Ti vagytok Moncsi vendégei? Kérdezi. Megnyugszom, beakarnék mutatkozni, de helyette azt kérdezem magamtól, vajon ő itt lakik? Majd ezt mondom, igen, de nem tudjuk melyik csengő az. Nem működik, mondja. Menjetek fel a lépcsőn egyenesen, az első ajtó. Köszi, Köszi. Már elfelejtettem az arcát, csak árnyékára emlékszem, és segítségére.

            Felmegyünk, a lépcső recseg. Enyhén mozog. Az ajtó mellett cipősszekrényen egy sor cipő, úgyan így a szemközti apartman előtt is. Először bizonytalanok vagyunk, vagyok. Mikor kopogok nyilik az ajtó és hirtelen, egy ismeretlen fajtájú kotorék eb ront elő a lakás mélyéből és üvöltve ugat, majd szagol, majd ismét ugat, majd mikor a helyzet rendezetté válik számára, számunkra is megnyugszik az este. Mikor már bent és leülünk tudom megnézni a lakást, tudom megismerni a vendéglátonkat. Fiatal, huszöt,- huszonhét éves forma/lány/nő. De hamar kiderűl már tíz éve van itt. Móni.  Elmondja történetét, elmondja mért nem tud hazajönni, elmondja mért nem jön haza. De ugyanakkor tudom, neki már itt van az otthon. Neki már a haza az ismeretlen. Kérdezgetjük az itteni életről, ő kérdezget az otthoni életről. Idegenek vagyunk, akik megakarják ismerni egymás otthonát.

            Beszélgetünk a munkáról a nagy Amerikában, a munkahelyeiről, 9/11-ről. Fényképeket vesz elő, amiket egyik barátja készített aznap Manhattanben. A tornyok, mikor állnak és mikor már nincsenek ott. Kérdezgetjük, milyen volt, mintha egy nyaralási élményéről kérdeznénk, de mikor a képeket tartom a kezemben érzem, hogy ő jelen volt mikor a 21. század történelme elkezdődött. Kicsit közvetlenebb módon, mint én, aki ugyanennyire jelen voltam golyaként egy egyetemem a világ másik feléről. Átérzem a hitetlenséget, mikor először hallja/hallotta a dolgot. Érzem ugyanazt a személyiségtől független történelmi esemény jelenséget, ami valahol ugyanaz, mint, ami 2006. októberé volt Magyarországon. Mikor elbicikliztem a Jászairól hazafelé  és nem értettem, hogy a rendőr mért nem enged a Kossuth térre, majd egy órával később azt láttam, hogyan lővik rendőrök a tömeget vízágyúval a kollégiumi szobám tévéjén.. New York nagy része értetlenül állt az esemény előtt, de az emberek Manhattan északi részén ugyanúgy elmentek boltba – csak egy különös kiváncsisággal és bizonytalansággal feküdtek le aludni, mint ahogy mi is 10 ezer kilométerre keletre ettől a helytől. És ugyanúgy csak azt vártuk, mit hoz a holnap.

            Nyílik az ajtó. Tomi. Megérkezik házigazdánk. Belevaló srác/férfi. Nagy dumás, enyhén ritkuló haja alatt arca még mindig fiatal, csupa mosoly és öröm.  Fekete borosta, fekete szakáll. Mit csináltok/Mit csinálsz? Kérdezzük egymástól, miközben vacsorázni visz minket egy török helyre, ahol a pincérek indiaiak. Villanytszerelt egy öreg orosz zsidónál, vasárnaptól péntekig dolgoztak, aztán költöztetett, kisfőnökig vitte és most a saját költöztető cégét próbálja felpörgetni, amennyire csak lehet. Vacsora közben nyiltan beszél Amerikáról. Nyíltan beszél az életről itt, itt. Beszél rasszizmusról, fekete tüntetésekről, az amerikai kisebbségekről, az amerikai magyarokról, Magyarországról, magyar politikáról, a szegénynegyedekről, a vezetésről, a jogsiszerzésről, melósairól, a magyarokról, akiket alkalmaz. Látszik, hogy minden pillanatban küzd azért, hogy sikerüljön és látszik, hogy hisz benne. És ez jó. Tíz körül indulunk haza, megpihenünk. Reggel egyikünk sem ébred fel mikor Tomi fél hétkor elmegy dolgozni.

 (folyt. köv. a következő bejegyzésben)

(Az előző bejegyzés folytatása)

            Ground Zero

            Fél tíz körül indulunk vissza Manhattanban. A Brooklyn Bridgen megyünk be a városba. Az egyik táblán jezik, hogy 1890x-ben fogadásból egy illető, akinek nevét nem érdemes itt felróni tette miatt, leugrott a hídról. Majd két nap múlva, belső vérzései következtében, meghalt. A hídról a Wall street felé vesszük az irányt és meg is találjuk. Útközben elmegyünk a Ground Zero mellett és egyből a Utolsó Éjjel jut eszemembe. Mennyire igaz, mennyire itt van, amiről szólt. Most átérzem ugyanazt a New Yorkot, azt a szilárd, steril, merev életet, amit itt csak pénzzel tudsz valóban elviselhetővé tenni, hogy olyan környezetben élhess/élhessek, mint otthon, vagy Európában. Megértem mit jelent a Downtown, vagy az Uptown. Hol van Harlem, miről szól a 99 problem, Hogy valójában a Hell’s Kitcshenen úgy gyalogoltam át, hogy észre sem vettem. A képregényeket, ahol a hősök a felhőkarcolók között repkednek, ugrálnak küzdenek, valójában milyen kietlenség, elidegenedés és feszültség ihletet, amik itt mindenhol érezhetőek és mégis. Mindez nem jelent semmit. Ez nem az, vagy nem egy az egyben az, amit eladtak a tévében nekem és mindannyiunknak. Ez sokkal kevesebb és sokkal több is egyben. Ez az egész csomag, nem csak a püspökfalat, vagy a hab a tortán. Az építkezési gödrök, még tíz évvel a terrortámadás után is lüktető sebként égnek a város testén. Mindenhol turista vadász könyvárusok, betonkeverő kamionok, melósok. A sarkon egy étteremben eszünk reggeli/ebédet. Az ablakból látszik, ahogy egy hot-dog árus éppen nyitja guruló boltját és már jön is egy két vevő. Fejben visszatérek Bostonba, ahol az egyik metró bejáratában ettünk egy hot-dogot, egy isztambuli töröktől, aki egy pillantással levágta, hogy európaiak vagyunk, kitárgyaltuk vele a Budapest-Isztambul tengely minden varázsát, haverjának megmutatta, hogy milyen az európai farmer és büszkén mondta, hogy a european-style mennyiben más főleg, mikor szóltam, hogy többet adott vissza négy dollárral.

Fotózkodunk „A” bikánal, amit először nem találunk,  Liberty Islandre is elmennénk, ha nem 200 méteres sor állna előtte, így csak pihenés a parton a szélben, fotózkodás a Szabadság-szoborral, majd séta, shopping.

            Gergő nagyon csöndben van már órák óta, Csepi is, Én is felfigyelünk erre. Fáradt. De menni kell, mert várost kell nézni, hiszen már csak 24 órát töltünk az ígéret földjén – és mi rohanunk is. Broodway, ahol ruhaboltból, divatboltba vándorlunk, meg is vesszük mi szem szájnak ingere – a napszeműveg a legnagyobb zsákmány, no meg, egy pár cipő. vásárlás után betérünk egy McDonaldsbe, ahol Laci szavai előtt tisztelegve egy sajtos negyed fontost kérek, míg a többiek rosszallóan megjegyzik, itt kisebb a Big Mac, az epres shake viszont finomabb. Estére elérünk a Times Square, ahol a reklámok fénye szinte vakít, és olyan világítást ad, mint a napfény.Bármerre nézek, mindenhol a reklámok vannak, még 20 méter magasan is. A tér közepén elcsípünk egy leánykérést, és Pókember is autogrammot osztogat. Fényképet készít rólunk egy fiatal lány és mi a metró felé baktatunk.

           Este, este

Este a konyhában beszélgetünk. Kiderül már Amerika sem a régi. Az elmúlt tíz évben a kocsik közül eltűntek a Hummerek, egyre inkább csak a kis kocsik látszanak a nagyvárosokban. Az adó és az útdíj megöli az embereket. Ez elképzelt minta adózás itt is csak legenda, a szürke gazdaság dörömből a városban, ahol másfél millió illegális bevándorló él. New Yorkban rossz az ivóvíz. Sztorik mindenről munkáról, életről. Megtudom, hogy a 5 Borough New York öt fő kerületére utal (Beastie Boys egyik albuma). A fali kulcstartón képeslapok, fényképek, névjegyek és egy celofán zacskóban gyűrött papírra nyomtatva a Szent Korona, alatta felirat: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában” Elgondolkodom ezen, mindez itt mást jelent, itt nincs benne sallang, nincs benne kisajátított eszme, nincs benne semmi, csak a hazánk.

Nincs már itt jó világ. Mondja Tomi és meséli mennyiből lehetett bevásárolni tíz éve és mennyiből ma. Meséli a benzin árát és gazdasági válságot. Meséli költöztetős sztorikat és én is ott vagyok vele a volánnal, mikor olyan negyedben van, ahol fehérnek nem érdemes kiszállni a kocsiból, vagy mikor Bruce Willis elszívott egy denket a platón. Meséli a 320 000 ezer rendőrt, aki itt New Yorkban teljesítenek szolgálatot, meséli a magán rendőrségeket. Meséli milyen átmenni Amerikán autóval, meséli a különbséget állam és állam között, mesél a Franciaország méretű amerikai BAZ és Nógrád megyékről. Mesél a nyugati partról.

Mesél arról, hogy a nyugati partot szereti. New York nem Amerika,  és Manhattan nem New York jut eszembe ismét. Örömmel/lelkesedéssel mesél Las Vegasról, ahol a wc-n is van félkarú rabló és Arizonáról, New Mexicóról. Mesél arról, hogy LA-ba ne menj, mert a Hollywood Boulward 300 méter hosszú és a gazdagok sövényerődítménnyel körbevett paradicsomjairól, ahol földii halandó nem léphet be és mesél arról, hogy San Franssiscóban jó élni. Mesél arról, hogy Amerikában kívülről minden szép és minden jó, de belülről minden rohadt – de én ugyanezt érzem otthon, ugyanezt érzem Olaszországban, hát itt tart a világ?! A ház ahol vagyunk 120 éves, olajjal fűtik és egy légkondival. Értetlenül hallgatjuk, hiszen nálunk az utolsó faluban is gázfűtés van, energiahatékonyság folyik a csapból és szigetéles. A ruha olcsó és műszaki cikk, de az élet maga drága. Mesél Texasról, ahol mindenkinek van puskája és mindenki szereti is használni és én magam előtt látom Charlston Hastont.

Már várom a hazautat. Várom, hogy pihenhessek.

Haza

Tomi másnap elvisz minket Bronxba – de a  bronx-i mese már nem olyan szép. A sztorik, a kietlenség érződik, az ipertelep, mint nálunk kietlen mégis a minden második sarokhoz utcákhoz tartozó sztorik elszomorítanak. Amerika nem olyan. Amerika kemény, New York kemény. Mégis mikor repülőre felszálunk azon gondolkodom élnék e itt. Bronx és Queens feszültséget keltett bennem, a zárt egybefüggő közösségek, mint külön kis miniállamok foglalták el a város részeit.

Tomi visz ki minket a repülő térre. Megyek haza – még ha nem is a hazámba, de tudom, hogy mellettem ülő férfi tíz éve nem volt otthon. Egyszer sem. Tudjátok hány embert hozta, már ki ide? És tudjátok, milyen jó lenne, csak 3 hétre haza menni? Sóhajt. Viszont így mennyi emberrel találkozom és már megint nevet.

Nem sokára a félig üres, szocsó Alitália járaton ülünk és én gondolkodom az elmúlt két héten.Gondolkodom  a barátaimon, a munkámon, Amerikán. Nem tudok aludni, olvasok. Reggel a tranzitban elbúcsúzok Gergőtől és Csepitől, útitársaimtól és egy amöbaszerű tömegben verekszem magam a fémdetektor felé. A veronai gép előtt megiszom az első jó kávét egy hete.

A gépen már tudok aludni.

Grand Emerican

Mit láttam Amerikában? Kérdezik folyton mióta visszaérkztem. Még senkinek sem fogalmaztam meg így, hiszem mindneki azt várja, hogy pozítív vagy abszolút negatív élményt mondjak, hogy rossz az étel, hogy csúnyák a nők, hogy nincs kultúra, vagy csodálatos a táj, hihetetlenek a felhőkarcolók.

De én nem ezt láttam. Én egy életet láttam, egy világot, ahol mégkeményebb a harc, mint bárhol ahol eddig voltam. Meg lehet mindened és elveszíthetsz mindent, de küzdened kell folyamatosan. Láttam modelleket Manhattanban, turistákat, menedzsereket, filmbe illő, gesztikuláló négereket. Spanyol Dunkin Donuts eladót és skinhead határőrt. Majd’ ötszáz méter magas házakat, aminek harmadik emeletéről bámultak rám, a vagy a gépen állótv/monitorba a futópadokon kocogók. Láttam helikoptereket és óceánjáró hajókat. Ortodox zsidókat, és utca sarkon ácsorgó munkára váró mexikóiakat, utca zenészeket, tucatárú boltokat és a Tiffanyt. Katonának öltözött diákokat iskolából hazamenet, és páncélban örködő rendőröket a Wall streeten és a ugyanennek az előszobáját a Harwardot. Lepattant és befűtött metrót, ahol kilométerek gyalogoltam földalatt úgy, hogy fogalmam sem volt hány méter mélyen vagyok. Olyan távolságokat jártam be busszal, mint amilyen messze most lakom az otthonomtól. Kaját kerestem Bostonban, New Yorkban meg sztárokat. Felszólítottak hangosbemondón, palkátokal, az autopályán, ha valami/valaki gyanúsat látok jelentsem. Ha elhagyot csomagot látok méginkább. Halottam, hogy Las Vegast áldották, LA-t szídták. Élnék e itt? Mert végül is erről szól az alapkérdés. 3-6-8 hónapot biztos. De most otthon akarok élni, mert lehet, hogy a GDP nem nő, de legalább nyugodtabb vagyok. És már amúgy sincs aranyból a járda.

Vége

Agganis Arena at Boston University Feb. 14. 2010 12:45 – Érkezés

A helyszínére villamossal érkezünk, szerencsére a villamos mellett van a Boston University Agganis Arenája, ahol verseny megrendezésre kerül. A hoki aréna bejáratában táska check, ital kipakolás és kidobálás, mivel semmi kintről hozott italt nem vihetünk be - bent kell megvenni mindent. Anna leteteti a biztonsági őr mögé, majd csak lesz valahogy, neki kell az ital (Aztán később ügyesen meg is szerzi). A könnyűsúlyúak egyből a mérlegelés és az öltöző irányába mennek, míg én a stadiont fotózom. A jégaréna plafonjáról a boston-i egyetem hoki csapatának országos és keleti liga bajnoki zászlói lógnak. A folyosón körben, az egyetem NHL játékosainak fotói a falon, rengeteg evezős stand mögött. A C2 mellett ékszerek, ruhák, könyvek, ergo kiegészítők, szoftverek, villa és lapát tokok, minden ami kellhet egy jó versenyhez.

Az arénában, mintegy 200 (pontosan 212) ergo volt bent, külön kiemelt sorban ülnek a várhatóan legjobb 12 minden futamban. A versenyt „D” modellen húzzuk, klasszikus rajttal, kiugrás itt is van, de könnyen megoldják. A speaker nem beszél feleslegesen. A verseny első két-háromszáz „csendben” telik.

Nadrágomon A CRASH-B kitűzővel nézem, az aréna kijelzőjén nézem a futamokat. Gergő fényképezőgéppel jár körbe Anna, Csepi, Ádám és Tomi már melegít.

A verseny

Elsőként Anna áll rajthoz. 15:07-kor megy be küzdőtérre. A világcsúcstartó amerikai Gröbler mellett ül a két görög (Giazitzdou és Tsiavou) mellettük.

A kijelzőn beállnak az ergok – attention – és elindulnak a versenyzők 1:40 körül rajtól mindenki, Anna egyből 1:45-1:46-ot húz, kicsit aggódom, de biztos tudja, hogy ez hogy kell.

1800 méternél 16 méterrel van elmaradva Gröblertől, de mindenki más is. 3-7. helyen halad.

1500 méternél 4.6. hely együtt, Gröbler egyre inkább elhúz a mezőnytől.

1200 méternél változatlan az állás, de egyre inkább kezd széthúzódni a mezőny.

1000 méter Gröbler már 30 méterrel vezet a második előtt.

750 méter Anna a 6. helyen. 500 méternél fej-fej mellett halad a két-három vele együtt mozgó versenyzővel . Gröbler megfoghatatlan, a két görög másodpercen belül küzd.

Az utolsó 250 méteren a speaker új világcsúcsról beszél, hátha, hátha. Én csak Annát figyelem, látom Gergő üvölt a stadion túlsó végében.

6:57-tel nyer Gröbler, 2-3 a két görög 7:07-tel.

Anna 5. 7:13-al.

Mindeközben Tomi, Csepi és Ádám már a küzdőtérre való beengedésre várnak, mintegy 70 társukkal egyetemben. A stadion száraz levegőjében már locsolják vizzel a gépek között. Talán a legkomolyabb mezőny ez. Tomi mellett Hochbruck (német) Jürgensen, Stephansen, Jensen, Da vita – a sport nem elhanyagolható nevei.

Rajt után Stephansen vezet – ki más? – de 3 méterre tőle Hochbruck és Tomi. 1800 méternél már 10 méterre mennek a többiektől. Csepit és Ádámot nem látom egyik kijelzőn sem.

1000 méternél már kezd az első 4-5 versenyző tisztán elszakadni és a dán is tisztán tartja vezető helyét.

600 méternél Tomi elkezd elhúzni Hochbrucktól és 3-4 méterre tudja növelni előnyét.

400 méternél már tisztán második ugyanakkor Stephenson már megfoghatatlanul elmegy.

250 méter még hátra, egyszer csak megindul a szélső gépek egyikén Jensen és egyre jobban jön fel Tomira.

Stephenson nyer, saját világ csúcsától 3 másodpercre elmaradva. Tomi és Jensen ekkor jönnek be. Tomi nyer 2. tizeddel Jensen előtt.

Ekkor már elkezdek átöltözni és várom, hogy visszajöjjön valaki, hogy elkezdhessek melegíteni. Kb. 30-40 percet melegítek. Az arénába odajön Gergő is mögém. Beülök 40 társam közé az tér bal oldalára, velem szemben a lelátón Csepi és egyszer csak Vando is megjelenik, int, mosolyog (6:26-ot húzott 10 másodperccel rosszabbat, mint tervezete). Az első rajt nem sikerül, a 32-es ugrik ki. Később az öltözőben hallom, ahogy 3-4 beszélnek és az ilyenkor szokott szófordulatokat használják – úgy tűnik az ergo kiugrás mindenhol ugyan olyan. A második rajt már sokkal gyorsabb. Jól is kezdek és küzdök, mint a mókus a mókuskerékben, csak tekerek és tekerek. Gergő biztat, de nem az igazi. Hiába van meg a fordulat szám nem tudom beletenni a súlyomat úgy , ahogy ilyenkor kell. Visszagondolva a ergo versenyzés szokatlan küzdelme volt idegen szervezetem számára. Gergő mondja és én húzok, de egyszerűen nem tudom 800 méter után javítani teljesítményt és így egy patetikus 6:18-cal sikerül bevégezni versenyt. Persze a pohár legyen félig tele, mint sem egy ilyen befejezést küldjek haza. Ma tudok hova viszonyítani, hogy mit kell változtatni és mennyire kell edzeni.

Utóélet

Anna szállodai szobájában vagyunk várjuk az esti busz indulást, amivel Montreálba indulunk 3 napra, Tomi haza, Anna pedig Sevillába repül a FISA edző táborba. Egy hét szabadság, aztán hétköznapok, amiben csak az evezés mámoros illata hoz egy kis színt. Haza felé a többi csapattal együtt villamosoztunk, egy kedves amerikai lánnyal elbeszélgettünk, akit megleptünk azzal, hogy Európának ebből a szegletéből érkeztünk, ráadásul egy ilyen látszólag értelmetlen dolog miatt, de azért jó volt. Ádámtól elváltunk a Park Street-en. A metróból fejövet betérünk még egy Dunkin Donutsba, ahonnan egy tucat fánkkal távozunk és Boston távoli látképével a szemünk előtt pihenünk Anna szobájában.

ui.: Mit kap az első helyezett a CRASH-B-n?  Egy fajin kalapácsot!

Képekért kattints ide.

Miközben Gergő az újonnan vásárolt helikopterével játszik, küzd, próbál, kanyarog és Csepi a boltba indul, kint Boston felett elköszön a nap. Nem sokára indulunk vacsorázni, szokás szerint kérdés, hogy hova, merre, első körben a Hotel Sornesta-ba indulunk, ahol délben sikerült először a messzi Amerikában egy normálist ennünk.

A mai napot kellemesen Kellogs Corn Flakesszel, Cheriosszal és Férfi u23as díjkiosztóval kezdtük, amint Simon Béla épp átvette az aranyérmet.  Néhány futam, olvasgatás, reggeli és miután Csepi túl volt minden rövidebb és hosszabb dolgán, lementünk edzeni a szálloda business centerének egyik termébe, ahol beállítottak számunkra és társaink számára mintegy 10 ergométert, egy mérleget és  a skierget. Papa (Gergő) mindeközben elment kocogni a Charles mellett és el is ért a Harward egyik csónakházáig.

Mivel már az összes gépre beírta magát valaki, úgy éreztem, hogy 4 km sífutással vagyis skiergezéssel melegítek. Nem igazán tudom megítélni, hogy mennyire megfelelője ez a masina a sífutásnak, mivel sajnos lábat nem lehet használni, de annyira biztos, mint az ergo az evezésnek. Egy kis mókázás után Csepi mellett én is elkezdtem ergozni. Semmi extra csak a már két hete megszokott adag. A teremben nagyrészt 38-48 közti fitness mániások voltak egy-két evezős mellett (a CRASH-B nagy részét „amatőrök adják, akik több kvalifikációs versenyen vettek részt az elmúlt hónapokban). Edzés végén vettük csak észre, hogy a teremben az öreg Ebesen és egyik dán haverja tolta mögöttünk, bőszen. Ekkor érkezett Anna is, aki felhívta figyelmünket, hogy délben közös ebéd és megnyitó lesz a szomszéd szállodában. (Ez a Hotel Sonesta, amivel a bejegyzés kezdődött).

A Sonestában találkoztam az öreg Vando-val, aki nagyban edzett ebéd helyett (Grande!). Az ebéd maga a szálloda nagytermében volt, ahol már ott volt Anna mellett Varga Tomi is. Így együtt ebédelhetett a magyar csapat. A teremben ott voltak rengetegen a világ élvonalából. Kiemelték a mi Annánkat és Tominkat is, szóval magyarok szíve dobogj keményen, mikor ilyet olvasol. A legfontosabbak még: Eskild Ebbeson (4 olimpic games), Julia Levina (3 olimpic games), Stephenson (Mr 5:59). A németek 21 a dánok 19 sportolója, Anglia 34 sportolója mellett Magyarország 4 (5. Neinstein Ádám) versenyzőt indít. Németek között – sajnos a neveket nem mindig tudom, de csak megbocsájtjátok – itt van a tavalyi vb döntős szkiffes (Rocher), a világbajnok ks négyes egyik tagja, a görögök női könnyűsúlyú világbajnok dublója (Giazitzdou és Tsiavou), az észtek vb 3. és európabajnok férfi dublója (Raja és Taimso). Ebensent a bemutató legvégére hagyták, és komoly felkonferálást követően a tribünre szólították, ahol miután a konferanszié a korát méltatta, csak annyit mondott: „See you guys here in the next 10-20-30 years” (Találkozunk a következő 10-20-30 évben is ugyan itt!). A korát nem csoda, hogy méltatták, hiszen ’96 óta 4 ks olimpia dobogóból háromszor a legfelső fokon állhatott, míg a negyediken 3. lett a dán ks négyes tagjaként.

A megnyitón, a szervezők külön kiemelték az adaptív versenyszámokban indulókat és köztük szereplő 9 veteránt is (mikor ezt olvassátok gondolkozzatok el egy kicsit, az egyik mellettem ült, tolószéken az airforce és a us army volt felvarrva). Többen érmesek voltak az előző paralimpián. A versenyt megelőzően 21 regionális CRASH-B regattát tartottak, amelyek 3 világ csúcs született az egyik női ks-ben 6:54-gyel – erre a hölgyre Anna is kiváncsi, sajnos a nevét nem tudtam feljegyezni – 75 és 85 éves kategóriában. Az utóbbi számban induló öregúr a verseny legöregebb indulója. Érdekesség, hogy lesz külön kormányosoknak rendezett verseny. Kb. 1800 amerikai nevezett a versenyre.

Ebéd után elbeszélgettünk az ergo OBról (gratula mindenkinek, különösen a Danubiusosoknak (persze elsősorban Rárónak - Grande) és a volt Danubiusosnak (persze elsősorban Szekérnek;) – troppo Grande)) és a magyar evezés megváltásáról, majd felmentünk Anna körpanorámás apartmanjába.

A délutánt pihenéssel illetve buszjegy vásárlással töltöttük, este meg befizettük magunkat a szálloda éttermébe – hogy legalább egyszer viszony4lag biztosabban jót együnk.

…Holnap, ki tudja holnap…

Képek itt:

2http://www.rowing.hu/gallery/diapo.php?cat=124&expand=1,122

"Train for something!" - Edz valamiért!"

Kommentezésnek köszönhetően sikerült Annával találkoznunk, aki ép edzés közben jött át hozzánk az utca túloldalán lévő szállónkba.

A mai nap nyugodtan telt, elmentünk a tengerhez, majd délutáni majd délutáni pihenőt tartottunk - ahol enyhén meg lettem szídva, amiért felvetettem, hogyon lehet ennyit pihenni. Délutáni edzés elején jött át Anna. Megbeszéltük, hogy minde a legnagyobb rendben, út, malév, szálloda, volt a tudományos múzeumben és a szomszédos bevásárló közponban is.

Megkérdeztük, hogy mit eszik - mert mi nem vagyunk a helyzet magaslatán, mire Anna a szomszédos bevásárló kp alját ajánlotta, ahol sok minden van és sokan esznek és jól néz ki - tehát biztos jó...

...Sajnos nam az...

De ezt már előző este tudtuk. Edzés után kipróbáltuk a Skierget, a Concept leguljabb találmányát. Nem rossz, ha majd sok pénzünk lesz a Dyno mellé beállíthatunk egy ilyet is. Gyors zuhany után a belváros felé vettük az irányt, hogy megnézhessük a "Wolfman"-t. Jó volt, legalábbis már a USA-ben is moziztunk. De ezt nem most kell kiértékelni.

Ami viszont egyre nagyobb gond, hogy nem nagyon van mit enni, de még nem haltunk éhen, de már kezd elegem lenni a gyorskajából. !!!Még egy gyrosos sincs!!!

Holnap délelőtt lehet csak edzeni aztán regisztráció. Képek a www.danubiusnhe.com -on vannak a galériában.

Ígérem egy normális beszámoló is lesz miután hazamegyek, mikor már minden leülepedett.

Most pedig alvás és olimpiai megnyitó nézés.

2010.02.10. 8:40, Róma

...Rómában könnyen megtaláltam a végcélt a G4-eskaput, közben mozgó járda, shopping, még egy útlevél ellenőrzés . Reggeliztem, közben próbáltam hívni többieket, de még nem voltak bekapcsolva, majd letelepedtem a G4-es kapu elé a többi várakozó utas közé és olvasni kezdtem  a 24órát.

Telefon:

Itt vagyunk, sietünk, mindjárt ott vagyunk.

Mikor megláttam Gergőt és Csepit egyszerűen megörüűltem. Másfél hónapja nem voltam otthon, nem beszéltem senkivel az otthoniak közül, kivéve egy két mondatot gyorsan az úttal kapcsolatban.

Beszállásnál magyar volt az egyik útlevél ellenőrző, de gyönyőrűen megfogta a kollégájának Csepi maléves beszálló kártyájára vetett megvető pillantása. A gép picit szócsó volt, de mintegy 40 percnyi várakozás után 40 fokos dőlésben kilöttünk az újvilág felé. A szvakat nem szaporítom, kb. 8,5 órát repültünk, közben megbeszéltünk ezt azt, mit hol, hogy, ki mikor kivel mennyit – edzett, utazott, csajozott, ki kivell van, mekkorák a gyerekek a köszöb,, a sítábor. alvás és már ott is voltunk, az egy stewardess magyar volt, vagy legalábbis megértette mit mondogatunk a hátamgött, mert megnézett magának minket.

A repülés simán ment, és egyszercsak Boston  szürke valósága fogadott minket. Kicsit szerencsétlenkedtünk a határon, de aztán minden simán ment, hetijegy a metróba és már vonaton is voltunk.

Átszállásnál meg volt az első kötelező Dunkin Donoughts – fehér forró csoki (mint a cukros, fórró tejpor tej), két fánk/fő, egy blueberry muffin, és miénk volt az amerika filling a lepattant metróállomáson, ahol felhívták figyelmünket a „See something, say something” kampányra (gyanusat látszt, szólj az első kallernek, biztonságiőrnek). A villamos nyomor volt, igazi nyomor, szémet és szürkeség.

DE AMERIKÁBAN vagyunk. A Dunkin Donoughs jó volt.

A hotelbe megérkeztünk, a netet most keressük, és egy kicsit elmegyünk sétálni, mozizni, művelődni. Annát remélem holnap könnyen megtaláljuk és kezdünk is edzeni, hogy jól menjen.

Holnap frissítés.

2010. 02. 11. 8:40 Cambridge - Boston

Reggel van, helyi idő szerint. Az átállás mindenkit megzakkantott, reggel 4-kor tea délutánt tartottunk, aztán ismét alvás. A többiek most is szúnyálnak, pedig el kellene menni reggelizni, mert a szállodai magazinok eléggé unalmasak, megaztán edzeni is kellene - bár személy szerint kétségbe vonom, hogy lesznek ergók a szállodában.

Nem messze tőlünk a Harward, remélem elmegyünk ma oda, a Charles partján vagyunk, ami teljesen be van fagyva, a táj havas és iszonyatos szél fúj. Tegnap este a pénzügyi negyedben a felhő karcolók között a olyan hangal morajlott, hogy 2-3 percig gondolkoztunk honnan jöhet, mi lehet ez a zaj.

Sétáltunk a tengerparton, metróztunk, majd a szállodával egybe épített bevásárló központban vásárolni próbáltunk, de majd inkább másutt.

Anna ma érkezik - remélem ideér.

Keltem a többieket, mert ez így nem állapot...

A felkészülés az idei 2000 méteres ergométer versenyre immár hivatalosan is az utolsó száz órához érkezett. Ahogy Anna írta az előző kommentekben, az utolsó hét gyakorlatilag szabadfoglalkozás...sajnos nekem ez annyra jól sikerült, hogy ma nem tudtam mozogni - mivel tíz napos távollét esetén a munkát úgy kellett otthagynom, hogy minél kevesebb csontváz döljön ki 22én reggel a finomítóból - persze a skype regisztráció már befigyelt.

Már kész a táska, végig gondolva az út. Reggel fél hatra jönnek értem és remélem fél tízkor találkozom Gergővel és Csepivel Rómában, ahonnan már egy géppel megyünk Bostonba.

Csak így az utolsó napon kezdett el foglalkoztatni a dolog, hogy kint, hogyan, hol fogunk edzeni - de ahogy az út egyéb dolgaival kapcsolatban Ibolya (Csepi mama) táv segítséget adott nem hiszem, hogy gond lehet.

Laptop és fényképezőgép lesz - szóval böszen küldök infót mindnekinek, aki szombaton Budaörsön húzza a 2000m. Sajnos Anna idén nem fog otthon csúcsot húzni, de jó volna hétfőn velekezdhetne a híradó, a sportplusz egy jó telefonos interjúval.

Kintről többet, jobbat, izgalmasabbat, pihentebbet, erősebbet!

G.

És lezártam a 3 hetet...kellene kezdenem a bejegyzést, valójában, remélem az első hónapot, ami be kell, hogy valljam, egyelőre jól alakul. Dödi edzéstervéhez igazodva alapvetően, sikerült eljutni egy közepesen megfelelő szintre. Persze, ez nem tökéletes, de figyelembe véve, hogy az év első hetét kihagytam, jó úton haladok, ha a verseny fél év múlva lenne.

Na, de komolyan. Ahogy olvasom, otthon sem telik feszkó nélkül a felkészülés, egyrészt a szerencsétlenségek az ergo ob körül (hála az égnek, egy jó budakalászi ergo mindig adja), és a mai nap híre, hogy hazánk legjobbjai nem vehetnek részt az egyik valóban nemzetközi és hagyomány jellegű evezős versenyen, a Headen of the riveren Londonban, ahol kb. 400 csapattal mérhetik össze magukat a srácok, amelyből az első 10 elég sok országban bajnokságot tudna nyerni (így hazánkban is). Ami azért is érdekes mert a magyar csapatok, melyek a Headen eddig indultak a kezdeti 50-60. helyről (javítsatok J) feldolgozták magukat a 15.-re, ráadásul minden „szövetségi” támogatás nélkül. De mért érdekes mindez, visszatérve az alap gondolathoz? Mert ez a 15. hely valószínűleg többet tett ezeknek a srácoknak az evezős karrierjéhez, mint bármelyik kotori, sabadiuai, ausztráliai, mitterbachi, dunavarsányi, velencei edzőtábor együttvéve, vagy mint 3 bledi verseny győzelem. Arról nem is beszélve, hogy kár lenne, egy ilyen kezdeményezést megszakítani, egy olyan edzői élményért, amit az elmúlt 10-15 évben csupán arra használtak a csapatösszeállítás során, ha valakit ki akartak rakni, vagy a válogatón a pálya beosztáshoz kellett egy adat a kiemeléshez. De kivárom a végét, hiszen felnőttek vagyunk…mikor ezt a mondatot leírtam olvastam Fef hozzászólását a hunrowing fórumon (nem is tudtam, hogy tagok is létrehozhatnak témát). Sajnálom a dolgot (pénteken lezárult a nevezés, magyar csapat nélkül)…remélem jövőre 16. helyről rajtolva, lehet még előre lépni a sorban és azt is, hogy lesz kivel.

Gyerekek írtok edzés naplót?

Mert van benne fontosság, főleg, ha több évre visszanyúlik, így mindig visszalehet térni az alapokhoz, vagy kontrol pontot felállítani. Egy hónap alatt ennek megfelelően sikerült eljutnom 1:55,4-es 50 perctől, 155-ös átlagpulzuson, 1:55,4 es 100 percig 141es átlagpulzusra, röpke 3 hét alatt, aminek azért nagyon, de nagyon örülök. Nem kevésbé, hogy így, látom a fényt az alagút végén.  Csak egy gond van, alvásra mindig kevés idő jut, ezért kezdek rá állni az esti hosszú edzésre, plusz hétvégén 3-4 edzésre. Amire azért itt is furcsán néznek, illetve nem igazán van szabad napom, ami egy jó kis veronai kiruccanás vagy hétvégi síelés kárára is mehet, sőt a blogot sem írom annyira emiatt.

Anna! Egyébként köszi a megjegyzést, nem felejtettem el a 100 perceket, csak sajnos nincs rá időm, de szombat délután nyomtam egyet, egy hatalmas pizza, rizotto, dolce vacsora előtt. A vacsorát két dolog miatt emelném ki. Az egyik az étel a másik a társaság, akikkel másnap evezhettem. De az elején kezdve: a kaja belövése talán a legnehezebb számomra. Lévén reggel, ha futok, előtte nem eszek(m), utána nem birok sokat, így csak valami könnyű jöhet, délben hatalmas ebéd – primi pasta, secondo, ami lehet hús, zöldség köröttel, vagy sonka (proschutto, ezt tudom, h nem így írják) salátával, és általában egy fél körettel, zsömlével, gyümölcs, illetve ha Tinti (nem összekeverendő Tin-Tinnel) hoz fagyit, akkor még gelatozom is. Végül pedig egy jó kis macchiato caldo. Ezzel kihúzom az esti edzésig, ahonnan hazaérve próbálom gyümölccsel kitölteni a hidegtál előtt a jól megérdemelt vacsorát, ekkor egy kis sajt (mozzarella vagy kemény sajt – kivéve ha azt ettem ebédre), hazai magyar szalámi (mert itt is van salame ungharese, de valahogy nem az igazi), néha fagyi, illetve tegnap voltam cukrászdában, ami nem olyan mint otthon, mert itt nem nagyon van eszterházy vagy hasonló, de azért tudtam mit fogyasztani. Remélem a könnyűsúlyúak is elbírták olvasni, bár ők nem tudom, hogy bírják ezt. Tényleg. Anna, Csepi, Ádám hogy bírjátok? Sőt inkább mit esztek és mennyit? Mert számomra mindig kérdés volt, hogy, ha nekem ennyi mozgással ennyire nehéz tartani a súlyomat, ti, hogy bírjátok – a jó anyagcsere nem elfogadható válasz.

Ami még a kedvenceim közé tartozik az edzésnapló ,mellett a polar órák extra funkciói, hogy a 21. századot idézzem fel most már. Nekem egy egyszerű polar f11 fitnesz modellem van, ami maximum pulzust és átlag pulzust mér alapvetően, illetve hetente egyszer mérek teljesítmény indexet is (ez szerencsére 58-ról felment már 71-re. Eddig 75 volt a max, amit mértem egy év alatt, de mikor láttam, hogy 95 a skála vége elgondolkodtam). A klubban (DNHE) azoknak, akiknek van, az rs200-as modell dukál, ami már kimondottan futóknak készül és így timer, és bővebb kompjúterizáció tartozik hozzá, de  a prímet, ha jól tudom Gruber viszi az rs400-zal, ami már pihentséget is mér. Így a 3 hét végén jó lenne, egy ilyet látni, de még egy hetet végig tolok mindenképp, hisz utána az utazás és az azt megelőző készülődés sok időt fog elvinni az edzés elöl.

Ha már az időnél tartunk. Annyiban kellett variálnom a Dezső féle edzés tervet, hogy a hétvégékre helyeztem a pihentető, hosszú, laza edzéseket (általában evezés), mivel ilyenkor van időm azokat megcsinálni. Az időjárásnak hála, az elmúlt 3 hétvégén sikerült is eveznem. A legutóbbin csak vasárnap, mivel szombaton leesett a hó és inkább elmentem felfedezni a tájat, futva. A terv szerint 3x4’/6’ nyomatással, utána még a klubban egy kis gyúrás és haza kocogás, Anti Classic style-ban.

A vasárnapi evezés különleges volt, (itt kapcsolódok vissza két dolog miatt különleges vacsorához) igaz nem tudtunk nyolcasozni, de négyesben kimentünk, nyugalom, ez is filippi élmény volt: carbon, bumeráng villás, a csapott orrú modell, MK tulipánokkal.  Le is toltunk 14 km-t az urakkal, mert a 26 évemmel a legfiatalabb csapattársamtól is kb. 9 évvel voltam fiatalabb. A csapat tagjai: Vando ( az egész szervezője és a bostoni felgyújtó) , Franco (Zucchi) és Fabrizio. Utóbbi két sporttárs Como mellől érkezett és a Moto Guzzi AC-tól (!!!! - Jeremyre ki emlékszik?) és adtak egy kis ízelítőt az olasz stílusból. Amitől azért annyira nem ájultam el, de a hajó frankón megállt, és egy percig sem volt az, hogy most egy kicsit lazábban csináljuk, hogy jobb legyen ikbább fordítva, csináljuk keményebben, hogy jobban menjen – ami kicsit más mint otthon általában. Mikor néhány pörgetést csináltunk a 3kmek végen elgondolkodtam, hogy Béla nem tolta így, mint ez a két „vén ember” elöttem, igaz ő két csapást csinált rajtban mikor nekem még a reakcióm sem indult. Aztán mikor az öltözőben megláttam, hogy Franco jobban ki van gyúrva, mint a legnagyobb mi kutyánk kölyke, és eszembe jutott, hogy mintha valaki mondta volna, hogy volt Atlantában olimpián, meg kellett néznem haza érve, hogy kik voltak ezek. A kolléga Szöulban, Barcelonában és Atlantában is csapattag volt nyolcasban sajnos mindig csak a B döntő elején végeztek, de az 5:52-es egyéni ergo csúcs azért befigyelt.

Élmény volt.

Az utolsó kemény hetet egy jó dynozással kezdtem, lévén, mikor leértem és meg akartam kezdeni este hétkor az edzést, az összes gépet lefoglalták a helyiek, valami eszement 10 kmre. Így nem volt mit tenni toltam a Dynot…ahogy tudtam…

Mindenkinek további jó készülést, legközelebb remélem Anna ír valamit az ő hasonszőrű élményeiről „Az ergon 90’ T28” címmel.

Mikor délután beszéltem Ibolyával, nem is esett le, hogy Anna győzelme valójában mit jelent.

Azon, túl, hogy megfázással együtt 31 méterre vagyis kb. 6-7 másodpercre megközelíte a legjobb eredményét és zsinorban harmadszor nyer Amszterdamban, ebből kétszer világcsúccsal (lehet, hogy nem zsinorban), számomra ez azt jelenti, hogy a világ egyik legjobb ergométerese edz velünk a mindenapjainkban. Sőt, hogy egy nagyon kitartó valakiről van szó.

De azt hiszem ezt nem kell jobban ecsetelnem, hisz, aki ezt nem tudja az nem tud semmit.

Egy 2009-es gyöngyszem, mivel 2010es fotó még nincs. Remélem idén is örült legalább ennyire. Sőt, remélem beszámol, az idei 20 percről.

Mindenesetre úgy tűnik, a doktornő jó formába kezd kerülni és lehetőleg a megfázás nélkül tudja folytatni a felkészülést a bostoni viadalra, ahol, ha jól tudom Neinstein „Psycho” Ádám is csatlakozik hozzánk.  Csepi mindeközben már megkezdte a sífutásos felkészülést Mitterbachban, ahol Ráró és Szatír mellett a legkeményebb magyar ks sztárokkal készülhet. Sőt jövő héten Ramsauban, már verseny hangolódás is lesz – ergo nélkül, ami csak emelheti a kedvet.

A felkészülést tekintve, ami mai nap is kulcs nap volt. Sikerült végig csinálni egyenletes tempóban a 45 percet 25-26-27-tel, és közben még gondolkodhattam az evezés nagy dolgairól, sőt még egy kis súlyzó is belefért, meg a dynót is leizzasztottam.

Az előző bejegyzésben szerepelt, hogy eltévedtem a Mincion, ami szó szerint értve kicsit nehéz, de a mellékelt térkép azt hiszem segít mindenkinek megérteni mi történt.

Dai! (a képre jobb gombbal kantintva + mentés másként, megtudjátok nézni a képet nagyban - sajnos a "sablon" nem engedi, hogy nagyobb legyen:( )

Minden egyes felkészülésben vannak eltérő dolgok. Tipikus kérdések lehetnek:

-          hány év, hónap, hét, nap van hátra az adott versenyig (esetemben jelenleg 22 nap van hátra)

-          a verseny állomása, vagy maga a végcélja a felkészülésnek (végcél és a köztes cél között, valahol félúton)

-          ergométer vagy vízi (ergométer)

-          csapat vagy egyéni (egyéni)

-          egyedül készülsz vagy csapatban (egyedül)

Illetve az Én esetemben az utolsó kérdés

-          otthon vagy külföldön ( külföldön)

Szóval, akkor ott tartok összefoglalva, hogy:

3 hét múlva, ergométeren, egyéni kategóriában indulok egy versenyen , ami egyelőre csak félúton szerepel a terveim között az idei versen y programomban, de egyelőre felér egy teljes évzárással is, ráadásul, külföldön készülök, és a verseny meg Bostonban lesz.

Igen, a messzi USA-ban indulunk Ali Annával, Csepivel és Vandoval, míg kísérőnk maga a sensei lesz, Vanczák Gergő.

Lelassítva, a dolog úgy néz ki, hogy már 3 hete elkezdtem a készülést (sajnos az én esetemben ez tényleg kijelenthető így), mivel karácsony másnapján sikerült meghúzni a magamat, lágyék tájon. Ha belegondoltok ez nem annyira fain – még otthon elmentem orvoshoz, nehogy sérv vagy valami olyasmi legyen, ami… de szerencsére nem így történt és 2 hét kényszer pihenő után szép folyamatosan eltudtam kezdeni készülni.

Csapatársaim – Ali Anna, aki éppen ma/holnap melegít egy 20 perces über rángatással Amszterdamban a C.R.A.S.H-B.-re (végre leírtam, hogy mire készülünk), és Csepi, aki valahogy nagyon ráérzett a sebességre az idén ősszel, vagy csak az edzésre ( a jó öreg Réróval) , amennyire hallom. Lényeg a lényeg azt hiszem kicsit többet tudnak edzeni (vagyis edzenek, sőt folyamatosabban is intenzivitásban is), igaz sokkal aszkétább életet kellene élnem és akkor nekem is visszatérne minden emlékem a hogy an húzzunk 6:09-et c. filmből. Vando, akivel 1000 méteren már bizonyítottunk, néha felbukkan a klubban (Padovában dolgozik), és akkor nagyon meg tud hajtani, mellette a valahogy nem lehet megállni.

Idén a távolság és idő keretek miatt, edzéstervileg kicsit variálom már az otthonról kapott és az itteni és a privát terveket. A Cél az, hogy valahogy 34-35-ös tempóval végig tekerjem a pályát azzal a bizonyos  megfelelő erővel (az olyan 1:32,4-1:34,0). Most ott tartok, hogy a 28-as tempót már elértem, viszonylag könnyen, igaz ezek előtt az ergo edzések előtt általában pihenek (h-sz-p csak ergo edzés 2x6; 4x3; 6x2 km-es bontások voltak a héten, a tempó pedig 24-25-ről 28-29-re emelkedett), míg a súlyzós napokon reggel kocogás, este ergo néhány sprinttel (1-1’30”) + kondi (K-CS), a hétvége pedig az evezésé (Ma például eltévedtem a folyón, de erről majd a következő napokban).  Hiszen lazítani is kell.

Mindennek az az eredménye, hogy jelenleg egy 4 hetes ciklus közepén vagyok, aminek a végére szuppi tutti formába kell, hogy kerüljek, ugyanúgy, ahogy a többiek, hogy Montreált nagy mosollyal látogathassam, hogy sikerült elérnem célomat.

Otthon gondolom, mindenki kb. ebben a szakaszban van, aki indul az ergo obn. Remélem sikeres lesz és elnézitek, hogy nem fogjuk idén emelni az esemény színvonalát jelenlétünkkel (ez mondjuk a kollégáimra igaz J).

1 hét múlva a fejleményekről.

Addig meg lehet, hogy írok másról is...

Kedves Klubtársaim!

Sokadszor állok neki ennek a bejegyzésnek, de soha nem sikerül úgy, ahogy azt én akarom, ezért most csak a lényegre törekszem.

Eligazolok.

Nehezen hagylak el benneteket, mert jó volt itt.

Köszönöm Nektek ezt a két évet, ami a legszebb időszak volt az eddigi pályafutásom során.

Egy szív, egy klub, egy élet!

És ahogy Svarci mondaná: I’ll be back!

Üdvözlettel:

Szekér

BUÉK mindenkinek!

Boldog, sikeres és evezett kilométerekben gazdag évet kívánok mindenkinek!

Tegnap megtörtént az év elbúcsúztatása, illetve köszöntöttük az új évtizedet – ki így, ki úgy.

Nem is tudom, mikor volt utoljára szilveszteri buli lent a klubban – talán volt tavaly is, bár valószínűleg összehasonlíthatatlan az ideivel. Az idei buli kellemesen indult: kicsi twisterezés, beszélgetés, iszogatás, gitárláda hangerő próbálgatás. A képeket visszanézve, azt hittem, hogy ismét a szokásos laza kis DEK-es buli fog kezdődni, amikor egy két serdülő megismeri a porcelán IFA vezetés tudományát, éjfélkor nézünk egy tűzijátékot a tetőről,  beszélgetünk vallásról politikáról, némi tánc, és hasomnlók.

Mindez adott is volt, hisz a hangfalból bömbölt a rock és nagyon sokan összejöttünk a most már „régieknek” nevezettek közül is sokan le jöttek. Mindenki fel vette legszebb öltönyét, pulóverét nyakkendőjét, tróger trikóját, a pomádé és a feromon illata betöltötte a teret. Tánc a nagyteremben, chill a földszinten. Étel is ital is akadt bőven és twister mellett az activity forgott a legjobban.

Sokan hoztak ismerőst, ismerősöket, akik közül sokan jó embernek is bizonyult és a lányok is fiúk is jól érezhették magukat, mikor az iskolai zsúr kezdett felpörögni.

Az estét a Margithíd Budai hídfőjén fejeztük be, ahol Zentkó Laci biztosította a talp alá való teret, a mintegy 25 after partizóknak. A bulit igazi magyaros házibuli filing uralta – tálca sör, teafőzés reggel 3-kor, teraszon álldogálás, fotózkodás, és szemmel méregetés – tánc és tánc. Zenéből csak a legjobb - PASO, Tankcsapda, Tükrös és ami Laci egyetlen egy írott Mp3 CD-jén volt. Kb. 4-fél5 felé kezdett el széthullani a társaság és sokan le is feküdtünk, ki itt, ki ott.

A képeken látszik, hogy minden rendben volt a hangulattal, a tánccal és szeretettel, békével.

Az új év köszöntése egy fergeteges „5. elem” nézéssel indult, reggel az ébresztő után, számomra ez a Corban szívem felkiáltás volt. Idén nem hó fogatott minket, mint egy éve, és kicsit szomorkás lehetett minden vérbeli evezős, hogy nem használta, használhatta ki a 7 fokot egy jó evezésre, de valószínűleg a családi kirándulások minden hol adták.

Minden zöld*  - volt.

Ami viszont kevésbé volt zöld, sőt inkább BZZZZ kategóriába esett, az a bulinak tizenegy órától kezdődő része volt. Amikor egyre több fiatal – értsd az osztálytárs osztálytársa - érkezett meg.  Akik ugyan először hozták a pesti bolondozást magukkal a fiatalságot, a lüktetést, viszont egyszerre olyan hangulatot teremtettek, amit legjobban Hobo – Orgia című dalához lehetne hasonlítani. Sok mesehősöcske, próbálta azt hinni, hogy mi vagyunk Ali Babái ők pedig a negyven rablók. A porcelán IFÁkat sorra parkolták az udvaron, mindössze az volt a fura, hogy csak egy két defekt volt. Szerencsére itt az autó mentők közre szóltak. A tv-maci elindította szokásos, szilveszteri Gálvölgyi showját és a nagyteremben elindult a csúszkálás a jégen. Valakinek a valakijét meglegyintette egy szellő, aminek valójában tornádónak kellett volna lennie, mert hát kémikusnak gondolta magát a fiatal World of Warcraft játékos, csak azt tévesztette el, hogy nem a virtuális világban az F2 nyomogatásával tudja összeszedni a legtöbb pontot.

Éjfél, ami számomra, mintha nem is lett volna, mert kicsit a felgyorsult események hatása alatt álltam, úgy ment el, mint, ha nem is lett volna. Akkor a Gárdonyi Géza utcai legendás, „itt volt az egész Rózsadomb” buli kedvéért lezártuk a tett helyszínét és csoportfényképezésre indultunk a Margithíd aluljárójába, ahol az előbbi bekezdés is kezdődött.

Néhány tanulságot levonhatunk összegzésképpen:

1.     nyílt bulit ezen túl csak belépővel és ajtón állóval csapunk – mert a költségek annyira nem fedezik az élményt a rendezőségnek

2.     hangcuccnak lesz felelőse,

3.     az öltözőket zárjuk,

4.     biztonsági őrök lesznek

5.     nem tartunk bulit

6.     Szilvesztert nem ünnepeljük többet – sehol az országban

Egy kicsit az volt a szomorú a dologban, hogy takarítás közben senki sem festett úgy, mintha élete buliját zárta volna, hanem egy anyagilag és élményileg is erősen necces estét.

Néhány üzenet:

1.     Vercsinek és Bene lányoknak mindenki jön eggyel, illetve a teljes takarító brigádnak.- akiket itt most nem sorolnék fel – majd a fotó úgy is körbejár (talán csak a Korom család képviselőjét)

2.     Az egyik lány nagyban kereste a karkötőjét meglett, Vercsi tudja hol van,

3.     A srác, aki varázsolt a nagy teremben, remélem tudja, hogy mért érte az attack.

4.     Mindenki írja meg, hogy utólag, hogy hány havert hozott és kiket, Rárónak, Vercsinek és nekem – mert érdekelne!

5.     A srác, aki elhagyta a pulóverét hívjon fel (egyébként nem lett meg)

BUÉK mindenkinek és Big up

ui.: Takarítás végeztével megérkezett Ali Anna, mint ügyeletes ergos

*Zöld – az 5. elem egyik kulcs kifejezése, vagyis minden rendben volt

Azt hiszem úgy nyolcvan százalékban kész vagyok, az Ali Anna által kb 8 hónapja kért kinézet változtatással. Remélem jó irányba ment a dolog.

Most elsősorban a funkcionalitásra fókuszáljatok, kérlek benneteket. A hátteret még alakítani akarom.

Lett facebook kapcsolat, címkézés. Átírtam a fő infó szövegeket és megpróbáltam az oldal nevében is megjeleníteni a másságát.

Véleményeket várok…

Gondok vannak a kinézettel. noha 3 órája küzdök, nem tűnik úgy, hogy ma megoldom, de valami majd csak összeáll hétvégéig :(

Kedves Tagok/barátok/lejárók!

Ismét eljött az év vége, és mint ilyenkor szokás a klub megrendezi hagyományos karácsonyi összejövetélét. Ilyenkor megajándékozzuk egymást, az eredményes sportolókat és az ünnep meghitségében eltöltünk együtt egy estét.

Az idei ünnepség időpontja: 2009. December 23. 18:00 a MARGITSZIGETI klubházban.

Aki tud jöjjön, szívesen várjuk!

Még egy dolog:

Idén is elkészítjük a naptár mellett a csoportképet, melyet 2006 karácsonya óta akasztunk a falra az OB-n készült csoportképek egyikével. És ezek mellett a bajnokok, és kiemelkedőt nyújtók képei lógnak egy évig.

Tavaly a e dekoráció költségeire gyűjtést szerveztünk, ami egy befötteseüvegbe bedobott kisebb nagyobb összegekben testesedett me. Idén is ez történt, de ellentétben tavallyal, idén eddig mindösszesen 1200 Ft jött össze, pedig 20000 Ft körül van a kép ára. :(

Kérek mindnekit, aki olvassa ezt a hírt 200-500 Ft-tal támogassa ezt a gyűjtést. sajnos nem állunk úgy, hogy nyugod szivvel klub kasszából kifizessük mindezt.

Köszönettel:

Orbán Gergő a Danubius nevében